Szolnok Megyei Néplap, 1966. december (17. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-25 / 304. szám

1966. december 25. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 11 I KASSÁI FERENC:- Karácsonyi levél Vietnamból Tudod, Betty oly furcsák itt a fákon az egzotikus levelek, vontcsövű ágról lobog rám a karácsony, . s sűrű lombon ingó -pára cseppjei mélyükben messzi tűz visszfényeivel égnek: a dzsungel-karácsonyfa díszei. S ami még furcsább: boldog vagyok, hogy nem vagy itt velem, Betty. Betty, sok csók a gyerekeknek. Gyertyát gyújtani kicsi foenkat Betty, az istenért, ne engeddl Ruhája könnyen lángra kaphat! Ó Betty, mikor szemünkben nagyra nő a félelem s árnyéka önarcunkra ég, mikor gyerekek s^ája szegletén halál mosolyog ángyal-félszegen ... Tudod, Betty, oly furcsa itt a fákon az egzotikus levelű karácsony. Miguel Angel Asturias:* HITVALLÁS A „Bolivár" című költeményből Hiszek a szabadságban, Amerika anyánkban és fiában, Bolivárban, miurunkban, aki született Venezuelában, megkínoztatott a spanyol uralom alatt, vereséget szenvedett és halálos kínokat állt ki Chimborazo hegyén, a szivárvánnyal alászálla poklokra, s kezével érintve az öröklétet, üle istennek jobbjára. Ne Ítéljünk Bolivár fölött az ítélet napja előtt mert hiszünk az emberek közösségében, kiknek a nép oszt úrvacsorát, mert csak a nép válthatja meg az embereket. Pusztító, halálos harcot hirdetünk az elnyomók 'ellen, hiszünk a hősök feltámadásában és azoknak örök életében, akik miként te, szabadítónk, nem halnak meg és csukott szemmel is őrséget állnak. BOLDOG BALÁZS fordítása * Emigrációban élő, nemzetközi Lenin-békedíjjal ki­tüntetett, guatemalai költő. s Ll zótlanul ülünk, rv"‘^ várunk, hogy ün­nepet csináljunk önmagunknak. A szomszéd szobából szu- szogás és koppanás hallat­szik. Karácsonyfát díszít a feleségem. Tudom, csücsö­ríti a száját. Így tesz min­dig, ha öröme van. A gyerek a küszöbön áll, szája tátva, tekintete az anyján, a gömbölyű fényes­ségen, tésztafigurákon kap­kod. Édes szag fut felénk. A cukorka, a sütemény, a na­rancs szaga. S hirtelen a csendben zümmögni kezd egy légy. A csuda tudja, hogyan maradt itt. Bosz- szant. Az ördögből jött ide! Megzavarta az ünnepet. Pimaszul a falra ül, a szék­re,a narancsra, aztán bele­kóstol az egyik sütemény­be. Idegesít. Rácsapok. A karácsonyfa megremeg, a felfüggesztett sütemény a földre zuhan, de a légy to­vább száll. Ügyesebb mint ! én. í Szaladunk utána. S hir­telen, egy pillanatra ez a zümmögő feketeség vissza- I hoz egy régi emléket. Ha nem lenne itt, talán halá­lomig nem jutna eszembe. Vidékről jött munkásgye­rek voltam. Nem értettem semmihez, de a karom erős volt, megfogtam a munkát. Fizettek érte. Igaz, nem sokat, de volt szalonnára, hagymára való, meg ligeti hintára, lány mellé. Hár­man jártunk ide: Szepi, Sulek, meg én. Egykorúak voltunk, együtt dolgoztunk, meg aztán a pénztárcánk is egyformán üres — és ez elégnek bi­zonyult a barátsághoz. Szepinek isteni szobája volt. Házmester lakás mel­lett lakott. A berendezést maga tákolta, a falat meg egy nő díszítette. Szepihez járt aludni és néha képeket hozott a hóna alatt. Így élt Szepi. Mi ketten Sulekkel elfelezett garázs­ban. Egyik fele legényszál­lás volt, a másik istálló. Mondtuk is: — Jó hely ez, gőzfűtéses. A deszkafalon túl van a kazán. Príma volt. Meleg. A lo­vak teste jól fűtött. Így ültünk 1937-ben. ka­rácsony napján. Kiborítot­tuk zsebünkből a pénzt. Két pengő harminc fillér feküldt a pokrócon. Hiva­talosak voltunk Szepihez, a nővel együtt meghívott bennünket a karácsonyi ünnepekre. — No, — mondta Sulek — kiteszünk magunkért, veszünk enni-, innivalót meg ajándékot is. Ügy illik. Néztem a pénzt, elment a kedvem az egésztől, — Ne menjünk — mond­tam — ezért semmit nem vehetünk. Megünneplik ők Krisztus születését ketten is. Sulek csak erősködött: — Bolond vagy — mond­ta —, vegyünk két liter bort, öntünk hozzá egy li­ter vizet. Három liter már szép ajándék... Aztán vi­szünk egy veknit, és olcsó lókolbászt. — Lókolbászt ne — mondtam én —, elegem van itt a szomszéd lovak­ból. Sulek felém nézett. — Jó ne menjünk, — mondta. — Áldozunk az alvás istenének, magunkra rí tóttá, szokott mozdulattal össze akarta nyomni, de hirtelen megmerevedett, rám nézett és felkiáltott: — Ingyen viszünk aján­dékot. — Betörjük a sarki üzle­tet? — kérdeztem. — Én? — nézett rám. — Értsd meg, legyeket vi­szünk. Megértettem én. mit akar a betyár. Nekem sem kel­lett több. Belementem a játékba. Átszaladtunk az istállóba és versenyt hir­dettünk; ki fog több élő legyet. És ordítva kapkod­tuk a levegőt Egy óra múltán ered­ményt hirdettünk. Sulek nyert. Húszat fogott. Óva­tosan, egyenként gyű fás­dobozba raktuk a zümmö- gőket, az egészet szép pa­giiillllllllli jj H. BARTA LAJOS: I AJÁNDÉK I húzzuk a pokrócot, rajcsú- rozzon, akinek telik. Felugrottam, csípőre tet­tem a kezem, ráparancsol­tam Sulekra: — Feküdj hanyatt, hunyd be a szemed, aztán én szé­pen elmondom a kará­csonyt. Engedelmes volt, Elsimí­tottam rajta a takarót, mó­kásan homlokon csókoltam, aztán elkezdtem a beszédet: — Igazítsd meg a nyak­kendőt, most belépünk... Állj meg. Látod ott a ka­rácsonyfa... Vigyázz a lépé­sekre, te bolond! Az egész szoba tele van ajándékok­kal... Nézd, az ágakon sü­temények, meg figurák he­lyett tízpengősök lógnak, úgy csillog mindegyik, hogy különbül, mint a sok csi­nált dísz... Látod-e? — Látom — mondta Su­lek és nevetett és nem nyitotta ki a szemét, mert tovább akarta látni. S ek­kor hirtelen az orrára szált egy légy. Csíphette nagyon, mert fintorgott, kapkodni kezdett, felugrott, aztán futott a légy után. El is kapta. Markába szo­pírba csomagoltuk és rö­högve, hogy mi lesz majd, elindultunk Szepihez. A nő nyitott ajtót, kicsi, vörös, pisze orrú. Aztán va­lahonnan a homályos sa­rokból megszólalt Szepi is: — Azt hittük, már nem is jöttök! — Jöttünk mi — mondta Sulek — csak elhúzódott a bevásárlás — és zsebéből elővette a papírba csoma­golt gyufásdobozt az ide­gesen zümmögő legyekkel. Szepi átvette, ránk né­zett, tekintetében értetlen­ség ült, — Sok a pénzetek — kérdezte —, miért kellett költeni? Álig tudtam visszatartani a röhögést. Elfordítottam az arcom, a falhoz hátrál­tam, levettem a kabátot és belenevettem. Ekkor hirte­len sikítást hallottunk. Sze­pi kinyitotta a csomagot markából szétrepültek a megvadult legyek. A nő a levegőbe kapkodott, Szepi ordított: — Örültek! örültek! Sulekból kibukott a ne­vetés. Felém bökött és kun­cogva mondta: — Ez a betyár azt mond­ta, karácsonykor ajándékot illik... — és rázkódott, hogy meggörbült a teste. Erre aztán nevetni kezd­tünk mind a négyen. Szepi meg az asztalra ugrott: — Szedjük össze! — kia­bálta és kapkodta a le­gyeket csudára. Nekünk sem kellett több. Hancúroztunk az ágyon, a széken, asztalra ugrottunk, repültünk a legyek után. És lassan megint züm­mögni kezdett a gyufásdo- boz. Éjfél felé már csak négy légy volt szabadon. — Midenkinek jut még egy.— perdült Szepi és kez­dődött az üldözés megint. Egymás után hallatszot­tak a győzelmi kiáltások: — Már csak három. — Kettő. — Egy. Ismét dobozban voltak a legyek. Legalábbis azt hit­tük. Szepi a tenyerébe tet­te, megigazította nemlétező nyakkendőjét, udvariasan meghajolt a nő előtt és azt mondta: — Hölgyem, igaz, hogy sokba került, de az aján­dék magának szól. A nő meg csak nevetett, nevetett: — Hát ilyet, hát ilyet, bolondok! — És láttam, hogy a nevetéstől még könny is csurog az arcán. És ekkor hirtelen züm­mögni kezdett egy légy... Egy szabadon hagyott légy. Utána kaptam, de Szepi visszahúzta a kezem. — Hagyd — mondta —, most már hagyd, — és lát­tam neki is könny csurog az arcán. De már nem ne­vetett. ☆ Leégtek a csillagszórók. Homály van. De a légy még mindig itt zümmög. Idege­sít. Megint rászáll a kará­csonyfa díszeire, eszi a sü­teményt. Kirohanok a konyhába, hozom a törülközőt, egy óvatlan pillanatban rácsa­pok és megölöm... A gyerek szalad a szo- bábaji a most kapott rol­leren. ....f.......jj|jjj|j| h allgatta kérésemet, elein­te kifogásokat emelt, az előírásokra hivatkozott, de végül is megígérte, hogy Haseket a hadosztály nya­kára küldi és így az egész hadosztálykórházhoz. Hasek Dubtól azt a tanácsot kap­ta, hogy Jaros törzsorvos­nál jelentkezzen, aki tudni fogja, hogy mit tegyen. Haseknek nem volt sze­nyájan halálosan komo­lyan vették. Vezényeltem: nieder! Valamennyien a földre vetették magukat. Csak egyetlen katona maradt állva. Természete­sen Hasek. A puskára tá­maszkodott. mirtt egy er­nyőre és szomorúan nézett szét maga körül. Feldühödtem és rákiál­tottam: ..Maga marha, mit csinál, miért nincs a föl­dön?” És Hasek isteni nyuga­lommal visszafelelt: „Ké­rem, főhadnagy úr, itt sár van”. Nem boldogulok vele. Azért vagyok itt, tábori lelkész úr. Hiszen az en­gedelmesség ilyen megta­gadásáért a legsúlyosabb büntetés jár. És itt egy cseh íróról van szó. Na­gyon kérem, helyezze őt máshová, hadd bolondul­jon meg tőle valaki más, nekem már nincsenek hozzá idegeim”. Amikor Lukás kiordította magát, megszólaltam: „Ne­héz lesz Haseket máshova beosztani. De hadd jelent­sen betegetl” Lukás hintázva a szé­ken azt mondta, neki mindegy, mi történik Ha- sekkel, a fő, hogy ő meg­szabaduljon tőle. Amikor Lukás elment, magamhoz hívattam Hase­ket. Először a reggeli eset­ről beszéltem, aztán meg­kérdeztem tőle, hogy tet­szik neki a katonáskodás. Hasek így felelt: „Hát ne legyen szomorú az ember, amikor nincs mit ennie és innia?” „Tehát szeretne valaho­vá a hátországba kerül­ni?” „Akkor nem jutnék fog­ságba?” Ezt a kérdést nem fe­szegethettem és ezért gyorsan határoztam: „Tud­ja mit, Hasek, jelentsen beteget”. „ök már néhányszor ki­dobtak” — vonta kétség­be Hasek tanácsomat. „Jelentkezzen a gyen­gélkedőn. a zászlóaljnál és az ezrednél is. Egész biz­tos meghallgatják. Ezt én ígérem”. . „Köszönöm a jóságát, tisztelendő uram” — kö­szönte meg Hasek és egyenesen a gyengélkedő felé tartott. Dub esredorvos A szolgálatot tartó or­vos nem akarta felvenni Haseket, mert már járt nála néhányszor. Megmagyaráz­tam neki. hogy ezúttal nem szabad Haseket ki­dobni, elég ha Dub ezred- orvoshoz küldi... Azonnal felhívtam Du- bot, aki jó barátom volt, s akinek még feleséget is én szereztem. Dub meg­ügyet rövid időre elha­lasztja. így ismerkedett meg Ha­sek Dub ezredorvossal, aki­től vizsgálat nélkül kapott reumatizmus elleni gyógy­kezelésre szóló javaslatot a rencséje. Amikor a had­osztálykórházba ért, Jaros törzsorvost nem találta, he-, lyettese pedig kidobta az­zal, hogy nem tűr gyengél­kedőket, törődjön vele Dub ezredorvos. Amikor Dub meglátta a dolgavégezetlenül visszaté­rő szomorú Haseket, nem tudta mit tegyen. Aztán az az ötlete támadt:. Haseket elküldi Vanek számvevő \ \ 9 őrmesterhez, hogy a rak­tárban küldöncként foglal­koztassa. Rumot vételesnek Az élelmiszerraktárban dolgozni nem volt rossz beosztás. Sőt, az új kül­döncnek — első kötelessé­geként — a rum vételezé­sénél kellett segédkeznie. Amikor Hasek az „erősí­téssel” töltött üvegeket ra­kosgatta, — támadásnál bátorságot kellett önteni a katonákba — így elmélke­dett: „Amikor a fronton rumot vételeznek, valami történni fog”. Vanek helyeslőén bólin­tott. Valóban két nap múl­va, szeptember 24-én az orosz tüzérség lőni kezdte a Dubno melletti osztrák állásokat. Zűrzavar támadt. A katonák fejvesztetten szaladgáltak ide-oda és a tisztek ellentmondó pa­rancsai elvesztek a sebe­sültek jajveszékelésében. A 91. ezred egész 3. zászló- alját szétverték, a katonák többsége fogságba esett. — Hasek is fogságba került. Nekem, Lukásnak és Dub­nák sikerült hadtápterület­re menekülnünk. Lukás főhadnagy tehát megszabadult Jaroslav Ha- sektől, a szomorú közkato­nától. Ezzel végződik az én elbeszélésem is Hasek éle­tének e kevésbé ismert fe­jezetéről. Feljegyezte: R. Petera Gácsi Mihály rajzai

Next

/
Thumbnails
Contents