Szolnok Megyei Néplap, 1966. november (17. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-13 / 268. szám
s SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1966. november 13. Az Az észt irodalom kialakulása egybeesik az észt nemzetté válás folyamatával. Költészetük népköltészet, illetve népi költészet, abban az értelemben, hogy nekik is van gazdag és változatos Kanteletarjuk (Daltündér című gyűjtemény) és nemzeti hőskölteményük a Kalevipoeg és valamennyi írójuk legalább másod, vagy harmadfokon népi származású. Az észt nyelvű írott irodalom kialakulása meglehetősen későn kezdődött. A teljes észt nyelvű biblia 1739-ben jelent meg. Az időben főleg papok és tanárok művelték. Kedvtelésből vagy hazafias érzésektől vezettetve. Ettől az irodalomtól teljesen különváltan élt a népi költészet, amely sokkal régebbi eredetű és már a XIII. században teljes pompájában virágzón. Érdekes jelenség az észt népköltészetben, hogy a népköltők nagy része nő volt. A nőknek olyan szerep jutott a költészet művelésében, mint talán sehol másutt. Nem véletlen tehát, hogy az újkori észt irodalomban is sok írónőt és költőnőt találunk, mint például Marija Under, aki Észtország legnagyobb költőnője. Az észt népköltészet legszebb termékei a Kalevipoeg és a népdalok. A regi észt népdalok nagyon hasonlítanak a régi finn népdalokhoz és némely darabjuk erősen rokonítható magyar népdalokkal, népballadákkal is. Észtország mai költészete, irodalma európai rangú és színvonalú. Az észt irodalom eredményeit mind a Szovjetunióban, mind Nyugaton nagy elismerések és nemzetközi díjak (így August Jakobson és Juhan Smuul Lenin-díja) formájában veszik tudomásul. A legújabbkori észt költészetből most Ellen Niit fiatal költőnő egyik versét adjuk közre, öt még külön is méltatnunk kell, mint a magyar költészet legkiválóbb észt műfordítóját. A közelmúltban jelent meg második nagyobb terjedelmű kötete Petőfi verseiből. Ezenkívül József Attila és Radnóti Miklós verseiből is fordított, amelyék az Alkotás című Irodalmi folyóiratban jelentek meg. Ezeket a műfordításokat, Ellen Niit közvetítő nyelv nélkül, egyenesen magyarból készítette. * HALÁLHÍREK (NÉPKÖLTÉS) A „Bánk bán" alkotója •175 éve született Katona József Eszik-iszik Tamás gazda kereskedő kamrájában, tehetősek lakzijában, a kezében sörös kanta, csak a kancsót szorongatja. Izenet jön hívogatva: „Gyere haza, Tamás gazda, elpusztnl a gulya otthon!” „Ha elpusztul, hadd pusztuljon!” Eszik-iszik Tamás gazda kereskedő kamrájában, tehetősek lakzijában, a kezében sörös kanta, csak a kancsót szorongatja. Izenet jő’ hívogatva: „Gyere haza, Tamás gazda, elpusztul a lovad otthon!” „Ha elpusztul, hadd pusztuljon!” Eszik-iszik Tamás gazda kereskedő kamrájában, tehetősek lakzijában, a kezében sörös kanta, csak a kancsőt szorongatja. Izenet jön hívogatva: ELLEN NIIT: „Gyere haza, Tamás gazda, feleséged meghal otthon.” „Mit bánom? ha meghal, haljon!” Eszik-iszik Tamás gazda kereskedő kamrájában, tehetősek lakzijában, a kezében sörös kanta, csak a kancsőt szorongatja. Izenet jön hívogatva: „Gyere haza. Tamás gazda, édesanyád meghal nyomba*!” Kezét összecsapja menten: „Haza kell már mégis mennem! Marha elhull, mást nevelek, lő elpusztul, újat veszek, asszony meghal, vannak lányok, de jő anyát nem találok, bár a lelkcmet kijárom, többé sehol a világon!” Fordította: Bán Aladár * André Malraux 65 éves November 3-án ünnepelte 65. születésnapját André Malraux francia művelődésügyi miniszter, aki 1959 óta tölti be ezt a tisztet, de állítólag rövidesen visszavonul a közélettől, hogy csak irodalmi munkásságának szentelhesse magát. Malraux, aki több nyelven kitűnően beszél és egészen rendkívüli tárgyi tudással bír, Franciaország egyik legzseniálisabb miniszterének minősülhet. A húszas években Indokínában, Kínában és Arábiában régészeti kutatásokat folytatott, aktívan részt vett a kínai forradalomban. majd a spanyol polgárháborúban, a második világháborúban pedig komoly' tevékenységet folytatott a francia ellenállási mozgalomban. Égbenyúló szikla tetején hatalmas szárnyait fáradtan leeresztve egy öreg kondorkeselyű ült. A kondorkeselyű egy messzi-messzi hófödte hegyen rakott fészkétől naponta több ezer mérföldet repült, hogy itt keressen táplálékot magának, s detente a magas szikla tetején fújta ki magát. Egy darabig mozdulatlanul ült a rekkenő hőségben, mintha szunyókálna. Majd lassan széttárta szárnyait s néhány óvatos csapást teli: azt méregette, fáradt-e még, azután a levegőbe emelkedett. A szikla fölött körözve egyre magasabbra fúrta magát a kék égbe, majd eltűnt a szemhatárról. De bármilyen magasra is szállt, a zsákmányt nem tévesztette szem elől. trAz ember vízre a keselyű a vérre néz” — tartja egy régi mongol közmondás, ami azt jelenti, hogy az ember a viz láttán, a keselyű pedig a vér láttán örül. Ezért figyelte meredt szemmel a vén madár az Altáj egyik széles lejtőjén bárányokat legeltető l kendőjét hímező leány vörös fonalát is. Estefelé ismét a sziklára szállt pihenni. A kopár szirttető ugyanúgy fehérlett, mint a kondorkeselyű feje. Vajon ki tudta, hogy már századik esztendeje pihen meg itt naponta? Ama keselyű sem vett tudomást a világ folyásáról. A magas szikla csúcsáról egykedvűen tekintett le a szétszórtan legelésző birkákra, jószágra és az emberekre. De ahogy múlt az idő, egyre nehezebben talált c földön táplálékot. Míg 6 tompa egyhangúságban töltötte életét, a világ alaposan megváltozott. A vén madár nem úidta, miért háborúskodtak, miért öldösték egymást az emberek, miért hevertek elhullott lovak és Harmincnyolc esztendős volt, amikor meghalt, s utolsó éveit —mint Kecskemét városának ügyvédje — városi urak társaságában, pereket intézve , és vadászgatva töltötte. Nyilván, ez esztendőkben is sokat gondolt ama „drámára, öt szakaszban”, amelyet — huszonhárom évesen, 1814-ben, pesti joghallgatóként — a felépítendő, ám (akkor még sokáig) csak tervnek maradt kolozsvári színház pályázatára írt. Nagyon valószínű, hogy kecskeméti pajtásai között is felfebormok a földeken, miért szállt puskaporfüst a levegőben. Nem tudta, de hálás volt érte: háborúban mindig készen várta a zsákmány. Igaz, békeidőben is bőviben volt a tápláléknak; járványok arattak ember s állat között. Nem tudta, hogy ilyenkor kosztjáról a tífusz gondoskodik — szilárd meggyőződése volt, hogy a sors neki kedvez. Ráadásul az emberek, akik a föld és a vizek szellemeit imádták, az elhunytak tetemét kidobálták a pusztára a ragadozók zsákmányául. Honnan is tudhatta volna, hogy a babonás hívők szerint szeretteik lelke éppen ezen az úton jut el a paradicsomba? Sok év telt el azóta, hogy a földön tömegével hevertek a holttestek. Évről évre fogyatkozott a zsákmány. Háborúskodás helyett az emberek leigázták, saját akaratuknak rendelték alá a természetet. Közös erővel elfojtották a háborút, amely egy nap alatt több száz hullát szállított a keselyű asztalára. Gátat vetettek a járványoknak is, ismét megfosztva őt a tápláléktól. Már az üdvösségükkel sem törődtek; ahelyett, hogy a lelkűket juttatnák a paradicsomba, arról kezdtek álmodozni, hogy maguk repüljenek a Hold és a Nap felé. Az öreg kondorkeselyű zsákmányra lesve naphosz- szat körözött a kék égbolton. Mostanában egyre ritkábban pihent meg kedves szikláján. Egy napon a végsőkig elcsigázva elhatározta, hogy leereszkedik a megszokott helyre. Ám, a szikla, melyen egy évszázadon át üldögélt, eltűnt. Gyár állt a helyén. Toronymagas kéményének mély torkából fekete füst gomolygott, vörös szikrák pattantak szerteszét. Mindenütt nagy épltkezésedezett Petur bánokat, meg Sólom mestereket is, és aligha nézte őket — a maga kritikus-gunyoros szemével és együttérző szívével — közömbösen. Ám nem talált közöttük olyan embert, akivel el is beszélgethetett volna a felháborodásnak és viaskodásnak arról a művéről, amely — a korabeli „krimi”-ket, a német lovag-drámákat utánzó színpadi rém-históriák Után — egyszerre csak kiszaladt a tolla alól. Így hát csak legyintett Katona József és azt a mondatot idézte magában, két, kerteket, dübörgő gépeket látott. Mozdony vágtatott, mögötte hosszú sorban futottak a vagonok. a széles szürke úton porfelhőt verve robogtak a gabonával megrakott teherautók. Az öreg keselyű már halálosan kimerült, de éhei gyomra egyre űzte. Körbe- körbe keringett, és arra gondolt, hogy olyan magasra kellene repülnie, ahonnan az egész földön, sőt más bolygókon is észreve- hetné a zsákmányt, összeszedte végső erejét és még magasabbra emelkedett; szemmel már nem is látható kis fekete ponttá zsugorodott. Üveges szemét hirtelen vízcsepp felhőzte be; a madár nem látott többé. S noha köröskörül semmiféle zsákmány nem mutatkozott, az öregségére meghibbant keselyű makacsul hitt abban, hogy , valamerre kell lennie tápláléknak. Ügy tűnt neki, hogy valahol fenn sok elhullott dög hever. Még gyorsabban repült, szinte mérhetetlen magasba fúrta fel magút. Hirtelen kavargó légörvénybe került. Az erős szél megforgatta, recsegő csontjait összeroppantotta, tolláit kitépte. A zsákmányra éhes nagy vadász teste egy szemvillanás alatt semmivé vált. Csak néhány szál tollat kergetett a szél a magasban. Mongol eredetiből fordította: Zahemszky László Lodongin Tüdev (szül. 1936) a „Kultúra és Irodalom” című lap felelős szerkesztője, a Mongol írók Szövetségének titkára. 1955 óta ír, főleg elbeszéléseket. Allegórikus novellájában azokat a nagy változásokat rajzolja meg, amelyek a forradalom óta Mongóliában végbementek. A fordítás a „Válogatott mongol elbeszélések” című antológiában (Ulánbátor, 1961) közölt szöveg alapján készült. amit ő maga írt le, amikor Pestről — felcsillanó és elhamvadó reményei színteréről — hazament Kecskemétre. „Ha a madár látja, hogy hasztalan esik fütyürézése, élelemről gondolkodik, és — elhallgat”. Nem „fütyürézett” többé, Lehet-e elképzelni tra- gikusabb sorsot. Egy, a nép sűrűjéből jött, kecskeméti fiú, aki akkor eszmél magára és a világra, amikor még sem a bécsi császár, sem a magyar értelmiség nem feledhette a Martinovics-összeesküvés véres leverését! Egy tehetséges ember, akinek — szellemi értelemben — végig elszigeteltségben, magányban kell élnie, és aki eltávozik az életből, mielőtt kalászba szökkenhetne a mag. Az, amelyet éppen a nemzeti nyelvért és a haladás gondolatáért lel- kesedő-munkálkodó költők és írók vetettek, kialszik, mielőtt kigyúltak volna a reformkor fényei!... A tragikus sors azonban mégsem kényszeríthette térdre, és a súly alatt növő pálma — ha kortársai előtt láthatatlanul is — a magasba emelkedett. S hogy valójában — és éppen szellemi értelemben — sem volt elszigetelt, azt éppen a „Bánk bán” bizonyítja Hiszen ezt a Szent Szövetség diadalának idején alkotott művet a Szent Szövetség középkori szelleme ellen írta, elvi kontaktust teremtve a kor legjobbjaival, eszmeileg megelőzve Kölcseyt, aki a „nemzet és haladás” szintézisében látta kora írástudóinak feladatát. Hogy végülis elhallgatott Katona — eh mint a madár, amely nem lel visszhangra — az igaz. De akkor, amikor már tudta, hogy ami dolga volt az életben és az irodalomban, azt becsülettel elvégezte. Hevesi Sándor ír egy helyütt a „kimeríthetetlen drámák”-ról, amelyek „vitás pontjaik, problémáik ellenére is új és még újabb arcukat mutatják meg, az idők sodrában”. Minden jel azt mutatja, hogy a „Bánk bán” is ilyen „kimeríthetetlen” színpadi alkotás, amely kicsúszik az előregyártott „elméletek” hálójából és „új és még újabb arcát” ragyogtatja felénk. Mai szemmel már természetesnek tűnik, hogy^ ab- ,ban az időben, amikor\jó- zsef Attila azt sikoltotta, „hogy mi ne legyünk német gyarmat”, a munkásszínjátszóknak egyik fegyvere volt a gyarmatosítás elleni nemzeti összefogás felé utat mutató mű. Érdekesebb azonban, hogy most, a nemzeti függetlenség, s a szocializmus korában is él és hat, felkavar bennünket a több mint 150 esztendeje írott dráma. Mi ' a „titka” ennek? Nagyon röviden szólva talán az, hogy a „Bánk bán”-ban — éppen mert Katona József shakes- peare-i ihletésű, tel jes helyzeteket és embereket teremtő művész — a nemzeti sorskérdések bonyolult egyéni konfliktusokkal ötvöződnek össze. ' Tra&ihu* sors? A kecskeméti takácsmester fiának életén, pályáján elgondolkodva, az ember hajlamos arra, hogy felvesse: vajon nem ilyen sors kell-e nagy drámák alkotásához? Ám annyi az ellenpélda is!... Reálisabb hát úgy felvetni a kérdést, hogy nem mindig az a tragikus sors, ami annak látszik. Sikerek között Is lehet valaki magányos és sikertelenül, látszólag elszigetelve is gazdag kapcsolatokat építhet ki a jövővel. Antal Gábm AZT HITTEM Én azt hittem, hogy mindig kék, ragyogó tükör a tenger, s hogy rejtett aranyszemecskék kincsével tele az ember. Hogy járva a tengert, szembe kell szállni merészen a széllel s akkor a hajós csodákra lel, az idő nagy titkokat érlel. Szálltam hát, Végtelen, feléd: hullámok pörölye paskolt Ég a víz határa s a tengerfenék derengett: messzi, deres folt S akkor megtudtam, hogy csak néha, nagyritkán kék a tenger, és hogy üres és szürke, még ha csillog is sokszor, az ember. Láttam földet, hol nincs tó, se folyó — Por és rög, semmi más: Nincs aranyszem a porban, melyből ott gyúrják az ember fiát De tudtam: nincs szebb feladat mint vágyva előre törni: keresni, kutatni: hol rejlik a mag, s szeretni és gyűlölni. És látni, hogy néha szürke homályon átragyog kéken a tenger s tudni: tisztább öröm nincs a világon mint az. ha ember az ember. PALICZ JÓZSEF: TANYA LODOXGHS TÜDEV t hondorkeselyű őszi iroí&aSoB'n
