Szolnok Megyei Néplap, 1966. november (17. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-06 / 263. szám
1966, november 6 \ SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 11 A Tisza Kettő f #• f ww • r r f bölcsőjénél A kiskörei általános iskolában új arcok tűntek fel a szeptemberi tanévnyitón. — Az osztályfőnökök mutatták be őket. — A pajtások szülei Ti- szalökről költöztek ide. Ök a Tisza Kettő építői. Már akkor a gát alatt duruzsoló gépek harapták a folyó régen nem bántott parti fövenyét. Az Abád- szalókkal szembeni Tisza- szakaszon nehéz járású masinák, ismeretlen emberek jelentek meg nap nap után. Mérnökök, kitűzők szinteztek, karókat vertek, táblákat szúrtak le. Aztán régészek érkeztek. A Nemzeti Múzeum munkatársai Ieletmentő ásatásokat végeztek még az építkezés kezdete előtt. A kiskörei nép esténként a feltárt sírok. leletek körül kíváncsiskodott. Nézték a furcsa munkálatokat. Kisköre négyezer lelkes, szegény, Heves megyei település. Az egri káptalan és a szatmári püspök uralta ezt a vidéket. Summa- sok százai jöttek szűkös kenyeret keresni évente. Aztán itt raaadtak. Belőlük alakult Kisköre. Túrták a rossz földeket, éltek ahogv tudtak a Tisza gátja alatt. Igazán nagy dolog most történik csak náluk. Azzal kezdődött, hogy a községi művelődési otthon cégtáblát cserélt. Az épület homlokzatán most ez áll: Vízügyi építő vállalat, főépítésvezetősége. A faluban tisztviselő lányokat kerestek az irodára, s a „Tisza” kisvendéglő pincére mind több ismeretlen arcot látott az étlapot böngészni. Legtöbbjét ismeri is már azóta. A falu gyerekei az utcán rájuk köszönnek már a sárga viharkabátos férfiakra. Ahol már elfogynak a faluszéli házak, s a folyó felől élesebben csap az ember arcába a szél, ott találunk rájuk. Gyalog tudjuk csak megközelíteni őket. „ŰtéDÍtés miatt zárva” — tábla fogad. „Hazaiak”. A Zabolai brigád. Zabolai bácsi Szolnok megyei. tiszaderzsi ember. A munkások is itthoniak. abádszalókiak, kunhegyesiek. Jókedvű emberek. Legtöbbje Pestről jött ide. Mikor meghallották, milyen munka kezdődött el Kiskörénél, odahagytak mindent, jöttek. Itt laknak házakhoz elszállásolva. Még nincs meg a munkásszállás, úgy hírlik, a tavaszon épül a zuhanyozó, az öltöző. Addig hetenként járnak haza. Találomra szólítunk meg egy pirosképű embert. — Tiszalökről jött. Gyönyörű munka volt. De ez szebb lesz és sokkal nagyobb. Ez a Tisza Kettő. Nem. amit mi itt látunk, ez még nem az. Csak a felvonulás. Száz főnyi ember munkálkodik most itt, s helyet csinál az ezernek, meg a rengeteg gépnek. Ahol most állunk, ide jön majd az erőmű, ök nagy körgátat építenek a Tiszára. A régi egyenes gátat elbontják utána, s az új töltés biztosítja majd a zavartalan munkát. Februárra készen kell lenni. Száztízezer köbméternyi földet mozgatnak meg addig. Mire megjön a tavaszi ár, magas töltés fogja fel a vizet. Mesélik, már kijelölték a repülőtér helyét. A Tisza Kettő építőinek önálló repülőterük lesz majd. — A tervek szerint a tavaszon indul a nagy munka. Két évtizedre szóló. Ahol most állunk, ez itt legelőféle volt. Lenn az ártéren buja nyárfák fogják fel a horizontot. Innen nem messzire lehet látni. Mégis a távolra gondolunk. A kunsági, jászsági kis falvakra, amelyeknek életét kicseréli majd a Tisza Kettő. Szolnok megye kétharmada ön- tözhetővé lesz a Tisza Kettőből. Itt a bölcső. Még nem sok minden van, de talán éppen ez a születés pillanatának meglesése olyan nagyszerű. Innen fel egész Tiszafüredig Tisza- tenger hullámzik majd. A nyári áradásból annyi vizet gyűjt, hogy a legnagyobb szárazság idején is ihatnak belőle a szomjazó földek, a jászsági és a kunsági főcsatornán. Gyerekcsapat játszik a futballpályán. Megállunk. Mit hallottak a Tisza Kettőről — kérdezzük. Egy nyolcadikos kamasz a vezérszónok. — Gyűlés volt már róla az iskolában. A tiszaburai tanácselnök jött ki és a Kisházi tanító úr beszélt róla. Kunhegyes közel esik ide. A szakmunkásképző iskolában Szudi Antal igazgató fogad. — Az idén először elkezdődött az öntöző szakmunkásképzés a megyében — újságolja. Harmincnyolc Szolnok megyei gyerek tanul a most létesült kunhegyesi öntöző szakiskolán. Három évig ismerkednek az öntöző szakma csínyjával-bín- jával. A törökszentmiklósi Aranykalász Tsz hat gyereket küldött. Jöttek Ti- szaburáról. Jászkisérről, Jásztelekről is. Nagy a készülődés. Jön a Tisza Kettő. Borzák Lajos SZÓFIAI LEVÉL : A harc múzeuma A földszintes, egyszerű sárgára festett ház a bulevard Ruszkin áll, homlokzatán kovácsoltvas betűkből formált felirat: Muzej na Revoljucionnoto Dvizsénie v Bolgárija — A Bolgár Forradalmi Mozgalom Múzeuma. Nem régi ez a múzeum. A bolgár nép forradalmi harcának reliktiváit mindössze 1944. szeptember 9. óta \ gyűjtik féltő szretettel. Azóta, hogy a munkásokról, ! parasztokról, s azok hajdani harcairól, emlékeinek ! összegyűjtéséről való gondoskodás az állami politika 1 rangjára emlkedett a Bolgár Népköztársaságban. Maga az épület 1950. szeptember 23-án nyílt meg az érdeklődők előtt. Túlzás nélkül elmondható, hogy I a múzeum hét termében bemutatott munkásmozgalmi ereklyék nagyszerű képet adnak arról a harcról, ame- ; lyet a bolgár dolgozók vívtak 1891-től — a Bolgár \ Szociáldemokrata Párt megalakulásától — 1944. szeptember 9-ig, a fasiszta rendszer uralma alóli felszabadulásukig. A felszabadulást követő évek már új fejezetként ragyognak a bolgár munkásosztály harcait megörökítő könyv képzeletbeli aranylapjain. Nagy utat, — sokszor súlyos áldozatokat követelő, tévelygésekkel teli utat — tett meg a bolgár munkás- osztály, míg Dimiter Blagojev vezetésével megalakul \ az első bolgár marxista munkáspárt. S ez a párt már ' nemcsak a bolgár elnyomottak harcát vezette, hanem szemmel tartotta azokat az eseményeket is, amelyek az egyre jobban forradalmasodó európai országokban végbementek. A párt lapja — a Rabotnicseszki Vesztnik — 1919. április 4-i számában „A magyarországi események” című cikkében a magyar proletárforr adalom fejleményeivel foglalkozik, s megállapítja: „...a magyar kommunistákat már semmi sem akadályozhatja meg forradalmuk teljes győzelmében.” De szép is lett volna!... A győztes októberi forradalom mellett a Magyar Tanácsköztársaság is erőt adott a bolgár nép millióinak, s jött a bukásában is felemelő 1923. szeptem- \ béri felkelés. Az első fegyveres antifasiszta felkelés a világon! A próbálkozást nem kísérte győzelem, s jött a megtorlás. 1924-ben hallatlan terror tombolt Bulgáriában. Kevés olyan ország akadt akkoriban a világon, ahol olyan brutalitással, kegyetlenséggel torolták volna meg i a felkelést, mint ebben az országban. Lefejezett harcosok tetemei néznek ránk az egyik fényképről. Mel- j lettük a sorsukra váró társak állnak. Több tízezer felkelőt zárnak a koncentrációs táborok szögesdrótja j mögé. De a párt él! A Vitosa hegyén ülésezik 1924. május 17—18-án az első illegális pártkonferencia. Megszületik az új j központi bizottság. A párt magához tért, s szervezi j erőit. A fasizmus azonban nem adta meg magát. Ismerős kép: Georgi Dimitrov a lipcsei perben ] védőbeszédét mondja 1933. december 16-án. Védőbeszédét, ami á fasizmus vádbeszédévé magasztosodott. A múzeumnak talán leggazdagabb anyagát a 11. világháború elleni harc relikviái adják. A nagyszerű partizánharcok hőseinek, a felkelő hadseregnek a tét- ; teit méltón örökítették meg az utódok. E nagyszerű múzeum anyaga nem is lenne teljes, j ha nem mutatná be, vázlatosan is — azt a hatalmas országteremtö munkát, amit a bolgár dolgozók : végeztek a Bolgár Kommunista Párt vezetésével az j elmúlt huszonkét esztendő alatt. Ezekben a napokban sokan keresik fel a Ruszki bulevardon álló egyszerű, földszintes épületet. A bol- ! gár kommunisták is — miként az MSZMP tagsága — S a közeii napokban megnyíló IX. kongresszusára készül. ! Jönnek a látogatók, erőt merítem a múlt harcai- I bál, vagy csak egyszerűen emlékezni az elődök áldo- \ zataira. A címben azt mondtam, hogy a harc mú- > zeuma ez az épület. Nem csak a harcé. A teljes és ! végső győzelemé is! Molnár Sándor Ss. Lukacs Imre: fl feheteruhás néni Öszüit. A Gödrökközben hidegebb lett a víz és esténként ha- zaigyekeztünkben kihűlt lábunk alatt a por. Libasorban mentünk. Hosszú, elnyújtott vonalban a libáim, utánuk én. Bizonyára ostorom is lehetett, csak már elfelejtettem. Aztán nem hajtottam ki többé. Kukoricát törtünk. Előreültetett anyám a vázra. Hátára gyékényből font kötélnekvalót kötött. A falutól messze esett a földünk. Mire kiértünk, megizzadt. Hónalján vizes lett ruhája. A csuhéj megvágta ujjam. Anyám megsí- mogatta. Éjszakára kint maradtunk, csutkakúpban vetettünk ágyat. Fenyegetően zörögtek a sötétben a levelek. — Félsz? — kérdezte anyám. — Nem. Aludni nem tudtam. Valahol az égen vadlibák szálltak. — Nekik könnyű — szólt anyám. Hajnalra a kukoricaszár megpuhult. Harmatos lett a mező, mintha sírt volna. Anyám már letört négy sort. Homlokán is csillogott a harmat. Akkor este hazamentünk. Főzni kezdett. Állt a kályha mellett, szeme le-lecsukó- dott. Később leült. Lábához kuporogtam. Ügy aludtunk el, észre se vettük. A libákat tömte. Petróleum- lámpa égett állandóan a falon. Hajnali sötétben kezdett, s késő este lett, mire befejezte. Anyámnak mindig egy ruhája volt. Egy fekete, elnyűhetetlen. Vásárban vették. Eladták a lovakat, s megálltak a sátor előtt. — Válassz magadnak ruhát! — mondta apám. — Melyiket akarod? — Inkább másra adjuk a pénzt. Kevés, annyira kevés, szinte el se tudjuk költeni. — Válassz! — erélyeskedett apám. S azóta hordta és mosta. Mosta! Felgyürte karján a ruhát könyékig, szaporán járt a keze. Látni lehetett, hogy megvastagodott erek fonták be karját. Egyszer megfogtam jobb kezét. Végigsimítottam rajta, a ráncokkal barázdált tenyerén is, egészen az ujjak hegyéig. — Ugye, csak fekete ruhája van?. Hallgattunk. A teknő széléről apró szappanos cseppek hullottak a földre. — Lesz majd másik is — nevetett erőltetve. A tanyában levő gyerekek — a kukoricaföldünk mellett — hangosan kiabáltak, amikor megpillantották. — Megjött a fekete ruhás néni... Mindekinek néni, nekem anyám. Észre se vettem, hogy megöregedett. Mióta emlékezni tudok rá: ráncos kis teremtés, s nyáron mezítláb jár. Munkájában, fáradhatatlanságában őrzöm legszebb emlékeim. Ritkán hallottam nevetni. S akkor sem tudtam megőrizni, megfigyelni kacagását. Színtelen, lényegtelen lehetett, mintha nem is az övé lett volna. Hiszem: a legtartósabb emlék, a kéz és az arc. Eres, repedezett. Nyáron ilyen a föld, ha hónapokig nem kapott esőt. És nagy. A munka naggyá, erőssé teszi a szerszámot Ha simogatta fejem, tenyerével csaknem betakarta egészen. Mindig úgy köszöntem neki. ^ — Csókolom. S még egyszer sem csókoltam meg a kezét. Az arc. Kicsi, s földszínű. Felszántott föld. Ha látom, azt hiszem, rég elmúlt hatvanéves. Pedig nincs még ötven se. Csak" egyszer vitt el engem moziba. Egyetlen egyszer. Álltunk az előcsarnokban. Képek, plakátok lógtak a falon. Kis bódéban cukorkát, s minden más édességet árusítottak. Kérni se mertem. De ő a maradék pénzen venni akart valamit. Álltunk ügyefo- gyottan a bódé előtt. Szomjas lehetett. Útközben meghajtottam a Selyemkutat, de mégis szomjas lehetett. — Egy málnát — ismételte az elárusító. Megszámolta a pénzt, s még két stolverkot is adott. Anyám nyúlt a pohárért. Szinte elfelejtkezett rólam. Nagyon szomjas lehetett, nem is nézett rám. Szájához emelte a poharat, s lenyelte az első kortyot. Néztem. Felfelé néztem rá és talán haragudtam. A málna piros színe izgatott. Iriggyé tett Szorosabban markoltam meg szoknyáját. — Nesze — mondta akkor. Egy kortyot akartam inni. Esetleg kettőt. És visszaadni, ami megmarad, anyámnak. Mire észhez tértem, üres volt a pohár. Csodálkoztam. Alig hittem el, hogy megittam az egészet. Keserű lett a málna íze. Lesütöttem a szemem. Egyik kezével megsímogatta fejem, a másikkal visszaadta a poharat. Nem szólt. S kis idő múlva becsöngettek. Nincs a faluban másik olyan asszony, mint ő. Igaz, nem is asz- szony. hanem inkább néni. Agyonráncosodott teremtés. elnyűtt kis lélek, s az anyám. Ha jól vélekszem, egyszer se mondtam, kevésszer mutattam, hogy szeretem. Ha hazaszorítanak az évek látogatóba, majd hogy mindenkinek kerül valami ajándékba. s a legkevesebb neki. Máig sem mondhat többet magáénak egy berliner kendőnél, egy nagykabátnál, amit tőlem kapott: kedves szót, ennél is kevesebbet. Mondják: amikor beteg voltam, annyit sírt, hogy megromlott a szeme, a szíve. Ő erről dehogy beszélne. Inkább kedveskedik. Ha otthon vagyok, körülrepes. Le nem ülne egy pillanatra sem. Megtörli a széket, amelyre leülök, végigsimít az asztalterítőn és kiszalad a konyhába. — Mit csináljak, kisfiam? Sütök rántottát, vagy lecsót akarsz? — szól be hozzám. A következő pillanatban már előttem az étel. bor is hozzá. Ö meg, szegénykém, csak áll ott mellettem. Kezét összekulcsolja, nézi. egyre csak nézi, ahogy eszem. — Jó-e? Vagy hozzak szalonnát? Ugye, itthon maradsz néhány napig? — kérdi. Búcsúzásokkor is sokszor megfigyelem. Állunk a vonat mellett, ö mint szárnyaszegett madár. E mindig úgy köszön: — Vigyázz magadra! Írjál azonnal! Aztán megindul a vonat. Ablakából parányinak tűnik anyám, mint a mesebeli jóság. Pedig régebben is tudtam, ma is. elfogv- hatatlan belőle a szeretet, a jóság. Örökéletű.
