Szolnok Megyei Néplap, 1966. november (17. évfolyam, 258-282. szám)

1966-11-06 / 263. szám

1966. november 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 /' * 1917 NOVEMBER 7 (Szőnyi Gyula rajza) BERTOLT BRECHT: A KOMMUNIZMUS DICSÉRETE Mert ésszerű, mindenki érti. Körfnyü is. Ámde mi tudóik: Hiszen te nem vagy kizsákmányoló, ' Minden gazság végét'jelenti. megértheted. Nem ostobaság, de vége Es jó neked, nézz utána alaposan. Az ostobaságnak. A tökfejnek tökfejűség, és a mocskosok Es nem is a rejtvény, számára mocskos. De a megoldás. Ellenfele mocsoknak és butaságnak. Egyszerű dolog, de nehéz Igen, gazság a kizsákmányolok szemében, Nyélbeütni. Görgey Gábor fordítása BARABÁS TIBOR: LENIN ZÜRICHBEN, PRÁGÁBAN, KRAKKÓBAN cenzusáról való elképzelé­sek. A Szovjetunióban a munkásoknak a szakkép­zettség iránt tanúsított von­zalma szabállyá vált; a túlnyomó többség a terme­lő munka megszakítása nél­kül. különféle továbbképző tanfolyamokon techniku­mokban, a főiskolák levele­ző tagozatain gyarapítja ismereteit. Ohtaiá* és nerclés Köztudomású, hogy a Szovjetunióban több nagy képzettségű szakembert bo­csátanak ki, mint bármely más. országban, köztudomá­sú továbbá, hogy a Szov­jetuniót tartják a világ legtöbbet olvasó országá­nak. Ezek a kulturális fej­lődés fontos mutatói. Ma­napság azonban gyakran hallható, hogy az élettempó felgyorsulása és az ember ideg-megterhelésének fokrT zódása elkerülhetetlenül összeszűkítette az érzelmi átélések és benyomások vi­lágát. Azt mondják, hogy a tudomány és technika fejlődésének hallatlan üte­me a mai életben elhomá­lyosította a művészet sze­repét. E jelenség okát vi­lágszerte abban látják, hcgv az oktatás túlsúlyba került a neveléssel szemben. Az olyan társadalomban, amelynek hajtóereje a kon- kurrencia. az új nemzedé­kek kirlak.tásának legfon­tosabb feladata az oktatás. Ettől eltérően a szovjet társadalom a maga útját abban látja, hogy a szocia­lizmus gazdasági ereje nö­vekedésének arányában a nevelés mindjobban ki­egyensúlyozza az oktatást. A nevelésben pedig külö­nösen nagy szerepe jut a művészetnek. Az ember tár" sadalmi tudatának etikai és morális alapját fejlesztő művészet valamennyi vál­faja fontos. Természetesen akkor, ha kifejezésre jut­tatja az élet valódi prob­lémáit. Éppen ezért egyre több szovjet iskolában vezetik be az esztétika tanítását. Néhány évvel ezelőtt a Komszomolszkaja Pravda című népszerű ifjúsági lap hasábjain vita bontakozott ki arról, hol a helye a mű­vészetnek a modern élet­ben. Az egyik mérnök úgy vélte, hogy a művészet sze­repének elkerülhetetlenül csökkennie kell, mivel az információknak az adott szakmában felgyülemlett nagy mennyisége nem teszi lehetővé az ember számára, ha egy dolognak akarja szentelni magát.' hogy élete fő művétől elterelje figyel­mét., Ennek a mérnöknek Hja Ehrenburg és az ol­vasók ezrei válaszoltak. — Véleményük abban sűrűsö­dött össze, hogy az esztéti­kailag -képzetlen, a zene iránt süket, az irodalom és 1 festészet iránt közömbös ember nem lehel napjaink hőse, mégkevésbé a jövő emberének előképe­A népi alkotás formái A kulturális és művelt­ségi színvonal fejlődésével a lakosságnak a társada­lom szellemi életében való részvétele és az igazi mű­vészettel való érintkezése nem szorítkozhatott csupán olvasásra és múzeumok, színházak, kiállítások láto­gatására. A legutóbbi év­tizedekben. különösen az utolsó években hallatlan fejlődésnek indultak a népi alkotás különféle formái. A művészet iránti nagy von­zalom. a kultúra és a mű­vészet népi egyetemei, amelyek maguknak a dol­gozóknak a kezdeményezé­sére alakultak, az öntevé­kenység legkülönfélébb for­máinak kifejlődése, — mindez annak örvendetes ismérve, hogv a művészet mind nagyobb szükségleté­vé válik az embernek. Az országban ezrével ala­kultak meg az öntevékeny filmstúdiók, színházak, ze­nekarok. népi kórusok, táncegyüttesek. A néptöme­gek immár nem csupán a kultúra fogyasztói, hanem egyszer s mind a kultúra megteremtőivé is válnak. Ez igen jelentős ismérve a szellemi fejlődésnek, amikor az ember érzi. hogy alkot­nia keli. hogy törekvéseit esztétikus formákban ki kell fejeznie. Olyan az ifjúság, mint a legjobb rézmetsző. Az em­lékezet friss lapjaira ár­nyalatosán finom, erős és felejthetetlen alakokat vés az élet. Oly szép tájakat, iányarcokat, árnyékba tűnő hidakat és virágzó fákat lá­tunk, mint azután soha, és minden olyan érdekes, vál­tozatos és egyszervolt, — mintha az élet csak nekünk tartogatta volna ezeket a ritka képeit. Így élnek emlékezetemben Zürich ut­cái is. 1933 őszén diákként kerültem ide, nyomorog­tam, s mégis, most újra látom a Zürichi-tó külö­nös, mélykék vize fölött a surranó sirályokat... De a nyárspolgári rend, tisztaság és szorgalom mö­gött egy másik, egy hősi világ is körülvett emlékei­vel. hisz ott állt Zwingli, a nagy reformátor háza, Pes­talozzi szobra, s egy kis emléktábla Leninre emlé­keztetett. Hadd mondjam el itt egy nemzedék vallo­mását: a mi számunkra a marxizmus nem kötelező tananyag volt, hanem a társadalmi fejlődés meg- dönhetetlen igazsága, a munkásmozgalom története volt a Bibliánk, vezérei az emberiség legtisztább hősei, ügyünk a világ meg­váltásának ügye... Lázasan olvastuk Lenin nehezen megszerzett írásait, rejte­gettük jegyzeteinket és arc­képét. Hogy néztük Lenin magas homlokát, előrete­kintő szemét, figyelmezte­tésre, intésre és oktatásra emelt jobbját! Éhesen róttam Zürich ut­cáit. Megálltam a Paradel- platzon. a Spüngli előtt. Nézegettem a cukrászda előtt várakozó autóparkot és benn, a hatalmas ablak­táblák és földig érő csip­kefüggönyök mögött uzson­názó. előkelő társaságot. Az Ankerstrassén laktam. — Hosszú utat tettem meg naponta az Övéros könyv­táráig. Zwingli házához kö­zel, a Prädigerplatz temp­loma alatt egy szuterénhe- lyiségben volt a Zentral­stelle für Soziale Literatur. Öreg bácsi volt a könyv­táros. Ódivatú, felpödrött bajúszát simogatta, és ma­gas gallérját tágította ide­ges ujjakkal. Szociálde­mokrata volt, de csak a fiatal kommunistákat sze­rette. Már egy hete hur­colta asztalomra a közgaz­dasági és statisztikai köny­veket. amikor szelíden meg­jegyezte: — Tudja, ki ült a maga székén, ki dolgozott itt? — Nem! — feleltem, és kíváncsian ránéztem. — Nem kisebb embert mint Rosa Luxemburg! — No, akkor átülök — tréfálkoztam az öreggel. De ő harsányan nevetett, úgy­hogy köhögnie kellett. — Akár oda is ülhet, mert itt meg Bebel írta A nő és a szocializmust. De ott oda nézzen, közvetle­nül ott. az ablak alatt. Le­nin ült. Igen. fiatal bará­tom. Vlagyimir lljics. akár hiszi, akár nem, itt írta az Imperializmust. Világoskék szemében most nem tréfa villant, ha­nem valami más, megha­tottság és emlékezés. Ettől a pillanattól lázasan keres­tem a zürichi Lenin-emlé- keket. A szűk és keskeny Jakobsbrunnegassen. túl a kúton, lakott Lenin és Krupszkája. A ház olyan, mint a többi óvárosi épü­let, keskeny homlokzatú, tágas ablakokkal. A falon emléktábla. A szoba kicsi és világos, ablakából egy antikváriumos poros kira­katra látni Oly szűk ez a tiszta kis szoba, hogy el­képzelni sem tudom, mi­ként iáriia+ott fel-alá. ujját a kabátnvílásba akasztva Vlagyimir lljics Itt fogal­mazta a zimmerwaldi bal­oldal téziseit, s tálán iit vetette először papírra ai, • áprilisi téziseket is, hisz innen indult el Bernen át Svédországba s onnan ha­za... A száműzött, akit ha- zátlansággal vádolt a Du­ma többsége, akinek min­den gondolata Oroszország felszabadítása és boldog­sága volt. Azt hallottam később, hogy az Eintracht- ban evett. Sok századdal ezelőtt ez az Eintracht úgy­nevezett „szabadságház” volt. Vándor mesterlegé- nvak szálló- és hálóhelye. Olyan is maradt. Vastag fagerendák alatt itták a sört a munkások, ittak és ettek a tarka abroszokon, mint akkor, amikor Lenin közöttük élt. Egy pincér emlékezett még Leninre, de csak annyit mondott, hogy mindig vitatkozott, és sokat nevetett. Ö akkor sem ért rá hallgatózni, most sem. Még egyszer találkoztam vele. Egy öreg munkással sakkoztam az Intemario- náléban. ltschernek hívják. Közeoes sakkozó vagvok, öt lépésig terjed a kombi­nációs képességem. Rosszul állt a parti, nehéz volt a választás, léptem, s a futó­val ütöttem. Az öreg hom­lokára tolta vaskeretes szemüvegét, és szemrehá­nyóan így szólt: — Látja, több merészség kell ide. Lenin nem ezt húzta volna! Nevettem rajta. — Miért? Honnan tudia. Itschner elvtárs. hoey mit húzott volna Lenin? — Honnan? Fleget iáí- szottam vele két eszten­deig... — mondta halkan, és gondterhelten már a következő lépésen törte a fe'ét. így élt hát Lenin, a könyvtári munka, a konfe­renciák szünetében, mun­kások, mindig csak mun­kások között. Mielőtt le­genda vehette volna körül zömök, erős, mozgékony alakiát. egyszerű emebrek barátsága kömvezle. Prágában csak eav pilla­natra és kívülről láthattam azt a belvárosi házat, ahol 1912 januárjában Lenin a párt VI. összoroszországi konferenciáját vezette. Na­gyobb szerencsém volt Krakkóval, ahol legalább két napot tölthettem. A Visztula partján épen ma­radt az ősi kereskedővá­ros. A Főtéren, a hatalmas Mária-temnlommal és eey XT. században épített kvs kápolnával szemközt, a posztósok régi vásárcsarno­ka mögött — valamikor fényesnek tűnő — kávéház van. Olvan igazi ferenció- zsefi, sok és naiv ablakkal néz a macskaköves térre. Ferencjózsefi itt az ezüst­tükrös kasszapult. benne a kasszírnő, az udvariasság és a haboskávé. Ennek a keskeny, de hosszú kávé- háznak utolsó márványasz­tala mellett ült, írt vagy sakkozott Lenin. Egy ősz pincér *— nyugdíjjogosult már, de nem akar még otthon ülni — határozot­tan emlékszik rá. hogy mindig ;tt, az utolsó asz­talnál ült. leültem a he- Jvére. és Rá gondoltam. Mit látott innen? A szem­közti Szürke házat, ahon­nan két forradalom indult útnak, ahol Kosciusco Tá­dé tanácskozott. De látta a krakkói munkások legön- tudatosabb harcosait is, mert a Lubomirszka őt.. számú ház e<?v új forrada­lom főhadiszállása lett. Lenin 1912. június 12-én érkezett Nagyezsda Krup- szkáiával és felesége anv- iával Krakkóba. Több mint két évig élt lengyel földön. 1912 decemberében Krak­kóban ült össze a Központi Bizottság, hogy a pártfunk­cionáriusokkal megvitassa a párt egyévi munkáját, a prágai határozatok ered­ményeit. A Lubomirszka 51. számú házban új mun­katervről vitáztak. Krup­szkája így ír visszaemléke­zéseiben a krakkói évek­ről: „Krakkó nagyon tet­szett Iljicsnek, mert Orosz­országra emlékeztette. Az új környezet, az emigrá- ciós zűrzavar hiánya meg­nyugtatták kissé Lenin ide­geit. Figyelemmel kisérte lljics a krakkói nép életé­nek minden mozzanatát, a munkásosztály, a szegé­nyek életét... Lenin a krak­kói években megőriztif a természetére annyira jel­lemző élességet és termé­szetes ésszerűségét. Ke­mény munkája után meg­engedte magának a szóra­kozást is. Nyáron a Visz­tulában fürdött, télen szí­vesen korcsolyázott. Sze­rette a kirándulásokat, a wolski erdőket, este pedig sakkozott.” No, de nem ez­zel teltek el a krokkói na­pok. 1913 januárjában megelégedett levelet írt Gorkijnak arról, hogy ló alap volt a krakkói Platt­form. „A krakkói út igen hasznosnak bizonyult a mi szempontunkból.” 1913 januárjában Krupsz­kája megbetegedett, az egész telet ágyban töltöt­te. Az orvos azt mondta, hogy Zakopanéba vagy máshová, de mindenképpen a hegyek közé kell men- niök. Krupszkaja írja: „Mi­vel Zakopane nagyon drá­ga és zajos volt, Poroninra esett a választásunk, ahol Leninnel Thereza Skupien pdrasztházában találtunk szállást... Poronin hét kilo­méterre van ' Zakopanétól, de az árak sokkal alacso­nyabbak, és hét'száz méter magasságban fekszik.” Le­nin később is dicsérte orosz barátainak Poronint, csalt azt sajnálta, hogy távolabb van Oroszországtól. mint Krakkó. Itt, Poroninban, egy háromszobás paraszt­házban tartották meg 1913- ban a pártértekezletet. A poronini postamester- nő jól emlékezett Leninre. Az újságok tömege jött ne­ki: a New York Herald, a Neues Wiener Journal, a Die Zeit, a Le Figaro, ame­rikai, olasz és angol lapok egész tömegével. A lázas világ ütőerén tartotta a kezét, hogy pontos és igaz legyen a történelmi diag­nózis. Szívesen járt a he­gyek közé. pásztorokkal ás favágókkal beszélgetett. Má­sodszor volt Lenin Poro­ninban, amikor a világhá­ború kitörésének első órá­jában az osztrák rendőrség letartóztatta. A Nowy- Targ-i börtönbe hurcol­ták... Sokáig ültem ott, a krak­kói kávéházban. Beesteie- dett, nyolc óra volt már, s a templomtoronyban meg­szólaltak a trombiták. Igen, a trombiták! Mert a Má- ria-templom tornyából év­századok óta kürtszóval jeleznek minden órát. Ezt a kürtjelet furcsa módon magyar szóval „hajnal”- nak hívják. És sohasem fújják végig. A legenda szerint azért, mert a tatá­rok betörése idején a ria­dót fújt őrszemet halálra sebezte az ellenség nyíl­vesszeje. Ennek emlékére a nap minden órájában csak félig fújják el a kürtjelet. Sokszor hallgatta Lenin is a Mária-templom magas tor­nyából a furcsa órajelzést. És a krakkói kávéház egy­kori vendégei nem sejtet­ték. hogy ott. az utolsó márványasztalnál ül az az ember — gondokba és gondolatokba merülten —. aki először fújja majd vé­gig az emberiség hajnali riadóját...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents