Szolnok Megyei Néplap, 1966. november (17. évfolyam, 258-282. szám)

1966-11-06 / 263. szám

1966. november 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 HÍRÜNK AZ ORSZÁQBAN MÁRTÍRJAINKRA EMLÉKEZÜNK Októberben a múzeumi hónap keretében Szolnok két — országosan is jelentős kiállítással vonla magá­ra a művészetek barátainak figyelmét. A hónap első napján nyílt meg a Nemzeti Galériában a Szolnoki Művésztelep kiállítása, Az elmúlt 10 év alkotásaiból megrendezett tárlat városunk kulturális életének hosz- szú idő óta legjelentősebb művészeti eseménye volt. Október 9-én a Damj l '.ch Múzeumban „A mi éle­tünkből — 1932” címmel szcciofoto kiállítást nyitott m,eg Kassák Lajos. A két kiállításról — röviddel megnyi­tásuk után — napilapokban, folyóiratokban rangos kri­tikát és ismertetések jelentek meg. Ezeket gyűjtöttük össze és nyújtjuk át Szolnok művészeteket kedvelő kö­zönségének. Oelmacher Anna, neves műtörténészünk a Magyar Nemzet október 20-i szá­mában egy teljes oldalon ismertette részletesen a Szolnoki Művésztelep kiál­lítását a Nemzeti Galériá­ban.” A „szolnokiasság” jegyeit legjellemzőbb mó­don Chiovini Ferenc képein találja — „...ő a híd a nagy nemzedék és a jelenlegi teleplakók között. Hűsége a szolnoki telep festői ha­gyományaihoz a mai kor problémáival telítődik.” — Baranyó Sándor tiszta szí­nekben komponált képei közül a „napraforgós” kom­pozíció expresszív hatását emeli ki. Dicséri Oelmacher Anna Berényi Ferenc szi­gorú szerkesztési módsze­rét — színeiben a nagy alföldi festőkkel rokonítja. Figyelemre méltónak tartja Bokros László modern tö­rekvéseit: szimpatikus fáradhatatlansággal kutatja a kifejezés minél változa­tosabb módjait.” Antal Ilo­nának színes litográfiái, Fa­zekas Magdának színvona­las rajzai keltették fel ér­deklődését. Gácsi Mihály linoleummetszeteinek egye­di különlegessége ragadja meg: „Metszeteinek minden nagyigényű gyűjteményben helye kell legyen” — írja. Meggyes László, Mészáros ' Lajos és Palicz József után a szobrászokat veszi sorra. „Képzeletgazdaságban és a művesség sokoldalúságában Simon Ferenc az első”. — „Szabó László márvány­portréiból szinte áhitat árad. Az alkotó ember mél­tóságát fejezi ki ötalakos nagy munkája, a Famunkás emlékmű.” Nagy István kisplasztikáiról így ír: „...némelyike pár centimé­teres nagyságban is monu- mentálisabban hat, mint egy 2—3 méteres monu­mentum.” Szabó Györgynek, az Elet és Irodalom művészetkriti­kusának írása a lap október 8-i számában jelent meg: „A szolnoki művésztelep kiállítása Budapesten”. — Szabó György kritikájában inkább az alföldi festészet általános kérdéseiről ír, a telep művészeinek elkötele­zettségéről egyfelől a ha­gyományok, őrzésében más­felől a nép szolgálatának vállalásában. A hagyomány gondozásának és a mai va­lóság helyes meglátásának kettős problémáját veti fel, idézzük: „...a táj, a szoba­belsők értelmezésének mo­notoniája... túl erősen kö­tődik a régi táj és paraszt- szemlélethez.” Ügy véli a mai, teljesen és mélyebben megismerhető világhoz me­részebb törekvésekre van szükség.” A „hagyomány­tisztelő szakításnak” ezeket a törekvéseit fedezi fel „Baranyó Sándor robbané­kony színhasználatában, Berényi Ferenc szépen tisztuló konstrukcióin. Chio­vini Ferenc friss, új ké­pein Bokros László meg­ejtő gyermekrajzain, Palicz József gazdag érzelemvilá- fiában, Gácsi Mihály jó humorú metszeteiben, Nagy István nemes bronzszob­rain, Szabó László portréin és Simon Ferenc artisztiku- mában.” Pogány ö. Gábornak, a Szolnok megyei Néplap ok­tóber 21—22-i számaiban olvasható kritikája Szabóé­val ellentétben éppen a hagyományok továbbvitelét tartja a szolnoki művészek legtiszteletreméltóbb törek­vésének. „A tárlatlátogatók. műbarátok szívesen méltá­nyolják kortársaik művei­nek emberségét, azt, ha a képeknek, szobroknak kö­zük van a környezetükhöz, jól reagálnak egy-egy táj és lakói jellegzetességeire.” A Galéria főigazgatója, ép­pen úgy, mint Oelmacher Anna, Chiovini Ferenccel vezeti át a múltból a je­lenbe a művésztelep tevé­kenységét, majd sorra is­merteti a kiállító művészek munkásságát. Szándékosan időztünk el e három terjedelmesebb kritikánál. Húsznál több kisebb cikk és hír foglalko­zott még a tárlattal. _ A Magyar Nemzet és a Nép- szabadság a nyitág napjáról tudósított október elsején. 2-án a Magyar Nemzet és a Népszava, 4-én a Magyar Nemzet közölt kisebb híre­ket. 3-án a Hétfői Hírek „Hétvége” rovatában Bo- gáti Péter dicséri a kiállítást. 8-án a Nők Lapjában láttunk ké­pet a megnyitóról. A Tü­kör 11-én ad hírt róla, Szabó László jubileumi pla­kettjével. 16-án a Népsza­vában olvastunk kisebb kritikát. Érdekes a megyei lapok visszhangja. 5 lap vette át az MTI híranyagát és fo­tóját: a Pestmegyei Hírlap 9-én, a tolnamegyei Nép­újság 11-én, 12-én a Fejér- megyei Hírlap, 19-én a Hajdú-Bihar Megyei Nép­újság s a Csongrád megyei Hírlap október 21-én. A szolnoki művészek tisz­teletére rendezett Alföld estről, baráti találkozókról, tárlatvezetésekről adott hí­reket a Magyar Nemzet 15-én, 26-án és 29-én — a Népszabadság 26-án és 29- én. A Tükör november 1-i számában Major Ottó írt figyelemreméltóan a tárlat­ról „Három kiállítás” cím­mel. A szociofotó kiállítás is gazdag sajtóvisszhanggal dicsekedhet. Először lássuk az „előzeteseket”! A Jász­kunság szeptemberi számá­ban ismertetik a közelgő múzeumi hónap várható je­lentős eseményeit, ott ol­vastunk először a szociofo­tó kiállításról, 6 fénykép kíséretében. Október 5-én a Fejérmegyei Hírlap, a Pestmegyei Hírlap és a Veszprémi Napló jelezte a kiállítás megnyitását. A Szolnok Megyei Néplap­ban 9-én Kaposvári Gyula, 11-én Rideg Gábor írtak róla. A Népszabadság 11-én foglalkozott a kiállítással. Az Esti Hírlapban 15-én Bemáth László háromha­sábos cikkben ismerteti: „Csizma és vasvilla az igaz­ság mérlegén — kiállítás megnyitás 34 év késéssel”. Figyelemreméltó Kristóf Attila cikke is a Magyar Nemzet 23-i számában. Az Elet és Tudomány 28-án Kaposvári Gyula avatott tollából olvashatjuk a szo- ciofotó kiállítás történetét, 9 képpel illusztrálva. A Nők Lapja november 5-i számában ismertette a fo­tótárlatot. Bár nem tartozik szoro­san a kiállítás sajtóvissz­hangjához, de úgy véljük, mégis ide kívánkozik a Magyar Fotóművészek Szö­vetségének meleghangú,, ba­ráti megemlékezése Tabák Lajosról, a szociofotó ki­váló szolnoki képviselőjéről hatvanadik születésnapján. A kisebb tanulmánynak be­illő jubileumi megemléke­zés a Fotóművészek 1965- ben kiadott 5. számú tájé­koztatójában jelent meg — a munkásmozgalmi hagyo­mányok 'eleven ápolásának szép példájaként. Dr. Kardos Józsefné Fehér Miklós színpadképének makettje. (Fotó: Berta András.) A III. Richárd kri­tikájában csupán egy-egy mondat erejéig tudtam kitérni az elő­adás díszletére és jelmezeire. Igaz ezek a mondatok sűrítve kifejez­ték véleményemet, mégis szükségesnek tartom, hogy Fehér Miklós Jászai-díjas színpadképéről és János- kúti Márta jelmezeiről rész­letesen szóljak. Csak megismételhetem, ilyen színpadképet, mint a III. Richárdé még nem láttunk Szolnokon. Pedig ez nem is kis dolog, hiszen gondoljunk csak a Lear ki­rály, vagy az Ütőn dísz­leteire, amelyek szintén Fehér Miklós munkái. Fehér Miklós ma már kétségkívül az egyik leg­tehetségesebb fiatal díszlet- tervezőnk, ennek elismeré­sét jelzi az elmúlt évad­ban kapott művészi díja is. A Richárd színpadképe csupán hat oszlopból áll, közbevetően kitérni a mű- egész színpad mélységében kinyitott térben. Az oszlo­pokat sínekre helyezve mozgatják. Itt szeretnék közvetlenül kitérni a mű­szak példás fegyelemben végzett munkájára, amely pedig nem kis áldozattal jár, hiszen mindegyik osz­lopban az előadás egész ideje alatt egy-egy műszaki áll, aki fülhallgatón érke­zett jelre mozgatja az osz­lopot. Ha az oszlopok széthú­zódva a színpad két olda­lán sorakoznak fel, olyan hatalmas tér nyílik a néző szeme elé, amelyet idáig Magyarországon kőszínház­ban legfeljebb csak az Operaház vagy az Erkel Színház színpadán tudtak érzékelni. Ennek magyará­zata, hogy nincs körfilg- göny, a színpad hátsó, fe­ketére festett fala is „ját­szik”, a világosító hidakról is vannak „járások”, ame­lyek még jobban tágítják A szabadság országútját minden történelmi koron át vértanúk áldozata szegélyezte. Fájdal­mas sajátja az emberi sors­nak, hogy a béke és a szabad­ság olyan földből sarjad, ame­lyet hősök, mártírok, ártatlanul elveszej- tett emberek kihullott vére öntözött Amikor 1956 októberének végén és no­vemberének első napjaiban hazánkon vé­gigsöpört az ellenforradalmi lázadás szennyes vihara, a gyűlölet elszabadult vérebe a magyar nép legjobbjaira tá­madt. Többszörös bűnözők, züllött alakok, söpredék elemek vettek részt a gyaláza­tos embervadászatban, s öldököltek a bari­kádokon. Nem önmaguk nevében tették, hanem azok bosszúját lihegték, akik a nép szabadulást kereső forradalmában alul maradtak, hatalmukat s vagyonukat vesz­tették. D urva ütleget, púlkos golyót és akasztófát szántak a véres bosszú és leszámolás szenvedé­lyében felizzott gyűlölködők azoknak, akik a magyar népet a maguk emberségére eszmél­tették, jussának birtokába segítették, s egy tiszta, értelmes életért folyó küzde­lemre vezették. Ezreket, tízezreket szán­tak erre a sorsra, hullahegyeken át akar­tak hatalomra törni. A fegyveres ellen­forradalom mártírjainak testén akadt fenn az ütés, amellyel a népre akartak sújtani. A mártírok arca fogta fel az ökölcsapást, amelyet a kisajátított gyáro­sok a munkásságra, a földjüktől megfosz­tott földesurak a parasztságra, a birto­kukból kiakolbolított bényabárók a bá- nyászságra akartak mérni. A mártírok nyakán feszült meg a hurok, amivel im­perialista ellenségeink az egész magyar nép szabadságát akarták megfojtani. A mártírok testéről tépték le a ruhát, s ez­zel az egész népet akarták lemezteleníte­ni. A mártírok holttestét gyalázták meg, mert az egész népet gyalázatba akarták rántani. A vértanúk teste földre omlott a gyil­kos erőszak csapásai alatt, de estében is fölfogta a pusztító halált, amire népünk színejavát ítélték. Mártírhaláluk sok ezer­nyi társuk, mi több: mindannyiunk me­nedéke volt. E mlékezzünk rájuk: Mező Imré­re, Sziklai Sándorra, Asztalos Jánosra, Kállai Évára, Kalamár Józsefre, és mind a többiek­re. Emlékezzünk megyénk mártírjaira, köztük is elsősor­ban a túrkevei Tóth Ferencre, a hős kar- hatalmista tisztre, aki október 23-án a rá­dió elleni ellenforradalmi támadásnál., majd még napokon keresztül a város több pontján rendíthetetlen bátorságról és hazaszeretetről tett tanúságot, mígnem a gyilkos csőcselék elfogta és aljas mó­don meggyilkolta. Ugyancsak büszkén emlékezünk a jászágói Kókai Lászlóra, aki a budapesti pártszékházat védelmez­te, s ott áldozta fel fiatal életét. Soha nem feledjük a jászkiséri Apró József, a túrkevei Rima István, a zagyvarékasi Fekete János, a jászladányi Juhász Imre, a kunmadarasi Styaszny Béla, a kun­szentmártoni Szirom János, Gyenes György emlékét, akik honvédségünk tag­jaiként estek el az ellenforradalmár ban­diták elleni harcban. Akár fegyverrel a kézben, szemtől szembe álltak az ellenséggel, akár or\ - gyilkosok áldozataivá lettek, értünk estek el a népi hatalomért vívott harcban Meghaltak, hogy mi békére lelhessünk és szabadon élhessünk.; K ik voltak, milyen emberek vol­tak? A mi embereink voltak. A magyar nép hű fiai, lányai, pártmunkások, a dolgozó em­berek soraiból kiválasztott közösségi vezetők, karhatalmi tisztek és katonák. Bármely posztra állí­tották őket társaik, szívükkel, értelmük­kel erejükkel a nép ügyét szolgálták és védelmezték. Legtöbben kommunisták voltak. Hivatásuk volt hát a nép szolgá­lata, s kötelességük, hogy többet fáradja­nak, mint mások. Munka és küzdés töl­tötte be hétköznapjaikat, a közösség öröme ragyogta be ünnepeiket. Másokért éltek és másokért haltak meg. Emlékezzünk ma azokra a hősökre is, akik velük együtt haltak: a testvéri szov­jet nép katonafiaira, önzetlenül siettek segítségünkre a bajban, azért szálltak csatába, hogy segítsenek megmenteni a vandál ellenforradalmároktól mindazt, ami népünknek drága, hogy gyorsabban elmúljon fejünk fölül a fehér veszedelem. Azért estek el, hogy szabad hazánk föld­jén ismét a békés munka szerszámai ve­gyék át a fegyverek helyét, hogy kihull­jon a fegyver a lázadók és megtévesztett, fiatal áldozataik kezéből is. T íz év, egy fáradságos, de bizta­tó eredményekben gazdag év­tized múlt el azóta, hogy már­tírjaink friss sírhantjai felma­gasodtak a temető kertekben. Miközben dolgoztunk és küz­döttünk, velünk volt az ellenforradalom mártírjainak emléke, példája, szelleme Bátorított és erősített bennünkket, akik azért az ügyért élünk, amelyért ők meg­haltak. Áldozatukat, vértanúságuk buz­dító intelmét sohasem feledjük. AIII. Richárd színpadképe és jelmeze az amúgy is nagy színpad­teret. Fehér Miklós díszletének legnagyobb erénye, hogy a hat elem variációjával mindig a játéknak megfe­lelő teret tud teremteni. — Olyan térelemeket konst­ruált, amellyel szemben a nézőben szinte fel sem me­rül az igény, hogy egyszer oszlopoknak, falerődítmé­nyeknek, máskor fáknak lássa. Egyszerűen csak térelem­nek, amelyek a játék cél­jait szolgálják. Ami egye­dül kifogásolható ebben a színpadképben, hogy vajon a változások nem terelik e el túlságosan a figyel­met a játékról, nem törik-e meg a nézők érzelmi azo- nulásának folyamatát? Ez a veszély kétségtele­nül fennáll egy másik fé­lelemmel együtt, amely nem más, mint az előadás technikai kiszolgáltatottsá­ga. A legkisebb műszaki hiba az egész előadást tönkre teheti. Jánoskúti Márta már fő­iskolás korában tervezett a Szigligeti Színházban. A III. Richárd jelmeztervei kivételes színérzékéről is bi­zonyságot adnak. Jól hasz­nálja ki az egyes színek pszichológiai hatását, a színdramaturgia lehetősé­geit is. Dicséretére szól, hogy jelmezei nem történelmi kosztümök, hanem stilizál­tak, a dráma mondaniva­Richárd és Lady Anna jelmezének í terve. (Jánoskúti Márta rajzai.) lójához alkalmazkodóak, — ugyanakkor mégis korhűek. Mindössze egy apróbb stílustörést érzek, Dorset márki buggyos ujjú „ve­lencei” 1 ruhája nem illik az előadás jelmezeinek egészébe. Külön kell szólni a ru­hákat díszítő ötvös éksze­rekről, amelyeket János­kúti Márta tervei alapján a színház fiatal ötvöse, Farkas Miklós készített. — Valóban méltó díszei a szép jelmezeknek. Rideg Gábor Richárd jelmezének terve.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents