Szolnok Megyei Néplap, 1966. október (17. évfolyam, 232-257. szám)
1966-10-09 / 239. szám
1988. október f. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 11 Á durvától a legfinomabbig Egy úf gyár önvallomása, melybon Szolnokról is szó esik Ha a gyárak beszélni tudnának, a dunaújvárosi papírkombinát idősebbje: a szalmacellulóz üzem így mesélné el történetét: Hz öregebb — Tíz esztendeje, 1956 szeptemberében kezdtek építeni, 52 katasztrális holdon. Eredetileg Rakama- zon akartak felállítani, azután mégis ide kerültem. Ide, ugyanis vizet a kohók hűtővizének ismételt fel- használásával, áramot és gőzt pedig a vasműtől, az erőműtől kapok. Az állam kereken 600 millió forintot költött rám. Azért lettem szalmacellulóz gyár, mert Magyarországnak nincs magas hegyvidéki erdősége, így nem rendelkezik a klasszikus papír alapanyagával: tűlevelű fákkal. — Szalmából viszont megfelelő technikával jó papír- alapanyagot tudnak készíteni. Ennek módszerét távoli rokonomnál, a Szolnokon 1954-ben üzembe állított, nálam sokkal kisebb gyárban próbálták ki. — Születésem majd három esztendeig, 1956-tól— 1959-ig késlekedett. Tulajdonképpen 1962 szeptembere óta végzem munkámat / Hz »ocas'* Az „őccs”, az új, a legújabb üzem "történetét így mondaná el: — Születésemet indokolta, hogy Magyarországon negyedszázada nem építettek papírgyárat. Szükség volt rám. Termékeimet na- gyon-nagyon várják a nyomdák, a könyvkiadók, a szerkesztőségek. Személyi adataim: terjedelmem 25 katasztrális hold. A rám- költött pénz 754 millió forintot tett ki. Évente 52 ezer tonna papírt és 15 ezer tonna facsiszolatot adok. Három külön termelő részből állok: két papírgyártóból és a facsiszolóból. — Két szovjet gyártmányú papírgépemhez hasonló nem működött eddig az országban. Hosszuk egyenként száz méternél is A múlt nyáron, a Balaton partján, teljes egészében megismertem Hosszú Tivadart. Eddig csak hallomásból tudtam, hogy egy nagy vállalat főkönyvelője. Kollégái, ismerősei becsmérelték. — Kijelentették, hogy kicsinyes, rideg szám- kukac, aki sem gyöngé- debb érzelmekkel, sem magasabb eszmékkel nem törődik, akit a számokon és könyvelési tételeken kívül semmi sem érdekel. Egyoldalú alak, szakbarbár. Ilyen előítélettel vettem hát szemügyre Hosszú urat, akivel a sors és a gondnokság szeszélye következtében ezúttal egy asztalnál étkeztem. Fanyalogtam, ez aztán a szerencsétlen véletlen, miről beszéljek vele az elkövetkezendő hetekben, naponta háromszor is. Elhatároztam, hogy csak biccentek, s megmaradok a formális üdvözlés és a legszükségesebb felületes csevegés határain belül. Ám hiába voltam én passzív, kiderült, hogy 6 igen beszédes kedvében van. Kifaggatott, mi is a foglalkozásom és amikor bevallottam, hogy van valami közöm a könyvekhez, arca felderült: — ö, a könyvek, nagy dolog az irodalom... Én például rengeteget olvasok > több. Súlyuk 1500—1500 tonna. Maximális gyártási sebességük percenként 400 méter, a kikerülő papír szélessége pedig 4 méter 20 centiméter. A kezelőket egy hónapig a Szovjetunióban tanították a szakmai fogásokra. Az egyik gépemet még szerelik, előreláthatólag novemberben indulhat. A másikon a próbák már júliusban megkezdődtek. Készítettek csomagoló-, nátron-, stencil- papírt, cementzsákot. Most éppen regény-nyomót állítanak elő. Tervezik, hogy Magyarországon mindmáig nem gyártott, a jelenleginél fehérebb, vastagabb, s kevésbé áttetsző rotációs-, újság- és eddig csak a tőkés országokból vásárolt mélynyomó, képes magazinhoz való papírt is készítenek majd a gépeken. Kézi munkával csak a válogatás, csomagolás, illetőleg a rakodás történik majd falaimon belül. Szakmunkásaim Csepelről, Szolnokról, Szentendréről, Fűzfőről érkeznek, s foglalkoztatok többszáz dunaújvárosit is, elsősorban nőket. A szalmacellulóz gyártó „bátyámmal” együttesen, ipari tanulóinkat is ide számítva, 1100 embernek nyújtunk munkalehetőséget. H kedves olvasókért — Még talán elmondanám, hogy Magyarországon Persze otthon, a munkám miatt kevés időm van rá, de azt a kis időt is rendszeresen beosztom. A szabadságom alatt viszont igyekszem mindent pótolni, majdnem hogy tobzódom... mert művelődni kell. Elővette a zsebtárcáját, abból egy összehajtogatott cédulát. Sűrűn gépelt sorok voltak a kis papírlapon, elémlebbentette, s már egy fél pillantás meggyőzött róla: könyvcímekkel van tele. És minden cím mellett egy szám állott. Kérdésemre készségesen magyarázni kezdte. — A könyvjegyzékekből, a hirdetésekből pontosan kiírom magamnak, hány oldal minden egyes könyv. Régi gyakorlatom alapján, pontosan tudom, hogy mennyi a teljesítőképességem, hogy például most, a 14 nap alatt, hány oldalt tudok elolvasni. Mostani listám tehát így állítottam össze. Átlagban percenként egy oldallal végzek, tehát a kisebb terjedelmű könyveket és a vastagabbakat vegyítve állítottam össze ezt a könyvjegyzéket. Kipróbáltam, hogy napi programomba négyszázhúsz percet illeszthetek olvasásra, tehát négyszázhús oldalas könyvet intézhetek el. A évente 180 ezer tonna papír készült eddig, ebből fró- nyomópapír 45 ezer tonna volt. 1967-től egymagám 52 ezer tonnányit gyártok, tehát a múltbeli összmeny. nyiség majd 30 százalékát. Mindehhez hozzátartozik: mostanáig az írópapír kevésnek bizonyult, tehát esztendőnként 20 ezer tonnát vásároltak, importáltak a külkereskedők. Egy tonna papír világpiaci ára 190—200 dollár. Segítségemmel előbb-utőbb — természetesen nem azonnal, hanem mikor már minden rendben megy nálam — évente mintegy öt millió dollárt takaríthatunk meg. — Készítek fatartalmú, fél- és egészen famentes papírt egyaránt. Hogy mikortól dolgozunk teljes kapacitással...? Pontosan még nem tudom, hiszen szerelnek, próbálják a gépeimet, van amelyiket még össze sem állították. De remélem, ha nem jön közbe semmi, 1967 első negyedében egész biztosan. S akkortól, ígérem, gondoskodom több csomagolóról, több stencilpapírról, több regénynyomóról s több újságról is... önöknek, kedves olvasóknak; akik — elnézést a szerénytelenségemért — nekem is köszönhetik, hogy a jövő évben már hétköznap nyolc, vasárnap tizenhat oldalon jelenik meg a Szolnok megyei Néplap. L. M. színműveket jobban szeretem, ott kevesebbet nyomtatnak egy oldalra, tehát az egy oldalt ötven másodperc alatt intézem el. Az eddigi rekordom egy Moliére-da- rab volt, már nem emlékszem a címére, de az nem is fontos, negyvenöt másodperc alatt végeztem egy oldallal, mert igen rövid replikák vannak ebben a színdarabban. Másfél perc alatt két oldal, szép teljesítmény, nem? A Shakespeare, az nehezebb. Sok bajom van vele. Hanem tudja, hogy az a Dosztojevszkij, nahát! A Karama- zov-testvéreket tavaly Lillafüreden elkezdtem, a hat- száznyolcvanadik oldalig jutottam el, most fogom, itt, befejezni, aztán ezt is lepipálhatom... Minek írnak ilyen hosszúakat. Én nem szeretem a restanciát, hogy az ember kénytelen legyen a múlt évről átvinni a következő évre... Dekát mit meg nem tesz az ember az irodalomért, a művelődésért... Mondja kérem, maga vastag könyveket ír? Körülbelül hány perces egy kötete? Megadtam neki a felvilágosítást és fejcsóválva vettem tőle búcsút Magamban azokra dohogtam, akik annyira ránalmazták ezt a müveit embert. A szovjet papírgyártó gépsor próba közben Nádass József: Cau műveli ember TISZAI LAJOS: SZEPTEMBERI FELHŐ A névsorolvasást mindig pontosan fél egykor tartották. Kovács tanár úr az ajtóhoz állt, ott sorolta a neveket. Dimó, Farkas, Horváth — ahogy az ábc hozta. Harsány igennel kellett válaszolni. Ment minden mindig mint a karika- csapás. Kovács tanár úr kívülről tudta a névsort, hadarta, mint kisdiák korában a miatyánkot Ez a hétfő is úgy kezdődött mint a többi. Kovács tanár úr pontosan fél egykor az ajtóba állt, de Ká- vási névé után nem válaszolt senki. Felcsattant! — Kávási István! Kovács tanár úr feltolta a homlokára a szemüvegét, rámeredt a 18 egyenruhásra, mintha így többet látna belőlük. Azok a földet, meg egymás tarkóját lesték. Kovács tanár úr is hallgatott és a gyerekek között olyan lopva úszott a déli harangszó két-három utolsó kongása, mint a rosszkedvű szeptemberi felhők az intézet udvara fölött. — Hol van? — vágott ismét a tanár hangja. A vastag fekete szemüveg lassan lecsúszott Kovács Lajos nevelő intézeti- tanár ráncosodó homlokáról. A direktor hűvösen fogadta a bejelentést: — Kéretem a tanár urakat — szólt oda a sánta Ciberének, a hivatalsegédnek. A konferencia pontosan negyed kettőkor együtt ült: — Kovács kartárstól megszökött egy nevelt — jelentette be az igazgató. Nem lenne jó, ha máshol is megtudnák a szökést. Még minket hibáztatnának! Az istennek sem értik meg, hogy ezek ilyenek. Megvan itt mindenük, mégis elbitangolnak. Szóval kar- társak, kár lenne, ha tovább jutna az ügy! Nem nagy dolog ez! Eltévedt a gyerek — értik?! Menjenek, keressék meg! Nem lehet még messzi. Itt cselleng valahol.™ A tanárok felosztották egymás között az utakat. Kerékpárra, motorra ültek. Néhányan még az autójukat is bevetették a hajszába. Pista már a műúton ballagott Pest felé. Autók, motorok húztak el mellette, nem igen figyeltek rá. Némelyiknek integetett, hogy álljon meg, de azok csak mentek, siettek. Esteledett, fázott: mindegy, reggelre odaér. Amikor erre gondolt, úgy kalimpált a szíve, hogy majd kiugrott a melléből. Csak sikerüljön. Régen készül már erre— Feljött a Hold, megsütötte az utat, a kukoricásokat, meg az elhagyott dinnyés kunyhót a kanyar után. A hideg fényben dércsípte dinnyék sütkéreztek, s eszébe juttatták, hogy éhes. Megpróbált egy görögdinnyét leszakítani. Először nem sikerült. A cipőjével taposta le az indát. Bement a kunyhóba, enni kezdett, majd nemsokára el- tüntelőle a kukoricás. Szépet álmodott. Nagy házak között sétált, egy parkban kettesben. Kék ruha volt rajta, nem ez a szürke, és amikor megálltak egy kirakat előtt és meglátta a biciklit, már tudta, hogy az is az övé lesz. Arra ébredt, hogy megsimítja valaki a homlokát. Nagyon jólesett, meleg volt.™ Egy bozontos kutya szaglászta a fejét, s a kunyhó előtt valaki szidta az anyját Kiugrott a szalmából és rohanni kezdett a diny- nyeföldön. Apró, félérett gyümölcsök pukkantak szét alatta, el is esett, de felugrott, mert hallotta a káromkodást Amikor kiért a műútra, már szétverte a ködöt a nap. Estére ott leszek, nincs az már messze! — gondolta, de megdermedt. Autó fékezett előtte. Nagy Gábor tanár úr volt az intézetből. Futni próbált, de nem tudott — Pista — hallotta, úgy tűnt messziről, pedig a kocsi ott állt előtte. Odament szépen, engedelmesen. — Elszaladok — szeppeg- te magában, amikor megszólalt a tanár: — Nem kellett volna eljönnöd. Miért szöktél el? Rossz volt ott? Nehezen tudott megszólalni a félelemtől: — Nem. — Hát akkor? A gyereket már a sírás rázta: — Csak. — Fázol? — kérdezte a tanár. — Rögtön bemelegít a motor. — Aztán hová indultál? — Apámhoz, Pestre, tanár úr. A tanár nehezen szólalt meg: — Mondd inkább, hogy tanár bácsi — jó? Biztos, hogy ott van apád? — Onnan írt egyszer, Kovács tanár úr azt mondta. — Mikor? — Még kicsi voltam. — Most hány éves vagy? — Hét. A fiatalember nagyot nyelt. — Sok utca van ám Pesten. Bajos valakit csak úgy megtalálni. Címét tudod? — Pesten lakik. Tanár bácsi járt már Pesten? — Persze, most is oda- megyek. Pista sokáig nézte a2 utat — Nem utánam jött? Hogy visszavigyen? A fiatalember bekapcsolta a rádiót: — Hallgatunk valami muzsikát — mondta, majd hosszút szívott a cigarettáján: — Visszavihetiek, dehát ha nem akarod... A gyerek idegesen rázta a fejét: — Nem akarom, vigyen el inkább Pestre. — Jó, de ha nem találjuk meg... — Én megkeresem... — Nem hiszem, Pista Nagy város az. Nem tudjuk, melyik házban lakik. A gyerek megint sokára szólalt meg: — Én tudom, tanár bácsi. — Az előbb azt mondtad nem tudod? — De tudom. Itt a boríték. A tanár szinte rágta a szavakat: — Neked is írt apád? — Nem. Ez az, amit Kovács tanár úrnak küldött — Hogy került ez hozzád? — Elvettem Kovács tanár úr asztaláról. — Miért? — Hát az enyém. Az én apám írta. — Elolvastattad valakivel? — Nem. Az már nem volt benne. A fiatalember sóhajtott: — Add ide légyszíves! — Nem veszi el? — Tanár bácsi! — elfelejtetted mondani. — Igen, tanár bácsi. — Így már jó. Nem veszem el, csak megnézem. — Jó, tessék tanár bácsi. A fiatalember visszaadta a borítékot: — Tudja, merre van ez a ház, tanár bácsi? A másik nagyot nyelt: — Tudom, kisfiam. — Odavisz, tanár bácsi? A fiatalember ádámcsutkája megint szaladt. egyet: — Ha ott lakik még? A gyerek csak annyit mondott, hogy biztos és már el is aludt. Elnyomta a meleg. Arra ébredt, hogy nagy szürke ház előtt áll az autó. — Bemegyek. Megnézem* itt lakik-e még. Jó? — Jó lesz. A tanár sokáig nem jött vissza. Pista már dl is felejtette, hogy miért van itt, leste a villamosokat* meg a gyerekeket, akik akkor mentek iskolába. Nagyon büszke volt, hogy as autóból nézheti őket és látta rajtuk, hogy irigylik is ezért Egy vörösszeplős kislányra még a nyelvét is rányújtotta, amikor visz- szajött a tanár: — Nincs itt! Már elköltözött. — Hová? — Nem tudják. Nem mondta meg. — Senkinek se? — Senkinek. A fiatalember hagyta sírni, majd később csendben odaszólt: — Gyere, megreggelizünk. — Nem kell. — Dehogynem. Iszunk egy kakaót, aztán majd kigondolunk valamit, jó? Beleegyezett. Kortyolta a meleg italt, a tanár meg arra gondolt, hogy most kell mondania valamit, mielőtt visszaindulnának: — Lehet, hogy apád meg éppen téged keres? — De hogy talál meg? — Ö jobban megtalál. Mi nem igen tudjuk, hol keresni. A gyerek csendesen szipogott. A tanár a tükörben nézte: nagyon hasonlít az apjára, a 4278-asra. Beszélt vele, menthetetlen ember! — Elég nekem a sitkó — mondta — még az a hijja, hogy a gyerek is a nyakamba szakadjon. Így mondta. De ő mit mondjon?! Lépésben vezette a kocsit, hallgatta a gyerek szi- pogását, céltalanul körbe- körbejárt a városban, pedig tudta, hogy vissza kell menniük, oda, ahonnan jöttek és hazudnia kell, nem magáért, a gyerekért — Arra gondoltam, Pista, csak vissza kellene mennünk. Ott jobban megtalál apád. — Mikor? A tanár rádőlt a volánra: — Azt én sem tudom. A motor duruzsolt, a fiú szinte magában beszélt: — De Kovács tanár úr nem vesz vissza. A fiatalember idegesen harapta a szája szélét: — Majd odajössz hozzám, az én csoportomba, jó? — Jó — hagyta rá a gyerek és a Trabant visszafordult arra az útra, amelyikről iött...
