Szolnok Megyei Néplap, 1966. október (17. évfolyam, 232-257. szám)
1966-10-09 / 239. szám
IMf. október 9, SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1 Magyar diákok Moszkvában henésre. Enélkül az ember — besavanyodik. Dianovics Kati vette át a szót — Nekünk' másodéveseknek kissé több szabadidőnk van, mint Zsuzsának. Szerdán és csütörtökön egyáltalán nincs előadás. Ezt az időt a lehető legjobban igyekszünk kihasználni. Szeretem a muzsikát, különösképpen a balettet. Nemrég néztem meg a Bahcsiszeráji szö- kőkutat, a Romeo és Júliát, mégpedig a kremli Kongresszusi Palotában. Amíg Kati beszél, Má- tyus Sándor, mint igazi és jövendő diplomata, nyugodtan ül, nem szól közbe, bár tekintetéből látom, hogy szívesen mondana ő is néhány szót. — Beszélj arról a munkáról, amit a Szovjet—Magyar Baráti Társaságban végzel, — szólal meg végül a jövendő diplomata. A diákklubban találkoztunk a „Ki mit tud?” döntője idején. A színpadon moszkvai főiskolák diákcsapatai mérték össze kardjukat a szellemesség, a leleményesség pástján. Magunk elé képzelhetjük a nézőtér feszült izgalmát — csupa diák, zsúfolásig megtöltik a nézőteret —, mindegyik természetesen a saját csapatáért szurkol. A döntő kezdete előtt ismerkedtünk meg. — Márkus Zsuzsanna vagyok — mutatkozik be kissé hivatalosan, — az építészeti egyetem negyjnáves hallgatója. — Ok nrdig a barátaim, -«avor*.évesek. — Dianovics Ktisaím, a vegyészeti főiskola másodéves hallgatója, Mátyus Sándor, a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében ugyancsak második évfolyamos. Űj ismerőseimtől szerettem volna megtudni, hogyan töltik szabadidejüket, vannak-e nehézségeik a tanulásban, egyszóval, hogyan élnek Moszkvában honfitársaim? — Bizony kevés a szabadidőnk. Én például kilenc óra előtt ritkán kerülök haza esténként, — kezdte a beszélgetést Márkus Zsuzsa. — Nemsokára négy vizsgám lesz. Ezért, feltétlenül el kell mennem az előadásokra és a konzultációkra. Ezenkívül hetenként kétszer laboratóriumi munkám van. Mégis találok egy kis időt a piMagyar diákok zenekara szereplés közben Márkus Zsuzsa szobájában — Megbíztak, hogy tartsam a kapcsolatot a KISZ moszkvai szervezete és a Szovjet—Magyar Baráti Társaság között. Ez a társadalmi munka elég sok időt igénybevesz, de én nem panaszkodom. Szívesen dolgozom, mert érdekes munka. Különféle kirándulásokat rendezünk. Tavaly például elmentünk Jasznaja Polnajára, ahol Lev Tolsztoj élt. Résztvettem magyar nyelvtanfolyamok szervezésében is, a tanfolyamokon a legkülönbözőbb életkorú és foglalkozású moszkvaiak vesznek részt; érdekli őket a magyar nyelv. Mátyus Sándor, a Nemzetközi Kapcsolatok Főiskolájának angol-japán szakán tanul, órarendje szerint munkanapja hét, hét és fél órát tölt ki. — Gyakran azonban ott maradok a főiskolán előadások után is. Szabadidőmet összekötöm a tanulással, — magyarázza, s mosolyog hozzá. — A dolog lényege ugyanis az, hogy szinte naponta bemutatnak nálunk külföldi filmeket, ismert diplomaták jönnek el hozzánk, hogy elmondják külföldi tapasztalataikat. Nemrég nagyon érdekes előadást tartott nálunk Vinogradov, aki 12 évig volt a Szovjetunió nagykövete Párizsban. A büfé nyitott ajtaján beszűrődik hozzánk a dzsessz-zenekar hangja. — Sanyi, Kati és a többiek táncolni szeretnének. Elbúcsúzom tőlük. A kellemes szórakozás és pihenés is hozzátartozik a magyar diákok moszkvai hétköznapjaihoz. Sz. T. L. HÍRŰNK az országban Megyénk életéről az elmúlt hónapban is sok érdekes közleményt olvashattunk a hazánkban megjelenő különböző napila pókban és folyóiratokban. Termelői gondok címmel cserkeszöllői határjárásra invitál a Szabad Föld szeptember 11 -i száma, a hullott gyümölcsök értékesítésének problémáját vizsgálva. A Magyar Mezőgazdaság szeptember 7-i számában új eljárást javasol a karbamid silódúsításra. Az új módszert és a felhasználható eszközöket a jászapáti Alkotmány Tsz szakemberei kísérletezték ki. A gépi kukoricabetakarítás tapasztalatairól hosszú cikket jelentetett meg a lap szeptember 28-án, részletesen elemezve a Jászsági Állami Gazdaság sikereinek okait. A jó eredményekhez főleg a jó munka- szervezés, a helyi adottságok helyes kihasználása és az ösztönző bérezés járult hozzá. A „húszmázsásoké” a jövő c. cikkében hazánk búzatermesztésével foglalkozik a Figyelő. Szolnok megyéből hat termelőszövetkezet érte el a 19—20 mázsás termésátlagot. A megye szövetkezeti tagságának 32,6 százaléka vesz részt a kongresszusi munkaversenyben — olvashatjuk a lap Szolnok megyéről szóló írásában. A jászárokszállási Táncsics Termelőszövetkezet növényvédelmi felelőse az őszi betakarítási munka sikeres elvégzéséről számol be. Az alföldi városok múltjáról és jövőjéről, a kisvárosi életforma perspektívájáról ír Mocsár Gábor, a Tiszatáj-ban „ Cikke sok megyei vonatkozást tartalmaz. Hasonló problémát taglal Márkus István az Élet és Irodalom szeptember 10-i számában Agrárváros címmel. Kis újszállás példájával bizonyítja: a falvak rendszere elavult, a magasabb szervezettségi mező gazdasági településeké a Jövő. , A megye iskolai életéről is olvashatunk központi lapjainkban. A Pedagógusok Lapja a Szolnok Megyei Levéltár kezdeményezését emeli ki. A levéltár komoly segítséget nyújt a gimnáziumi történelemtanításhoz. A Népszava tudósít a kunhegyest új tizenkét tantermes gimnázium avatásáról. A napilapok hírt adnak a törökszentmiklósi mezőgazdasági technikum megnyitásáról is. Érdekes híreket olvashatunk a megye úttörőinek életéről is, a Népszava, a Népszabadság közölte a szolnoki Üttörőház pajtásainak felajánlását a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 49. évfordulójára. Az ötödik országos múzeumi hónap eseményeiről valamennyi jelentős országos orgánum beszámolt. Az Esti Hírlap a szolnoki szociofotó kiállítás előkészületeiről ír (szeptember 19-én). A kiállítást Szolnok után Pesten is bemutatják. A Népművelés ismerteti a múzeumi hónap programját, közte a szolnoki Művésztelep nemrég megnyílt fővárosi tárlatát A Művésztelepről film is készül, erről az Esti Hírlap tájékoztatott. Jászárokszállás az elmúlt hónapban ünnepelte 600 éves fennállását. Az ebből az alkalomból rendezett jubileumi ünnepségsorozatról szeptember 18-án számolt be a Magyar Némzet, a Népszava és a Népszabadság. A Képes Újság Kisújszállás veterán vezetőiről, az Ország-Világ pedig a város egykori pedagógusáról, Kádas Györgyről jelentetett meg érdekes — fényképekkel illusztrált — cikket. A Népszabadság a Jászberényi Hűtőgépgyár üzleti tapasztalatairól és terveiről közöl cikket szeptember 29-én. Mándy Gábor Gondjaink a gazda gondjai annak gondjaink. I# Most, mintha a szo- w kásosnál egy kicsit több is lenne. És történnek dolgok, amelyek a gondjainkról el is terelik egy kicsit a figyelmet Pontosabban: elvonják a figyelmünket. s nem engedik végiggondolni a saját gondjainkat. Indonéziában legalább háromszázezer, de talán egymillió is megvan azoknak a kommunistáknak és haladó, embereknek a száma, akiket az ellenforradalmi terroristák meggyilkoltak. Vietnamban min- | dennap könyörtelenebbül pusztít az amerikai intervenció. A modern technika jóvoltából a szemünk előtt folyik a védtelenek — asz- szonyok, gyermekek — lebombázása. Nem akarunk, de nem is tudunk a látvány elől menekülni, mert kényelmes fotelban ülve, feketekávé mellett „szolgáltatja” a televízió ehhez [ a legfrissebb dokumentumokat Európai szomszédunk, Erhard kancellár atombombáért szaladgál Amerikába. Ugyan hol és ki ellen akarja felhasználni? Kínában tizennégy-tizenöt éves suhancok árulónak bélyegzik a párt eddig köztiszteletben állt alapító tagját, idős forradalmárokat, ártatlan embereket hajszolnak végig a városon, táblát akasztva a I nyakukba, könyvmáglyákat I raknak és szobrokat törnek össze, s ami a legképtelenebb: a legelvetemültebb imperialista bér- / tollnokoknál is jobban szidják, gyalázzák a Szovjetuniót, a testvéri szocialista országokat. Teszik mindezt a „szocialista kulturális forradalom” nevében, noha nem lehet talán jobban ártani, mint ők, éppen a kultúra, a forradalom és a szocializmus ügyének. F ontos dolgok ezek. Érthető, hogy magukra vonják figyelmünket. A világon folyó nagy társadalmi átalakulás eseményei ezek, illetve azok közül az aggasztóak. Az átalakulás harcmezején vannak ugyanakkor szívderítő jelenségek is. Fogadjuk el egyszerű emberi tulajdonságnak, hogy azokról kevesebbet beszélünk? Azt magától értetődő, természetes dolognak vesszük? Nem jó lesz így, mert ha a bombák robbanásának zaja elnyomja a — természetesen hallóbban hangzó — beszámolókat sikereinkről, úgy egykönnyen a sötét pesszimizmus hangulati rabjaivá válhatunk. Most nem is erről szeretnék elmélkedni, de azért hadd jegyezzem meg a fentiekkel kapcsolatban: Soha ne feledjük, hogy a harc világméretű, és a szocializmus és a kapitalizmus között folyik. S ha valaki az aggasztó jelek közepette egy kis önbizalomra, derűlátásra vágyik, tekintse át a hadszíntér egészét Ne csak Ázsiát, Európát is. Ne csak Afrikát, Délamerikát is. És hasonlítsa össze a tíz. húsz. • ötven év előtti világképpel.,. Egy ilyen összehasonlítás a legborúlátóbb embert is megnyugtatja, de időnként a pesszimizmusra kevésbé hajlamos embereknek is szüksége van rá. Ahhoz pedig mindenképpen jó, hogy nyugodtabban és egy teljesebb — tehát igazabb — világképbe állítva gondolkodjunk saját problémáinkról. Erről egy kicsit bővebben. Népszerű kollegám, Komlós János időnként arra szólít fel bennünket a tévében, hogy az érem harmadik oldalára is figyeljünk. Én kevesebbel is beérem. Ne csak az érem egyik oldalát nézzük. Időnként vessünk egy pillantást a másikra is. Aki e cikk olvasásában idáig eljutott s nem tette még félre az újságot, joggal mondja: ne kerülgessük, mint macska a forró kását, bökjük ki már a lényeget! Kibököm. Arról beszélnek ma az emberek a legtöbbet, hogyan élünk. Milyenek az árak, milyenek a fizetések. És ez így is lesz még néhány esztendeig, mert a gazdasági életben soronkövetkező reformok minduntalan erre irányítják a figyelmet Hol azzal — s ez a legfontosabb! —, hogy különböző dokumentumokban leszögezik a párt és a kormány illetékesei: a jövőben még- inkább minden az életkörülmények megjavításáért, a gyorsabb életszínvonal emelésért történik, mert ez a fő cél. Hol meg azzal, hogy a reform egy-egy lépése. részletintézkedése konkrétan is befolyásolja az emberek anyagi körülményeit Most például egyes jólértesültek tudni vélik, hogy a közeljövőben árváltoztatások lesznek. A kíbicnek semmi sem drága alapon „bedobnak” mindent S rosszakaróink tenyerüket dörzsölve várják, hogy „no ezt cáfoljátok meg, ha tudjátok”. E z az érem egyik oldala. S mi van 'a másik oldalon? Az, hogy egyszerűen nem kezdünk hozzá a cáfolgatáshoz. Aki hiszi, higgye, de aki az igazat akarja ez ügyben tudni és hinni, annak megmondhatjuk, hogy az ár- változtatásokat a kormány- szervek jelentették be már régen, mint a gazdasági szerkezet átalakításának egyik részfolyamatát Az idén, év elején már történtek ilyen lépések, s előreláthatólag történnek is még, amíg 1968. január 1-re ki nem alakul az új árrendszer. Áremelésekről beszélni tehát em is mindig rémhírkeltés, vagy rosszindulatú hangulatmérgezés, ha hozzátesszük, ami még hozzá jár. Azt, hogy ha egy dolog ára emelkedik, más dologé csökken, vagy más egyéb módon, — például: bérek emelésével — korrigálódik. Ügy, hogy a harmadik ötéves terv alapvető célkitűzése elérhető legyen, a dolgozók életkörülményei folyamatosan tovább javuljanak. s öt év alatt a reáljövedelmek 14—16 százalékkal növekedjenek. Unalmas dolog ez? Egyesek valóban azt mondják, ha ilyen érveket hallanak. Az igazság ettől még igazság marad. Am, ha úgy tetszik, folytathatom még unalmasabb dologgal. Egy sokak fülében üresen csengő „jelmondattal”. Jobban élni valójában csak akkor fogunk, ha jobban dolgozunk. M ost divat a nálunk elérhető kereseteket a nyugati országokéhoz hasonlítani. (Főként azok hasonlítják, akiknek lehetőséget ad államunk az utazásra — és ehhez elegendő pénzzel is rendelkeznek.) De mihez hasonlítják? Ahhoz az öt-hat tőkésországhoz, amely iparát, technikáját, az életkörülményeket illetően valóban előttünk jár. Igaz ugyan, hogy az iparosítást már százötven évvel korábban kezdték, de az „adj uramisten, de mindjárt” módján gondolkozók mit törődnek ezzel? Unalmas? Igen — de igaz, hogy az éremnek ők is csak az egyik oldalát látják. Pedig, ha a másik oldalt is néznék, kiderülne, hogy ezekben az országokban a munka intenzitása 50—60 százalékkal magasabb, mint nálunk. Vagyis azért a valóban magasabb bérért a munkás ott ennyivel többet is dolgozik. Ebben nem ártana egy' kicsit felzárkózni a nyugathoz! A tőkés világ azonban nemcsak ebből az öt-hat országból áll. Miért nem hasonlítják ezek a táskarádió és nylonharisnya árfolyamán méricskélő, utazgató honfitársaink a mi életkörülményeinket azokhoz a tőkés országokhoz, amelyekkel álljak a versenyt minden tekintetben? Ilyenek is vannak. Olyanok, akikkel húsz évvel ezelőtt egy szinten álltunk, ■ ma már elhagytuk őket. Van ebben a „csak a nyugat. az az igazi” gondolkodásban, valami egészen lealacsonyító, nemzeti önbecsülésünket sértő, fordított provincionalizmus. Érdeme* ezen is egy kicsit gondolkodni. Jobbah mondva azon, hogy — ugyan mi okból? — most mintha divat lenne a gondjainkat eltúlozni, eredményeinket, amelyben saját munkánk és kínlódásunk ölt testet, szinte dühöd ten letagadni, vagy legalábbis ügyeimen kívül hagyni. N emcsak ennyi gondunk van. A hogyan és miből élünk, mennyit keresünk, mennyit költünk problémáin túl sok. minden foglalkoztatja még közéletünket, az egyetemi felvételi rendszertől a lakáselosztásig. a bürokratikus ügyintézéstől az Irodalom és a művészetek fejlődéséig — egyszóval életünk az örömök mellett gondokkal is teli van. De kinek a gondjai ezek? Vajon kellően érezzük-e mit jelent az, hogy ezek a mi gondjaink? A cukorgyári munkás gondja, aki valamikor az elbocsátástól rettegett minden tavaszon és a leányáé, aki a gimnáziumi érettségi után az egyetemre pályázik. Az egykori nagygazdák cselédjéé, aki ma már bevallja, hogy tíz éve még elbújdosott a szövetkezet elől, de ma arra emelne vasvillát, aki őt ki akarja onnan csalogatni, s a fiáé, aki a szomszéd állami gazdaságban főagronórous. A mérnöké, aki a harmincas években szellemi inségmunkásként kezdte „pályafutását” a fővárosban, télvlz idején egy hólapáttal a kezében, s ma toronyházat tervez Szolnokon, a tabáni nyomortanyák helyére. A kunsági kisparaszté és a fiából lett képviselőé.« L ehet, hogy valakinek frázis az, amit a végére hagytam. De azoknak, akiket felsoroltam, biztosan nem. Ök bizonyára egyetértenek abban, hogy apáinknak, s nekünk fiúknak is sok küzdelme, verítéke, olykor vére is, mindenképpen élete java ment rá arra, amíg elértük, hogy ilyesfajta gondjaink lehettek. Olyanok, amit remélni sem mertünk: a gazda gondjai. Varga József
