Szolnok Megyei Néplap, 1966. szeptember (17. évfolyam, 206-231. szám)

1966-09-15 / 218. szám

2 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1966. szeptember 15. Hazánkba érkezett a Spanyol KP küldöttsége De Gaulle hazaérkezel! USA diplomata kiutasítása a Szovjetunióból A diplomata státussal összeegyeztethetetlen tevé­kenysége miatt a ^Szovjet­unióban „persona non gra- ta”-nak nyilvánították D. R. Lesh-t, az Egyesült Ál­lamok moszkvai nagykö­vetségének másodtitkárát A szovjet külügyminiszté­rium követelte, hogy Lesh hagyja el a Szovjetunió te­rületét. Zavargások Dji boutiban A francia hírügynökség jelentése szerint — a szerdára virradó éjjel sú lyos zavargásokra került sor Djiboutiban a függet­lenségért tüntető fiatalság és a rendőrség között. A tüntetők megfékezésé­re nemzetőr csapatokat és az idegenlégió egységeit küldték ki, amelyek kézi­gránátot, később gépfegy­vereket is használtak. A tüntetők négy kerületben támadták meg a rendőrőr­szobákat, amelyeket fel is gyújtottak. De Gaulle francia elnök magyar idő szerint szerdán 0.30 órakor visszaérkezett Párizsba csaknem három­hetes világkörüli útjáról. Az elnököt és kíséretét az Orly-i repülőtéren Georges Pompidou miniszterelnök, valamint a kormány mi­niszterei fogadták. De Gaulle kijelentette: „utam nagyszerű volt — felettébb érdekes és tanulságos”. A francia államfő a csü­törtöki minisztertanácson számol be útjáról. Utazása során a francia elnök 43 500 kilométeres légiutót tett meg, 56 órát töltőt* repülőgépen. A körutazás legkiemelke­dőbb mozzanata az elnök phnom-penhi beszéde volt, amikor is De Gaulle tábor­nok nyíltan az Egyesült Államokat tette felelőssé a vietnami háborúért, min­denfelé tárgyalás előfelté­teleként pedig azt jelölte meg, hogy az amerikaiak vállaljanak kötelezettséget „megfelelő és meghatáro­zott időben „visszavonják csapataikat Dél-Vietnam- ból, tárgyaló felekként, pe­dig elfogadják a dél-viet­nami Nemzeti Felszabadí- tási Frontot. Mindenesetre — mint azt a Figaró washingtoni tudósítója is megállapította — az amerikai fővárosban még mindig zavarban van­nak a francia elnök beszé­dének hatása miatt. A tábornok utazása nem volt ellentmondásoktól mentes, Franciaország ten­gerentúli területein tett látogatása során 'úgyszól­ván mindenütt szembeta­lálta magát a lakosság füg­getlenségi törekvéseivel. Utazásának befejezéseként pedig a Cserjdes-óceán-vi­déki népek tiltakozása el­lenére a francia elnök sze­mélyes jelenlétében sor ke­rült a negyedik polinéziai francia atomrobbantásra. Az MSZMP Központi Bizottságának meghívására Dolores Ibarrurinak, a Spanyol Kommunista Párt elnökének vezetésével kedden este küldöttség érkezett hazánkba. A küldöttséget a Ferihegyi repülőtéren Komócsin Zol­tán, az MSZMP PB tagja, a KB titkára és Benke Va­léria, a KB tagja fogadták. — A képen: Dolores Ibár­ruri és Komócsin Zoltán Magassági világrekord a Gemini-li-el A Gemini—11 űrutasai, akik szerdán megjavították a magassági repülés világ­csúcsát, rádió útján elra­gadtatással nyilatkoztak az élményről. Közölték a Ken- nedy-fok ellenőrző-termé­ben helyet foglaló tudósok­kal, hogy „lélegzetelállító, fantasztikus, szinte hihe­tetlen látvány tárult sze­mük elé” akkor, amikor az elliptikus pályán száguldó űrhajó elérte a csúcsma­gasságot, az 1367 kilomé­tert. Conrad elmondotta, hogy látja az ablakból Ausztrália egész területét. Eredetileg úgy tervezték, hogy a pálya csúcsmagas­sága 1392 kilométer lesz, — üzemanyag-takarékossági okok miatt azonban a to­vábbi emelkedéstől az űr­pilóták eltekintettek. Amikor másodszor re­pültek el Ausztrália terü­lete fölött, az űrhajó órán­ként 24 800 kilométer se­bességgel száguldott. A Ka­nári-szigetek fölött az asztronauták Ismét bekap­csolták a Gemini—11-hez illesztett Agena-célrakéta hajtóműveit, lefékezték az űrhajót és visszatértek az eredeti pályára, amelynek a földtől mért távolsága 296 kilométer. Miután a Gemini—11 visszatért a magassági re­pülés világcsúcsát jelentő elliptikus pályáról, meg­kezdődött Gordon „félűr­sétája”. Richard Gordon, a Gemi­ni—11 amerikai űrhajó pi­lótája két órán és nyolc percen keresztül állt az űrkabin egyik ülésén, fel­sőtestével kiemelkedve a kabin felnyitott ajtaján, s színes felvételeket készített a csillagokról. A kabinajtót a feladat programszerű végrehajtása után 15.57 órakor ismét lezárták, a Gemini—11 folytatja útját. Gordon és Conrad a sze­mük elé táruló csodálatos látványon kívül még egy, mindeddig egyedülálló él­ményt élt át: a „fél-űrséta” több mint kétórás ideje alatt kétszer volt számukra éjszaka és egyszer nappal, azaz az űrhajó kétszer ha­ladt el a Föld árnyékos és egyszer bolygónk napsütöt­te része felett. A vörösgárdisták újabb követelései A pekingi vörösgárdisták felkérték Mao Ce-tung-ot, a Kínai KP Központi Bizott­ságának elnökét, hogy az október 1-i nemzeti ünne­pen mondjon beszédet. „Hallani akarjuk Mao el­nök hangját, utasításait.” Más röplapokon a vörös- gárdisták javasolják, hogy december 26., Mao elnök születésnapja legyen a kí­nai nép ünnepe. Ezen a napon Mao-tól szóló dalo­kat énekeljenek, propagál­ják könyveit és eszméit, dicsőítsék tanítását. Indít­ványozzák, hogy október 1- től 7-ig tartsanak országos zenei fesztivált és ezen csakis munkások, parasz­tok, katonák vagy más forradalmár elvtársak fel­lépését engedélyezzék. A vörösgárdisták újból javasolták, hogy Pekinget kereszteljék át Dunfanhun- nak (Vörös Kelet-nek). Válságjelek Angliában A BMC nevű nagy angol autóipari konszern, amely egyebek között az Austin, Morris, Jaguár-kocsikat gyártja, bejelentette, hogy oxfordi, birminghami és coventryi gyáraiban a munkásság egynegyedét, körülbelül 30 000 embert azonnal kénytelen heti 3— 4 napos csökkentett mun­kaidőben foglalkoztatni, de ez az intézkedés valószínű­leg „nem lesz elegendő” és november 4-e után a tár­saság több e^er munkást el fog bocsátani. A Standard-triumph autógyár Coventryben péntektől kezdve körülbe­lül hatezer munkását fogja hetenként négy órán át fog­lalkoztatni, természetesen arányosan csökkentett bér­rel. Az autógyárak szóvivői elmondták, hogy a kormány gazdasági intézkedései, ne­vezetesen a részletárusítás megnehezítése és a kereslet mesterséges csökkentése mi­att egyre nőnek a raktáron levő gépkocsikészletek. Bunkó« rakéta és nosztalgia Amit a Pentagon nem becsült le Idősebb évjáratú és feledékeny emberek szíve­sen emlegetik a „boldog békeidőket”, s ha mondjuk a ferencjózsefi korról re­gélnek, szívesen elfeledik, hogy nyomorúság, elnyo­más, kiszolgáltatottság, nemzetek közötti gyűlöl­ködés és mindenekfölött kizsákmányolás volt az alapja a „boldog” időnek. De persze mindenki más kort eszményít. John F. Loosbrock amerikai kato­nai szakíró például abban a tanulmányában, amelyet az „American Strategy for the Nuclear Age” című kö­tetben közöl, így elmélke­dik: „Még nem is olyan régen a boldog, kevésbé bonyolult elmúlt évtize­dekben viszonylag könnyen érvényesíthettük az „elret­tentés” doktrínáját. Ehhez — Teddy Roosevelt ismert mondása szerint — nem kellett más, mint hogy nagy bunkót tartva a ke­zünkben nyugodtan sétál­junk. Sőt, talán még köny- nyebben tehettük, mert a koreai háborút megelőző időszakban az USA volt a világon az egyetlen, amely nem csak nagy bunkóval, de a célbajuttatásra szol­gáló eszközök monopóliu­mával is rendelkezett.” Loosbrock később el- modja, minő fájdalmasan érinti a tengerentúli stra­tégákat, hogy ma már sem az atomfegyver, sem a ra­kéták nem csak az Egye­sült Államok számára adott eszközök s megjegyzi: most már „óvatosan és eszesen” kell bánni velük...1 R bunkó korszakot visszasíró hadfiak számára a legutóbb fölöttébb kínos összefüggésre mutatott ra Jean Daniel, a Nouvel Ob- servateur című párizsi lap főszerkesztője. Megírta, mi­lyen háttere van annak a Johnson-bejelentésnek, — amely szerint Vietnamban igen hosszú háborúra kell számítani. Daniel elmond­ja, hogy volt egy figyelem­reméltó tény, amelynek „fontosságát az Egyesült Államok katonai körein kívül mindenütt lebecsül­ték. Miközben a NATO hadihajói szokásos hadgya­korlatukat tartották, a szovjetek gondoskodtak ró­la, hogy feltárják olyan atommeghajtású tenger­alattjárók létezését, ame­lyeknek ütőereje — az amerikaiak szerint — ha­sonló az Egyesült Államok flottája legújabb típusú hajóiéhoz... s éppen ezután jelentette ki Johnson — most először —, hogy igen hosszú háborúra számit Vietnamban. Pedig semmi sem népszerűtlenebb enné' az Egyesült Államokban...” Függetlenül attól, hogy a vénember módjára visszasírt „boldog” korszak — a koreai háború előtti idő — sem volt olyan ame­rikai fölénnyel terhes, mint ahogy a Loosbrock-féle ál. mokban, a nemzetközi ka­tonai szakértők a jelent ál­talában még a Daniel által körvonalazott helyzetnél is kevésbé vigasztalónak íté­lik az USA számára. Ne­hány éve Dean Acheson — ma a NATO-ügyek fő­szakértője Washingtonban — csak azt magyarázta meg a West Point-i kato­nai akadémia hallgatóinak, hogy „a nyugateurópai gaz­dasági integráció azért-kell, hogy fokozható legyen a fegyvergyártás és egyebek között megszüntethető le­gyen a Szovjetuniónak a hagyományos fegyverek tekintetében mutatkozó fö­lénye”. Mások a nem-hagyomá­nyos fegyverek területén kialakult helyzetre figyel­meztettek. Nelson Rocke­feller így beszélt: „Az Egyesült Államok katonai ereje a Szovjetunióhoz ké­pest az utóbbi 15 év fo­lyamán állandóan és na­gyon jelentős mértékben csökkent”. Stuart Syming­ton, volt légügyi miniszter egy régebbi, a Newsweek- ben idézett kijelentésében azt állapította meg: „A ra­kétafegyver tekintetében az oroszok megelőztek ben­nünket. A világűr meghó­dítása terén messze előt­tünk járnak. Több tenger­alattjárójuk van, mint ne­künk. Szárazföldi haderejük erősebb a mieinknél. Csak a nagy hatósugarú bombá­zók tekintetében beszélhe­tünk bizonyos fölényről...” Eqy-kéi évvel az ilyen nyilatkozatok után azt mondották a jóltájékozott kommentátorok, hogy az Acheson vagy a Symington panaszaihoz hasonló han­gok csak a hadiipar óhajá­ra hangzottak el, mégpedig megrendelés-ügyben: így akarták feltornázni a nagy gyáraknál a szállítandó fegyverek, berendezések és hadianyag mennyiségét­Nehéz megállapítani, hogy mennyi ebben az érvben a valóság — de a legutóbbi idők néhány ténye — kö­zöttük az atommeghajtású szovjet tengeralattjárók Jean Daniel által is idézett hirtelen megjelenése — arra utal: a fegyverzet és felszerelés megítélésében az amerikaiak közül a pesszi­misták jártak közelebb már akkor is a valósághoz. Mert hát azt aligha kép­zeli valaki, hogy a szocia­lista országok védelmi fel- készültségének részleteiről valamiféle teljes tájékozta­tást hoznának nyilvános­ságra — így hát legfeljebb a becslés lehetősége ada­tik meg a nyugati kíván­csiskodóknak, s amikor az előbb idézett régebbi han­gokkal szemben a másik véglet, a szovjet fegyveres erő alábecsülése lett a diva­tos Nyugaton, Brezsnyev egy beszédében megfelelt a találgatóknak: „Nincs szük­ség erőnk reklámozására és terjengős bizonygatására Távol áll tőlünk a fennhé­jázó dicsekvés, és fenye­getni sem akarunk senkit. Mégis meg kell állapíta­nunk, hogy a Szovjetunió nukleáris rakétaerejére vo­natkozólag Nyugaton idéz­getett adatok és számítá­sok korántsem tanúskodnak e számítások készítőinek és az imperialista államok kémszolgálatának tájéko­zottságáról. Teljes határo­zottsággal kijelentjük, hogy ha katonai potenciálunk erejének effajta értékelése alapján kísérelnének meg bármiféle agresszív cselek­ményt országunk ellen, ez végzetessé válna az agresz- szió kezdeményezőire”. Augusztus derekán, amikor a Szovjetunióban a légiflotta napját ünnepel­ték Ponomarjov vezérezre­des — aki egyébként a műszaki tudományok dok­tora — egy cikkében meg­írta: a szovjet szuperszó- nikus gépek, ma már 30 000 méter fölé emelkednek. Agalcov, a légierő marsall- ja, ugyanekkor egy nyilat­kozatában elmondotta: „A Szovjetunió a földi beren­dezések, a repülést biztosí­tó rádiótechnikai eszközök dolgában egyáltalán nem marad el a Nyugattól, sót egyes esetekben jelentős fölényben van. Ha jelle­mezni akarjuk a modern szovjet bombázógépeket, amelyek rakétákkal vannak ellátva, tulajdonképpen el­mondhatjuk, hogy ezek mozgó rakétakilövőhelyek. Ugyanez vonatkozik a „le­vegő-levegő” típusú raké­tákkal felszerelt vadászgé­pekre is. A szovjet straté­giai rakétahordozó repülő­gépek éjjel-nappal, a szá­razföld és az óceán felett egyaránt hallatlanul ponto­san meg tudják közelíteni célpontjukat. Több száz ki­lométerre a célt képező tér­ségtől kilőhetik rakétáikat, anélkül, hogy ehhez át kel­lene hatolniok az ellenséges légvédelmi övezeten... A szovjet határokat olyan re­pülőgépek védelmezik, amelyeknek óránkénti se­bessége meghaladja a 3000 kilométert és amelyek per­cek alatt emelkednek nagy magasságba”. A két magasrangú szov­jet repülőtiszt nem reklá­mozott és nem bizonygatott, mindössze néhány tényt is­mertetett. Hasonlóképpen csak a tények hatottak — minden kommentár nélkül — a nyugati szakértőkre is, amikor például a legutóbbi két-három alkalommal a szovjet rakétakísérletek után meglepetten jegyezték meg, hogy újra növekedett a szovjet rakéták célzási pontossága. A kísérleteket az óceán egy előre megje­lölt szakaszán kijelölt cél­ponttal hajtották végre, mint mi is olvashattuk az egész világsajtóban közre­adott bejelentésekből. A nyugati szakértőknek egy dolgot, a célzásnak megte­lelő becsapódást, módjuk­ban volt megfigyelni — s ebből vontak le, a számuk­ra egyáltalán nem szíwi- dámító, következtetéseket Áprilisban amikor Malinovszkij marsall, a Szovjetunió honvédelmi mi­nisztere hazánk vendége volt, -nyilatkozatot * tett, amelyet nagy érdeklődéssel tanulmányoztak Nyugaton „Egész sereg elvileg új ra- kétafegyver-fajta jött létre. Már van hatalmas rakéta­hordozó tengeralattjáró­flottánk... új, nagyhatású légelhárí tó-rakétarendszere­ket hoztunk létre és elfo- gó-repülőgép komplexumo­kat dolgoztunk ki és ve­zettünk be. Légvédelmi eszközeink megbízhatóan biztosítják az ellenség bár­mely repülőgépének és kü­lönféle rakétáinak megsem­misítését” — mondotta Ma­linovszkij marsall Budapes­ten. fiz ember nem szíve­sen ad igazat a Loosbrock- típusú bunkópolitikusok­nak — de ezúttal úgy tű­nik: a valóságot ismerik fel, amikor a katonai erő­egyensúly helyzetét bánato­san, a soha vissza nem té­rő időket visszásévá rgó nosztalgiával mérlegelik... (— sm —)

Next

/
Thumbnails
Contents