Szolnok Megyei Néplap, 1966. szeptember (17. évfolyam, 206-231. szám)
1966-09-04 / 209. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1966. szeptember 4. H. BARTA LAJOS: TAKTIKA Hatan ülünk félkörben. Előttünk Józsi, a műhelyfőnök. Szemünk a száján. Délidőben, jókedvűen, történetet mond: ☆ — Pettyes ördög — igy hívta mindenki. Akkoriban, 1949-ben egyedül ő volt a javítóműhelyben ipari tanuló. Az arca szeplős és veres, a viselkedése meg olyan, hogy a kis Vendel sokszor mondogatta: „Ennél jobbat akasztottak már”. Az első napon délután eltűnt. A művezető Szli- csák, verte az asztalt, a szerelők meg ugráltak, mint a szöcske, keresték mindenütt. Három órakor Vendel fújtatva jött: — Megvan a kölök! Fék. szik a tetőn. Szlicsák megugrott. — Hol fekszik ? — A tetőn. Fürdőnadrágban süt.teti a hasát. Elindult a karaván. Elől Szlicsák, utána a többi. Amikor meglátták, pukkadtak. A fiű a munkaruhából csinált párnát, az orrán nagy, barna napszemüveg és fütyül. Szlicsák ráordított: — Maga! Mit csinál?! A szeplős mozdulatlan maradt és halkan mondta: — Napozok. — Aztán megint fütyült. Szlicsák veres lett. — Az istenit! Ki engedélyezte ezt?! A fiú lassan homlokára tolta a szemüvegét, és felült: — Olvastam, hogy a szeplőket a forró nap eltünteti. Másnap ezen röhögött az egész gyár, Szlicsák meg idegrohamot kapott és a fiút Vendel gondjaira bízta. „Semmi lazaság! Erély!” — ezí parancsolta a szerelőnek. A negyedik napon, amikor már tudta, hogy menynyire smucig a mester, még a csikkből is új cigarettát csinál, ezzel állt elő: — Vendel úr, kéne magának arany? A szerelő rábámult: — Arany?! — Az. Van itt a föld alatt... Még briliáns is — mondta, és mint akinek már nem is fontos az egész, folytatta a munkát — Beszélj! A szeplősnek hirtelen jött a gondolata: — Régen a volt gyár- igazgatónál inas volt a nagyapám. Mielőtt megtudták, hogy vége... szóval államosítás, az épület jobb sarkától négy méterre elásták az ékszereket. Kazettában. — Ne járasd velem a bolondját! Ha ott lenne, már magad is kiástad volna! — Ki is akartam előbb. De aztán eszembe jutott, ha én el akarom adni, akkor mindjárt lebukok. Egy felnőtt — az mégis más. Gondoltam, majd maga részeltet engem is, amiért megmondtam. Cigarettára gyújtott. Amikor visszanézett, Vendel már eltűnt. Ásóért, lapátért a raktárba szaladt. A kölök meg felment a tetőre, süttetni a szeplő- k©t Kis idő után lelesett. Vendel nem volt egyedül. Szlicsák állt mellette. Félmeztelenül lapátolta a földet. Szuszogott és sokszor megkérdezte: — Mondd, Vendel, biztos ez? — Esküszöm — mondta Vendel és a szívére tette a kezét. — Fix helyről tudom. Amikor már jó mélyre ástak. Vendel felkiáltott: — Megvan! Mindketten lehasaltak a földre és cibálni kezdtek valamit. Egv lyukas lavór volt a kezükben... Ezután Földesi. a párttitkár jelentkezett: — Adjátok mellém. A szeplős itt is bemutatkozott Földesi azt mondta neki: — Most önálló munkát kapsz. Harminc méter vezetéket áthúzol a föld alatti alagúton. Mire megvagy szólj. A raktárban leszek. — Indult, aztán még visz- szaszólt: — Négykézláb másszál és vigyázz a fejedre! Vaskampók vannak lent. A fiú megvizsgálta az alagút bejáratát, és mivel nagyon vizesnek és szűknek találta, úgy döntött, hogy nem mászik be. Az üzemi konyháról elcsente a macskát. Savanyú cukrot adott neki és a drót végét rákötötte a farkára. — Na, cicuskám — mondta —, most szépen elindulsz és az alagút kijáratánál találkozunk... Na, sicc! Mivel a macska nem mutatott hajlandóságot a munkára, bedobta a sötétbe. A vezeték jó ideig mozdulatlan maradt. Kavicsokat szerzett, és repítette a macska után. A drót be- siklott, a végét a fiú már nem tudta elkapni. Az alagút kijáratához szaladt. Nem volt ott a macska Bent maradt a mélyben. Földesi megtudott mindent. Nem ordított, mint a többiek. Szótlanul nekivetkőzött, feltűrte az inge ujját és átmászott az alagúton. Amikor elvégezte a munkát, lepucolta a nadrágját, és azt mondta a fiúnak: — Köszönöm, hogy segítettél. A szeplős sajnálta az embert. A párttitkár délután elhívta a fiút Sörözni. A kölök szomorúan billegette a korsót és azt mondta: — Nem lesz belőlem semmi, soha™ — Nem a csudát, csak akarni kell. A szeplős beleivott a sörbe, tenyerével megtörölte a száját; — Á, Földesi bácsi... Nem élet ez így... A bátyámnak már kitüntetése van, otthon őt szeretik... Másnap Földesi így. szólt a művezetőhöz: — Megtudtam, miért ilyen a fiú. Akarja, hogy más legyen ? — Akarom hát — mondta Szlicsák. — Akkor ki kell tüntetni. Szlicsák beleveresedett. — Kitüntetni?! Azt a!?... Hej! Megmondaná, hogy milyen alapon? Szó szót követett. — A párttitkár végül azt mondta: — Tudja, sokszor taktikára van szükség, hogy visszaadjuk az emberek hitét. Szlicsák kezet adott A javítóműhelyben szeptember végén tartották a termelési értkezletet. Titokban mindenki tudta, hogy mi készül, csak a szeplős nem. Szlicsák behozta az élmunkás kitüntetést, — hozzájárulással — igazolást hamisítottak. Amikor megtárgyalták, ami soron volt, Szlicsák felállt és ünnepélyesen köhintett: — Ma már nem ' titok, megmondom... — és itt boldogan hunyorított —, a mi szeplősünk mától kezdve élmunkás. Kérem, vegye át a jelvényt és az igazolást. A fiú zavartan lépkedett előre, és amikor Szlicsák megszorította a kezét, akadozva mondta: — Köszönöm, majd megszolgálom... Az arca egész vörös lett, a szeplők egy pillanatra eltűntek. ☆ — Hát így volt. A kölökből azóta kiváló munkás lett. A hamisított oklevelet meg otthon őrzi, örök emlékül... Hát ez a szeplős fiú története — fejezte be Józsi, a műhelyfőnök, aztán a műhely falán lógó órára pillantott és felállt. — Na fiúk, fogjunk a munkához. Ránéztem. A nap arcára világított. Most láttam először: szeplős. Atlényegülés \ beteg könyörgőre fogta a hangját: — Doktor úr, hallgasson végig türelemmel, azt mondják, ön kiváló diagnoszta. — Tíz évvel ezelőtt kerültem a hivatalba. Azóta is ugyanazon a helyen vagyok, ugyanabban a beosztásban. Eleinte, amíg Konta elvtárs volt az igazgató, minden rendben volt. Konta elvtárs nagyon rendes, nagyon becsületes ember volt, jól viszonylott a dolgozókhoz. El sem tudtam volna képzelni, hogy létezik rendesebb, becsületesebb elvtárs, mint amilyen ez a Konta elvtárs. Egy szép napon leváltották és oda került Gegenye elvtárs. Es akkor — most tessék jól figyelni doktor úr — azt kezdtem érezni, hogy ez a Konta elvtárs nem is volt olyan nagyon rendes elvtárs és fokozatosan úrrá lett rajtam egy olyan érzés, hogy ez a Gegenye, ez az igazán rendes, becsületes elvtárs. Hiába küzdöttem ez ellen az érzés ellen, teljesen hatalmába kerített. Csak a Gegenyét szerettem. épzelheti doktor úr a lelkiállapotomat. Magam, sem értettem, de attól a perctől kezdve, hogy megtudtam: Gegenye megy, határozottan úgy éreztem, hogy én ezt az embert utálom, és örülök, hogy megszabadulok tőle. S amikor az új igazgató, Simonba belépett az ajtón, tudtam, hogy ez az igazi. Megjegyzem, ilyen derék, becsületes igazgatót még nem láttam, mint az a Simonka volt. Meg is mondtam neki. A kollégák pedig odajöttek hozzám és azt mondták nekem, hogy feledékeny vagyok, hogy nemrég még Gegenyére esküdtem. És doktor úr, — ha Hiszi, ha nem, — én minderre nem emlékeztem. — Hiába mondták nekem, hiába bizonygatták tanúkkal; számomra Gegenye már nem létezett és egyszerűen nem hittem el, hogy azt az embert, aki elment tőlünk, én valaha is szerettem. — Mikor megtudtam, hogy Simonkát alacsonyabb beosztásba helyezték, akkor határoztam el, hogy a végére járok magamnak. Nyolc órakor tudtam meg, hogy Simonka nincs többé, s hogy Vaszelicset nevezték ki. Már előre rettegtem magamtól, a szörnyű át- lényegüléstől, amely ilyenkor végbemegy bennem. Ügy döntöttem, hogy most megfigyelem magam. Bezárkóztam a mosdóba, eloltottam a villanyt, a kezemmel eltakartam az arcomat, csak néha pillantottam rá a karórám foszforeszkáló számlapjára — és vártam. egyed kilencig nem éreztem semmit. Nyolc húszkor, mintha valaki a fülembe súgta volna, hogy Simonka egy gazember volt. Elhessegettem a hangot, de visszajött és egyre makacsabbul ismételte. Ereztem, hogy az átlényegülés misztikus perceit élem. A két ellentétes érzelem, mint folyadék a közlekedő edényben, percről-percre emelkedett, illetve süllyedt. Fél kilenckor már nem szerettem Simonkát, és kezdtem megbarátkozni Vaszeliccsel, háromnegyed kilenckor már utáltam Simonkát és szerettem Vaszelicset, kilenckor már azt sem tudtam, hogy ki az a Simonka és a tűzbe mentem volna Vaszelicsért. Negyed tízkor már zörögtek az ajtón és szitkozódtak, hogy ennyi ideig nem lehet lefoglalni. és most már láttam, hogy minden hiába, érzelmeim hullámai még a falakon is áttörnek. A folyosón szembetalálkoztam Simonkával. Nem tudtam köszönni neki. Aztán szembetalálkoztam Vaszeliccsel, aki éppen akkor elejtette a pipáját. Nem tudtam nem odaugrani és nem felemelni. Érti, doktor úr, nem akartam megtenni, de vem tudtam nem meg- tennil? Hát így állok... Novo Aratás! Mikor ezt a szót hallom, nekem egy egész esztendő képzik meg, s benne Körözsi Ve- conka olajosbama szeme. Pedig annyi földem sem volt, ahova a könnyem lecseppenthetterr. volna. Egy szántó-vető, aggódó esztendőnek minden reménye és öröme, ahogy a szántó-vetőnek a gabona betakarítása jelentette mindig az év fordulóját. Nekem, mivel csupán egy évben arattam bérletben a magamén, sem azelőtt, sem azóta, bizony emlékezetemben maradt minden napja és hónapja, de különösen az aratásnak minden órája és perce is. Először azért, mert húszéves voltam, s minden szomorú és vidám élményre fogékony, másodszor, mivel más szegény ás sóvár emberek előtt jutottam ahhoz az öt hold bérlethez, melyért alku és egyezség szerint két és fél mázsa búzát kellett fizetnem holdanként, éppen _ úgy, mint az elődömnek, aki Kisasz- szony napján, tehát szeptember elején hunyt el váratlanul, s még a tarlóhántást sem végezte el, még azt is rám hagyta. Tizenkét és fél mázsa búzát kellett fizetnem a bérletért, két hold őszi búzát vetettem hát, a termésből tartalékolnom kellett vetőmagra és táplálásomra, táp- lásunkra is. Mert nősülést forgattam a fejemben. Huszadik évemet tapostam, s a házasodás illett is a jó gazdához. S alkalmat adott az. ilyenféle gondolatokra Körözsi Veconka is, ősszel, hogy önkéntesen segített a tengeri csutka betakarításában. Tavasz- szal pedig, amikor kijelentette, hogy ő a markot szedi utánam, ha én is úgy akarom. De még ott nem tartottunk! A tarlóhántásra igát kellett fogadnom. És még akkor a magágy sehol, mert az elődöm tengerije talpon! Végre november elején nekieshettem lelkesen 'és soványan, hogy megtisztítsam a kukoricaföldet. Ebben segített Veconka. A vetőszántást és a vetést is hitelben végeztettem el. Jött a tél, és megállított igyekezetemben. De nem torpanhattam meg, nem ülhettem a kemence mellé, mint a többi földmívelő. választanom kellett: béresnek állok vagy a malomba munkásnak. Adósságomat készpénzben kellett megfizetnem. Én a malmot választottam. Zsákos lettem: cédulára mértem vissza a lisztet az őrletüknek. Heti tizenkét pengőt kaptam, s hogy jól meghúztam a nadrágszíjat, szépen törleszthettem. Hétköznap hát a malom, s vasárnap Veconka. Ez a Veconka tizenhét esztendős volt, a válláráig ért, és mostani értelmemnek úgy tetszik, amint megismerkedtünk, nyomban feleségül akart jönni hozzám. És ezt a szándékát azon nyomban közölte is velem, s rejtélyes módon abban semmi nevetséges és semmi megalázkodó nem volt Elhitette vélem, hogy pírba játszó barna arcára és tömör formás lábaira múlhatatlanul szükségem lesz felvirágzó gazdaságomban, sőt gazdaságom felvirágoztatásában. S én bele is egyeztem, vagy törődtem valahogy. Nem tiltakoztam, s jól is esett ez a bizonyosság. Veconka hajlamos volt hirtelen kacagásokra, sőt, mindenféle huncutkodásokra is. S amikor a nyarat emlegettük, amikor ő majd az én marokszedőm lesz. és a déli pihenőben együtt hűsö- lünk majd — minden szava megszárnyasodott. Az én későn vetett búzám még csak zsendült, amikor már másutt kaszára érett a kalász Elszegődtem, s Veconka járta ki nekem, hogy amelyik gazdánál az 6 apja meg bátyja arat, ott jusson nekem is három hold búza. Azaz nekünk, mert Veconka lett persze a marokszedőm. Nem emlékszem én arra, milyen rendet vágtam, s arra sem, mennyi időbe tellett, amíg a három holddal végeztem. Egy hétből kitelt azért az ideje. De Veconka mindig a nyomomban járt, arra emlékszem, s az iszonyú fáradságra, mert még soha nem arattam addig — ■ azóta sem. Tizedéből arattunk, s én három mázsa búzához jutottam. Veconka dúdolt eleinte, aztán nagyokat hallgatott, s nézte karom lassuló lengését, s a kasza után elhanyatló rendet. Kettőből csinált Veconka egy kévét s néha három rendből. Jobban esett volna, ha beszél, még akkor is, ha korhol vagy siettet. Még inkább beszélnem, magyarázkodnom kellett volna nekem, hogy eltereljem figyelmét, gondolatát. Én azonban csak azt éreztem, hogy csontom velejéig fáradt vagyok. S még arra is emlékszem, láttam, ő pontosan tudja, mit érzek én. És sajnált is egy kicsit, de nem tehettem semmit. S ezért aztán hallgattunk másnap is, harmadnap is, és nem hancúroztunk ebéd végeztével sem, mint egész télen, tavaszon terveztük. A következő héten álltunk bele az én búzámba. Most már csak ketten, persze. S furcsa volt, hogy nem állapodtunk meg mennyi lesz az ő marokszedőrésze, mert hogy én már a sajátomban dolgoztam. Sok pipacs piroslott az én nyurga búzavetésemben és szarkaláb, meg búzavirág is kéklett benne elég. Hétfő reggel alkalom lehetett volna tréfálkozásra, kacagásra. Olajbarna szemét ezen a szép és haszontalan látványon feledve — csak ennyit mondott Veconka: — Nem adja meg a hét mázsát se holdja! S belefogtunk a munkába. Tenyerem sajgott, talán még jobban, mint a múlt héten, szívem vert a második félórában, s tüdőm kérte sóhajtva a levegőt. — Három rendet kötök minden kévébe — szólt nagy sokára mögöttem a lány —, némelykor négyet is. Nem volt semmi kegyetlen a hangjában. Amint megálltam, visszafordultam, akkor ötlött szemembe, nem köti be kendővel az arcát a bámulás ellen, mint némely kényeskedők. Nem fél a naptól! Milyen szép olajosbarna! Gyönyörködtem benne. Bizony isten. — A bérletbe meg vetőmagra talán elég lenne. De hol van még a cséplőrész! S mit eszünk a télen! — szólt valamivel később Veconka. S ez volt az utolsó alkalom, hogy megkérjem a kezét, s őt magát testestül-lelkestül, s valami ígéretet is tegyek, hogy hosszú és boldog, nyugodt életünk lesz. Ha csak egyről is bizonytalan voltam, hallgatnom kellett. Bár Veconka dolgos kezében, életbíró izmos lábában bíznom kellett volna. És szeme is úgy csillogott, amint a szalmakötelet sodorta, terítette, mintha valami huncutságon járna az esze, vagy el akarna cseppenni a könnye éppen. De ő nem sírt és nem nevetett, hanem komolyan hallgatott. Délben azt mondta, hazamegy, mivel nem hozott ételt. Én is megebédeltem árnyékba húzódva, szokás szerint köröm közül. Veconkát aztán hiába vártam. Nem_ jött vissza sem délután, sem másnap. Magam arattam le a búzát, magam nyűttem, magam sodortam a kötelet, magam kötöztem a kévét. Talán jobb is így — gondoltam —, mint aki nem tehet egyebet. Miért csináljunk két szegényből hármat Mert akkor én már tudtam, inkább a malomba megyek dolgozni esztendőszám, csak a bérletből szabadulhascah NYÁRVÉGI EMLÉK íiaaciaDaaoanDDaonnnaixonDomnDnncxiDDmDDni □ □ a CSERES TIBOR * *
