Szolnok Megyei Néplap, 1966. szeptember (17. évfolyam, 206-231. szám)
1966-09-25 / 227. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1966. szeptember 25. TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ: SZEMÖLDÖKFA Tisztában vagytok-e ti vele, milyen különös egy portéka a titok? Tudjátok-e, milyen végzetes dolgot művelünk, mikor egy érzésünket szavakra fűzzük? Valósággal guzsbaköt- jük. Ha ugyan el nem pusztítjuk. Tudjátok-e, milyen szörnyű a fecsegés? Sohsem tapasztaltátok, hogy csak úgynevezett kedves, bizalmas csevegésben kifáradni a világ legrémesebb fáradtsága? Amiben bíztál, abban kételyeid támadnak. Egyáltalán ilyenkor lep meg a csüggedés az élet becse felöl. Fecsegtünk. Vagyis az érzéseink virágos kertjéből egy szócsokrot szedtünk, hogy gyönyörködjünk benne. De ezzel hervadásra ítéltük a virágokat. És nagyon ritkán hajt mag ki újra, mintha tövestül téptük volna ki őket. Tehát valóságos tarlót csináltunk lelkűnkből, minden szavunkkal. Ezért mondják, hogy a költők vérükkel írják verseiket. Hiszen a kedélyünk minden. Tíz rossz napod hamarabb vesz el éveket az életedből, mint ugyanannyi, súlyos betegségben. És a költők a legmélyebbről buzgó forrásból merítenek. Az életelixirjöket öntögetik el úgyszólván. Nem is kétlem, hogy mindezt magyarázatostul ott leld valamelyik pszichológiai hetye-petyében. Én csak egy aranyfüstnyi kis történetet mondok itt róla. Egyszer olyan házban laktam, amelynek öreg, rozoga fakapuja volt Kiváltképp fönn, a szemöldökfája kezdett már korha- dozni. Hát ebben a szemöldökfában, még akkor, mikor először léptem be a kapun, a repedések egy különös arcot rajzoltak ki pillantásomra. Tisztán, szembeötlően. Ismeri talán mindenki ezt az érzést. Itt mímelnek a felhők sárkány-, garabonciás-, boszorka-alakot. Vagy a pocséta. Meg tudomisén mi. Elég az hozzá, hogy tisztán láttam az arcot. Szakállas, bajuszos, ösztövér, afféle asszír pofát ábrázolt aminek mint mondják, vesébe hat a tekintetük. Tényleg ilyen volt vagy inkább ilyenné vált nekem ez az arc. Sokszor elnéztem hazajövet, hazulról el- menet és egy időtől kezdve úgy lett, mintha valóságos változásokat fedeztem volna fel rajta. És ezek a változások mintha csak pontos kapcsolatban lettek volna cselekedeteimmel, érzéseimmel. Feddő volt, ha valami galádságban utaztam. Csú- fondáros volt, ha igazi bán- talom és szomorúság ért. Dühös volt és fenyegető, ha közönyösen, szórakozottan mentem el alatta, megfelejtkezve róla Barátom volt. Rfr4m volt. Valóságos tanácsokat kértem olykor tőle, ha dilemmák nyivasztottak egy és más tennivaló felől. Joggal elvárhatta, hogy legalább egy adjonistennel üdvözöljem naponta. Most is biztos vagyok benne, hogy egyszer, mikor ezt elmulasztottam, akkor történt, hogy hazajövet a kapu előtt egy ácsot látok és a legényét, amint szekercével és fűrésszel felszerelve egy bakon állva, a kapun munkálkodnak. 's Nohát, mondom, ráfért a tatarozás. De azért az az érzés, ami egyszerre rámrontott. semmiképp sem volt ilyen beleegyező. Be- lémnyilalt szinte az aggodalom, amint láttam, hogy a két markos kézműves éppen a szemöldökfát emeli ki a félfák közül, s egyelőre odatámasztják a kerítésnek. Megálltam, hogy bevárjam, mire készülnek. Talán csak nem vetemednek rá, hogy az én asszírus félistenemet megcsúfolni merjék? Pedighát csakugyan. A mester elugrott a bakról és elemelve a legénnyel a szemöldökfát a kerítéstől és körülnézegetve, pont az arcot viselő oldalára mutatott neki, s így szólt: — Na nézze. Ezt itt kissé lecsapkodja a bárddal. Ez csupa torha. A másik fele, látom ép. Ezt fordítjuk majd kifelé az utcára. Megreszkettem, elhiszi- tek-e? Meg sem gondoltam, hogy oktalanságot teszek, mikor odaléptem a két emberhez. — Mester uram — mondtam — magának talán mindegy. Nagyon szeretném, ha nem bántanák ezt a szömöldökfát. Ügy is az a fontos, hogy megrősítsék a félfákat. Hagyják úgy a szemöldökfát rajta ahogy volt Nekem bizonyos... Nagyot néztek. Az ács afféle jóindulatú, lomha mackó alak volt Kíváncsian is, fürkészőeh is, de érthetően elvigyorodva fordult hozzám, s kérdezte: — Nodehát minek. Hát látja, hogy torha. Ügy csak jobban mutat Ötölnöm-hatolnom kellett csak neki erre, természetes. Hogy így és amúgy, megszoktam s inkább áldomást fizetek nekik, csak tegyék amit mondtam. Hát ez tényleg megingatta a derék ember szépészeti véleményét, s azt is, hogy a háztulajdonos szólhat hozzá a tatarozás! hibához. De megmaradt a kíváncsisága. — De mégis hát minek? Legalább tessék megmondani, hogy tudjam. Ezt már jónéhányszor ismételten mondta faggató- lag, mikor már ott tartottunk, hogy a szömöldökfát csakugyan a régi módon illesztette vissza legényével a kapu tetejébe. Mert ott vártam, míg meg nem győződöm erről. Ereztem azt a különös kis belső válságot, amikor valami kedves, semmi titkot jön kiejteni magunkból. S úgy tetszik, az öröm ingatott ki tartózkodásomból, hogy a barátom rölifjét megmentettem a kapun. — Nos, nézze csak — kezdtem némi zavarral, sőt riadalommal, hogy fecsegni kezdek. — Ha már olyan kíváncsi, hát... És erre ujjammal jelezve a szemöldökfa repedéseinek rajzát, kiböktem az asszírus isten titkát nekik. Természetes, hogy szemüket meresztgették és magukban nem sok sütni- valót tételeztek bele a koponyámba. És csak most jöttem igazibb zavarba. — Hol volna?... Egy áb- rázat? Hogy az orra volna ott?... Szakállas?... En ugyan nem venném ki sehogy... Maga látja?... — Hol látnám?... Egy repdés. Azt látom, hogy tarka, mint a malter. Hümgettek, nézegették és sandítgattak egymásra, ahogy már nem akartam teljes félkegyelműségben maradni előttük és erőltettem a magyarázgatást. Persze, hogy épp az ellenkezőjét értem el egyre kínosabban vele. Már egyet-kettőt vihogtak is, mikor tétován befelé indultam. Es akkor, ahogy felnéztem a szömöldökfára, hát istenem!... Ha nagy- képűsködnék, úgy mondanám, tényleg eltűnt egyszerre előlem is az arc. Nos, igen, úgy, ahogy rémlátásból ocsúdunk magunkra, s ostobaságunkra. Vagy a mesék érzésével. Visszapillantott a szegény legény, hiába kötötte lelkére a jó öreg és abban a nyomban szétfoszolt a tündérkastély és csúf varangy lett újra a tündér. Ügy van. Sohsem láttam többé viszont szakállas, rejtelmes barátomat, tanácsadómat a szemöldökfában. És ha mégis erőltetem, hogy visszaidézzem bölcs vonásait és átható pillantását, akkor legföllebb az ácsmester, csikaróan jóindulatú képe vigyorgott vissza rám, elsavanyítóan, mint aki előtt kínosan és bosszantóan és nevetségesen ostoba voltam. íjogy akkor minek írom " le? Hát csak hadd pukkadjon a szerkesztő. Ugyanis a szerkesztő mindig valami érdekfeszítő, izgalmas, szokatlan történetet követel az írótól, STORY-t, végig nagybetűvel, aminek következtében, nemcsak kiadják, de el is olvassák a lapot. Magyarul: szenzációt. Dehát honnan vegyen az a szegény író annyi szenzációt, — amennyi újság van? Különben is, ami az egyik olvasónak szenzáció, az a másiknak dög-unalom és érdektelenség. Kipróbáltam. Egy nyájas olvasó kezébe nyomtam az újságot, amelyben — úgy ahogy azt az újságírás nagykönyvében megírták — ott volt a kinyomtatott szenzáció: részeg kutya konyhakéssel fölkoncolta a gazdáját. A nyájas olvasó úgy meredt rám, mintha a Marsról csöppentem volna elé, pedig én is a Thököly útról jöttem, akárcsak ő, és majdnem felzokogott: — A második potyát szedi be az a majom, uram! A másodikat! És maga egy ■ részeg kutyát rak az orrom elé... Hát azt hiszi, érdekel? Egy részeg ember sem érdekel! Gondolom, nem is kellene említenem: a Népstadion lelátóján történt. Már nem is emlékszem rá melyik meccsen, dehát ez nem fontos. A tanulság a lényeg: minden olvasónak — bármilyen nyájas is. — megvan a maga szenzációja, Izguljon azon. Miért akarja a szerkesztő éppen az én történetemmel izgatni? Hát mi vagyok én? Szenzáció-feltaláló? Találja és tálalja fel, aki akarja, A napokban levelet kaptam. Abban sem volt semmiféle szenzáció. Közönséges fehér karton — ilyen esetekben szokásos —, amely arról értesített, hogy Gál Julianna és Kálmán György házasságot kötöttek. A közlemény első pillanatban mégis szenzációként hatott rám; ugyanis nem jutott eszembe, kik a tettesek, és miért tudatiák az eseményt velem? Min— SZÍNPADI PILLANAT (Szlovák György rajza) Csanády Jártont Nyárvégi lap Már lassan itt az ősz. > A magány lezárja' az évet. Minden kapu kitár- mint kihűlt pajta-ajtók, [va; lengenek. Keresztül vág a a tájon csendesen. [huzat Szép, szomorú eső konoklik, zsebbe kerülnek a monoklik, hogy meg ne ázzanak. Libák, libák kavarognak, varjak kárognak, kiált sirály-csapat. kíséri az üres hajót. Nincs utas, nincs galacsin- alamizsna, csökkent az idegenforgalom, elvándorolt a turista, a gólya, a fecske, a nyári cirkusz sátor, a gyáva oroszlán és a bátor majom. Loccspoccs a járdán. Medrében leng a Balaton árván, mint utolsó levél kihűlt vulkánok galagonya-ágán. denesetre sürgősen tudomásul kell venni, és — ilyen esetekben szokásos —, dísztáviratot küldeni mindenféle szívbéli jókívánságokkal. Utána pedig majd törhetem a fejem, hogy kinek kívántam a sok szerencsét és boldogságot... A dísztáviratot, annak rendje-módja szerint föladtam, sürgősen, és ugyancsak sürgősen tömi kezdtem a fejem... Már a kezdet kezdetén megmondtam, hogy nem akarok izgalmat okozni, ezért közölhetem rájöttem. Semmi különös nincs a dologban — a Gál Julianna kihalászta magának a Kálmán Györgyöt, Ne tessék félreérteni — nem átvitt értelemben halászta ki, hanem a szó legszorosabb értelmében. Még tavaly. A vízből fogta ki egyenesen — mint az előbb említett írás dokumentálja, — saját magának. Különben az egész történet fordítva indult. A Kálmán György kapott parancsot — akkor még katona volt —, hogy halássza ki Gál Juliannát, illetve — mivel a tett idejében nem volt ismeretes a hajadon neve —, azt az őrült nőt, aki visszaladikozott a kiürített, s víz alá került szigetecskére egy macskáért, de ügyetlenül kötött ki, a ladik elúszott a cicával és ő maga a Dunába pottyant, s egy fa koronájába kapaszkodott, vállán a cicával, kiáltozott életmentő után. Kálmán György úszott érte. parancs szerint, és indult vissza a macskával, mert a nő közölte, hogy ő majd kiúszik maga, de a macskával nem tud. A halászás tehát null- nullra állt, amikor Kálmán György lába görcsöt kapott, és — más megoldás nem lévén — ő a macskát, Gál Julianna pedig őt szállította partra. Ennyi az egész. Pontosabban ennyi lenne, ha az emberek nem lennének kíváncsiak és nem ütnék bele mindenbe az orrukat. De beleütik. Ilyenkor néha kitör a botrány. ök ketten ugyanis, miután kölcsönösen szerencsésen kifogták maguknak egymást, az élet törvényei szerint egymásba habarodtak. Na és? Semmi. Az 5 dolguk... Hát igen. Meg Mari nénié az alvégről, aki nem sajnált sem időt, sem fáradságot, s éjt nappalá téve sikerült rajtakapnia őket. Hiába: vannak emberek, akiknek a szerelem már nem nyújt gyönyörűséget, hát másban emésztik föl szunnyadó energiájukat. Istenem. Kinek a pap, kinek a papné... Mindenesetre, a pletyka csodálatos gépezete nyomban megindult. Egy héttel később, amikor Kálmán György alegysége továbbvonult, a Gál Julianna, jószándékú falubeli szá- mítgatások szerint, immár harmadik hónapos viselős volt „attól a katonától”. Háta mögött meg is tárgyalták: „lassacskán látszik rajta”, s ugyancsak riogatták, hogy odébbmasírozik a század, odébbmasírozik a szerelem, mert az ilyesmi katonáéknál így szokás: ahány helység, annyi szív... A Gál Julianna nem volt nagyon ijedős természetű, de ha sokan mondanak valamit, azon mégis eltöpreng az ember. Ennél fogva az elvonulás napja egybeesett egy csodálatosan gyönyörű veszekedéssel, amelyben az volt az igazán becsülendő, hogy sem a fiú, sem a lány nem tudta, mi az ördögön — és főleg: mi az ördögért —•, veszekedtek. Kész. A Kálmán Györggyel egy hónap múlva találkoztam újra, amikor kitüntették az árvízvédelmi munkák során tanúsított önfeláldozó magatartásáért. Akkor megkérdeztem, hogy mi van a szerelmével? — Mondta, hogy: van. — Gyerek? — firtattam. A fejét ingatta, sóhajtott: — Csak pletykában... Abban, azt hiszem, már tucat is született... De majd kipótoljuk... — és réveteg tekintettel, mintha nem ebbe a világba látna, mesz- szire nézett. Szóval szereti. Hát ebben maradtunk. Most pedig elhozta a postás az értesítést, hogy megkezdődött a kampány, a pletykában foglaltak valóra váltásáért. Hogy miért írom le mindezt? Hát csak. Hadd pukkadjon a szerkesztő. A szerkesztő mindig valami hajmeresztő szenzációt akar. Két ember szereti egymást >— ez szokvány történet. Semmi bonyodalom, semmi családi háromnégy-. sőt ötszög... Csak szeretik egymást, és kitartanak egymás mellett. De. elvégre, a szerelemben és hűségben az a borzasztó nagy szenzáció, hogy nincs benne semmiféle szenzáció — legalábbis kívülállók számára. Ám akik élik — azok úgv vannak vele, mint a futbal-druk- ker a részeg kutyával... Zalka Miklós Egyszerű j történet § [linitillHlllllllHilNIllllHllllllllllllHilillillllllltlKIIHIlillHIHIIIIIlllillliillililillllllilllllllllillüllllllilllillilliíM 0
