Szolnok Megyei Néplap, 1966. augusztus (17. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-28 / 203. szám
iHW. augusztus 28, SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP f TÓTH DEZSŐ: ff MŰVÉSZÉT ES TUDATOSSÁG ISKOLÁBA KÉSZÜLÖK . (Bajkor József felvétele) Líráink a világ színe elei* A KÖLTÉSZET NAPJAI BUDAPESTEN A művészetek • valóság megismerésének sajátos formái, amelyek a mindennapi és tudományos megismerés közt helyezkednek el, s ennek megfelelően sajátos, amazok által meg nem ragadható tartalmakat tesznek hozzáférhetővé, vonnak be az emberi megismerés körébe. Ennek a különleges szerepnek fogalmi körülírása az esztétika, a művészetelmélet számára sem könnyű, de számos vonatkozásban megoldott feladat. Egyenetlenebből tisztázott kérdés ezen belül az egyes művészeti ágak különleges hatásainak jellemzése, sajátos korlátozottságaik és előnyeik összehasonlító felmérése. De azok az eredmények, amelyeket a művé- szettudomány — ezen belül a hazai, ill. a magyar nyelven is hozzáférhető marxista művészettudomány — elért, jelentősek és állandóan gyarapodnak. Ugyanakkor — s ma már mindinkább közhellyé válik ezt hangsúlyozni — igen magas számot ért el és állandóan nő a művészetek élvezetébe kapcsolódók száma. Ss a két tendencia azonban nem találkozik kielégítő mértékben, A művészetek népszerűsödését, az irántuk megnyilvánuló fokozott érdeklődést enk lemaradni kísért. a művészetekkel kapcsolatos ismeretek, fed* nivalófc terjedése. Kopást sifics itt mód esnek a mkvonatkosású kérdésnek az eieaméeérw A számos ok közöl, arra a minden bizonnyal szerepel játszó előítéletre hívnánk fel a figyelmet, amely a művészetekkel kapcsolat On mindent, ansi tudatos, jogalmij gondolati — berzenkedve, idegenkedve fogad. Amely úgy véli, hogy a művészet valami ösztönös, valami megmagyarázhatatlan, amelyről már csak énért is tel jesen meddő a tudomány nyelvén beszélni, s a művészetek sajátosságaival foglalkozó tudományok csupán arra jók, hogy »spekulációikkal" elszegényítsék a művészet varázsát Minek hát — vallja ez a nézet — a művészethez tudomány is, a művészetre csak rá kell hagyatkozni, azt csak »érezve" lehet élvezni. Nos, annyi bizonyos, hogy a tudomány valóban komikussá válna, ha a maga eszközeivel a műsvészet funkcióját akarná ellátni. Az előítélet valószínűleg erre a felismerésre épül, de mégiscsak előítélet marad, mert hiszen a művészettudománynak esze ágában sincs ilyenfajta helyettesítő szerepet betölteni. Annál isnkább teljesíti azt a minden tudomány számára adott feladatot, hogy gondolatilag birtokba vegye az élet egy adott — és felettébb lényeges — jelenségét, hogy leírva törvényszerűségeit, feltárva sajátosságait, megértse a művészetek szerepét. Az esztétikának, művészetei - méletnek, általában a művészeteket fogalmilag tárgyaló tudományoknak ebben a tudatosító feladatban van jelentőségük. S ha szerepüket így értelmezzük, könnyen belátható, hogy a művészetek élvezetét arányosan kell kísérnie a művészetekről szóló ismeretek birtokbavételének. Annál is inkább, mert a művészetekhez való tudatos viszony növeli, elmélyíti a műélvezetet, ösztön- tóén hat vissza a művészietek szeretetére s mind szélesebb körű megismerésükre sarkall. Emellett nyelvi-fogalmi eszközökéi ad művészeti élményeink jmímím tfrOtfeé>ái»i wSta alkotott véleményünk kifejezésére. Az esztétika, a művészetelmélet és — történet u. n. „terminus technikusai”, tudományos elnevezései csak helytelen értelmezésük vagy használatuk esetén válnak a művészet elleplezőivé, akadályokká művészet és széles tömegek kapcsolatában. Tartalmas, helyénvaló használatuk azonban megkönv- nyíti az eligazodást a művészetek világában, a bennük érvényesülő művészi hatás tudatosítását, lehetővé teszi művészi élményeink egymáshoz és az élethez való viszonyítását — tehát azt, hogy a sok szór öntudatlan, vagy féltudatos művészi élmény tartalmaiban is körvonalazott tudatformává váljék. Ezért a közvetlenül esztétikai, művészetelméleti tudnivalók terjesztése az általános művészeti ismeretterjesztésnek fontos — mégis meglehetősen elhanyagol t — tényezője. óriási tévedés azt hinni, hogy a művészeti ismeret- terjesztés valami egyoldalú tevékenység, amelyben valaki »tud’ és ezt átadja azoknak, akik kevesebb ismerettel rendelkeznek. Ez, persze bizonyos különbségekkel mindenféle ismeret- terjesztésre vonatkozik, de a művészeti ismeretterjesztésre különösképp, éppen mert az nemcsak a merőben fogalmi ismeretek körének puszta szélesítésében, hanem egy nagyon bonyolult, összetett személyes élmény tudatosításában, fogalmi nyelvre »fordításában” is áll. A művészeti ismeretterjesztésben nincs tehát nagyobb bűn, mint az aktívan kérdező hallgatóság figyelmen kívül ha gyáaa. Da mart a művészeti ismeretterjesztés különösképpen is kétoldalú, nincs másfelől nagyobb bűn, mint a félszeg bizalmatlanság az előadóval szemben. E téren a legnagyobb akadályt a sznobizmusnak egy kevéssé emlegetett, de korántsem ritka válfaja jelenti: a hamis rátartiság, amely szégyelli bevallani, hogy valamit non ért, hogy valami nem hat rá, hogy valaminek, mások — sokak — által hangoztatott szépségét, jelentését nem ismeri fel. Ilyenkor találkozunk a műélvezet tettetésével, amelynek tartalma kb. az, hogy „na, úgy látszik, ezt én mégsem értem, de nem leszek bolond elárulni". Érdekes, hogy az ilyen félszegségek a művészeti ismeretterjesztésnél gyakoribbak, mint az egzakt tudományok ismeretterjesztése kapcsán. A merőben tárgyi ismeretek befogadásával szemben a közönség sokkal elfogulatlanabb őszintébb: matematikában, fizikában, földrajzban vagi' történelemben a „tudom — nem tudom”, „értem — nem értem” sokkal kisebb dilemmát jelent, mint a művészeti ismeretterjesztésben. S ennek egyik oka a művészeteknek még mindig elég széles körű és előítéletszerű misztifikálása. Ez kétségkívül a művészetek nehezen megközelíthető sajátos szerepével és hatásával függ össze, de kapcsolatos annak a polgári művészetszemléletnek rejtett utóhatásával is, amely a művészetet elméletileg is az irracionalizmus ködébe burkolja. Éppen ezért mindenfajta művészeti ismeretterjesztés feltétele a művészet demiszti- fikálása. — Az alkotás- lélektan eredményeire építve szerte kell oszlatni azt a hiedelmet, hogy a művés* valamilyen különlekőznapi emberek számára megközelíthetetlen szférák beavatottja, amolyan „modern varázsló”. Az alkotó mindig közülünk való, nagysága is abban rejlik, hogy minél egyetemesebb, minél szélesebb körű, minél több embert, minél lényegesebben érintő tartalmakat képes megragadni Számos nagy alkotó vallomás tanúskodik arról: a* alkotás megkülönböztetett és gyötrelmes szépségű erőfeszítése számukra sem valami mindennapi, állandó állapot. Kissé leegyszerűsítve: egy művész sohasem olyan okos és bölcs, sohasem olyan élesszemű és frappáns mindennapi emberként, mint művészként. Az alkotás számukra is felfokozott állapot, az elmélyülés, koncentrálás különleges formája, amely meghaladja a mindennapi — s velünk épp ebben a mindennapiságban oly közös — énjüket De még az alkotás rend- kívülisége sem valami Ismeretlen és varázslatos dolog, Mi mindannyian, széles közönség is aktív részesei — s nem csupán passzív befogadói — vagyunk az alkotásnak, mikor ráhagyatkozva élvezzük azt. Az igazi, bensőleg cselekvő műélvezet, az azzal járó elmélyedés és koncentrálás maga is az alkotás, — a* újraalkotás — egy formája, amely nem annyira minőségben, mint inkább csak mennyiségben, intenzitásában különbözik az elsődleges alkotói tevékenységtől Egy mű ténylegesen csak hatásában válik művé s mi befogadóként is részesei vag>runk ennek a társadalmi folyamatnak. A művész ebben az értelemben csupán „megbízottunk”, akit megbízatásának teljesítése erejéig különös tiszteletben tartunk, de egyben olyan képviselőnk, aki egy-egy sikertelen mű alkalmával bármikor „visszahívható". A művész nem tőlünk való különbözősége, hanem velünk való azonossága révén művész. Mint ahogyan maga a művészet is a mindennapi életből származik. A mindennapi élet át meg át van szőve esztétikai mozzanatokkal; az egyes művészeti ágak közvetítő formái (hallhatóság, láthatóság, nyelv, taglejtés) is a mindennapi élet velejárói. A művészet ebben a vonatkozásban a mindennapi élet szakadatlan folyamatából kiemelt mozzanatok koncentrálása; benne a művész az emberi világ átfogó, sűrített képét teremti meg, a műélvező esztétikai élményben részesül, hogy aztán művész és közönség egyaránt gazdagabban térhessenek vissza átmeneti] eg,. fel f ü ggesztetf” mindennapi életébe. Művész és közönség kapcsolatának ilyen értelmezése a közönség társadalmi aktivitásának jogát és kötelezettségét is magában foglalja. A közönség egyre növekvő beleszólását a művészeti élet egyes kérdéseibe, a művek széleskörű vitatását nemcsak a művészetek társadalmi szerepe. ideológiai fontossága teszi indokolttá. A művész, a mű és a közönség kapcsolatát merőben esztéti- kai-művészetelméleti oldalról közelítő elemzés is szükségképpen ugyanehhez a konzekvenciához vezet. A művészet saiátossáeainak kifejtésére épülő demisz- tifikálása, a tudatosítás teli á' nemcsak az esztétikai nevelésnek, művészeti ismeretterjesztésnek előfeltétele. Nem lebecsülendő tényezője művészeti közéletünk tágabb értelemben vett demokratismusáft&k is, Szép nyomtatványt kézbesített a posta. A címzettek a világ költői, s természetesen a magyar kollegáik. Ok lesznek a házigazdák azon a találkozón, amelynek programját francia, orosz, angol és német nyelven közlik a rendezők. A találkozó hivatalos neve: A költészet napjai Budapesten. A patronáló testület elnöke Ilku Pál művelődésügyi miniszter, tagjai a magyar szellemi élet kiváló képviselői, akadémikusok, professzorok, Kossuth-díjas költők. A lebonyolítás gondját a Magyar Írók Szövetsége és a Magyar PEN Klub vállalta. A világlíra és a magyar költészet időszerű kérdéseit megvitató októberi találkozó már most, a vendéglátók és a vendégek elsó baráti kézszorítása előtt jelentős állami üggyé vált. író-diplomatáink nemcsak helyreállították, hanem meg is erősítették, ki is terjesztették a magyar irodalom nemzetközi kapcsolatait. Az újságok híradásaiból minden érdeklődő tudja, milyen konstruktív szerephez jutnak a magyar küldöttek a PEN, az Európai Iróközös- ség és más szervezetek, tanácskozásain. Felszólalásaik, javaslataik gyorsítják 'a két világrendszer írástudóinak közeledését, segítik a párbeszédes légkör javulását. Aktivitásuknak és a magyar PEN rangjának szép példája volt a nemzetközi PEN elnökségének tavalyi budapesti ülése. Sok neves író látogatott el hozzánk, barátkozott és ismerkedett. Reális képet kapott élő irodalmunkról, társadalmunkról és szellemi életéről. Ezt a képet teljesebbé teszi az 1966 októberi találkozó, — amelyen még többen vesznek majd részt, a világ sok-sok országának képviseletében. A költészet napjai Budapesten nem cso- dálnivaló különlegesség, mégis, a kérdés szándéka nélkül is jólesik »1 gondolkodni: a hajdani költőnyomot országa, a nagy lírikusait el vészéj tó, kétségbeesésbe, önkéntes halálba űző múlt Magyarországa az idén világfórumoi teremt művészeinek. Nagyszerű alkalom lesz ez a találkozó a magyar költészet múltjának és jelenének bemutatására. Ami a múltat illeti, vita nélkül, közmegegyezéses alapon lehet sorolni líránk klasszikusait, a legnagyobbakat, akik művészetük erejével nemcsak önmagukat, hanem népük, nemzetük szellemét, érzésvilágát és gondolkodásmódját is kifejezik. A közelmúlt értékeinek válogatásában már több kérdés vitatott, az értékrend sarkpontjai azonban közvéleményben és irodalomtörténeti rendszerezésben azonosak, csaknem egyformán szilárdak. Annál több az ellentmondás a felszabadulás után induló generációk legjobbjainak kiválasztásában. — Közönség és kritika ízlésének, szelekciós szempontjainak eltérése, sőt ütközése, persze, nem magyar sajátosság. A hozzánk látogató költők és esztéták jól ismerik ezt a problémát. Ami őket meglepheti, s ami bennünket, vendéglátókat megelégedéssel tölthet el: az a vártnál gyorsabban kibontakozó folyamat, amely élő költészetünk igaz és helyes értékrendjét mind szélesebb körben segít elfogadtatni. Szorosan összefügg ez az európai rangú ifjú magyar líra eszmeiségének, hangulatának megítélésével. Ebben az elmúlt évek nagyon kedvező fordulatot hoztak. Az ifjú magyar líra újszerűsége, ihlete és sugárzó jelentése összhangban áll a legjobb haladó törekvésekkel. Ez a felismerés azért nagyjelentőségű, mert irodalmunk története folyamán elsőízben biztosíthatja a lírai forradalom legúiabb hullámának egyidejű, kortársi elismerését Petőfit. Advt és Jóeset Attilát inkább csak atókoruk Övezte méltó elismeréssel Biztató jel az, hogy művük és ügyük folytatóit harmincegyné- hány éves korukban kezdik érteni és becsülni. Ami nem azt jelenti, hogy nem ütközik művük még gyakran értetlenségbe, ellenállásba. Ennek főképpen ízlésbeli okai vannak. — A költészet népszerűsítőinek tehát a költői önkifejezés és világértelmezés új eszközeit, formáit, módszereit kell ismertetni és elfogadtatni. Hasznos segítséget és jó érveket adhat ehhez a nemzetközi költő-találkozó. A költészet napjainak központi kérdése a líra nemzetközisége lesz. Szóba kerülnek majd olyan részletek is, mint a versek és a közönség viszonya, indulat és értelem költői szerepe, a haladó eszmék ihletének jelentősége és — a mi számunkra legfontosabb kérdésként — a mai magyar líra helye Európa költészetében. Költészetünk újabban nemcsak anyanyelvén hódít Petőfit Éluard szavalta a rokonlelkű költő elragadtatásával. Adyért Martinov lelkesedik, József Attila fordítására a legjobb francia költők fogtak össze, Olaszországban és több más országban is felfedezték, kora előtt járó művészként becsülik, Radnóti legendája is túljutott határainkon. S az élők? Illyés Gyula belgiumi sikere, Somlyó György párizsi fogadtatása után nem utópista álmodozás arra számítani, hogy Európa és a nagyvilág Vast, Benjámint, Juhászt, Nagy Lászlót és Ifjabb társaikat is hamarosan megismeri A Kosztolányit kétségbeejtő és annyi társát rezignációba szorító társ- talanság, a világ és a lélek teljes színképét megra- gvogtató magyar líra bezártsága. idsszhanetalansá- ga, a n? időnkben szűnik meg Serei Tárnát
