Szolnok Megyei Néplap, 1966. június (17. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-26 / 150. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1966. június 26. z utca sarkán állt a lány. Egyszerűségét az tette különössé, hogy sírt. Sírhatott volna másvalaki is a tízezrekből, akik ott sétáltak vagy siettek gyalogosan és autókon a város esti neon-zuhatagában. A férfi viszont, aki észrevette a sarkon vesztegelő pityergőt, csak ezt az egy embert látta sírni, ezért szólította meg. A lány — bár a sírás el- öregítette arcát — ránézésre nem lehetett több tizennyolc évesnél. Egyszerű, barna lódenkabátot viselt, feltűrt hajtókával, féllábra ereszkedve, vékony divatos kendőcskéje alól kibukó fekete hajfonattal. Szénnek és tetszetősnek tűnt. Kékesen világító fekete hajától merészen eltérő sápadtsága, finom metszésű, keleties szempárja (mely kivételesen dióbarna színben játszott, de ezt a neonfényben nem lehetett megfigyelni) és ajka, melyről talán pár órája, hogy letörölte a könny a makacsságot és most engedelmesen meggörbült. Mindezek eléggé vonzóvá és meghatóvá tették a lányt. — Szülei? — kérdezte a férfi, miután megtudta, hogy a lány állás nélkül maradt, sőt pénze sincs. — Messze laknak — és megnevezte a kisvárost is, ahol apja, anyja dolgozik. A férfit zsibongó bátorság kerítette hatalmába. Érezte, felelős ezért az emberért, segítséget kell nyújtania ahhoz, hogy visszataláljon oda, ahonnan elindult, boldogságot keresni. Harmincöt éve alatt megtanulta, hogy a nők soha sem elégszenek meg a boldogulás tervével, különösen ha szépek és fiatalok még. — Evett ma? — kérdezte. A lány intett, hogy nem, s kopott lódenkabát hajtókájából kivillant hosszú fehér nyaka. — Szívesen meghívom... Ma kaptam otthonról csomagot... A lány a másik lábára ereszkedett. Induló mozdulatnak is vélhette ezt a férfi, aki úgy találta, minden vigasztaló szó közül, amit eddig elmondott a lánynak, az utóbbi volt a leghatásosabb. — Nyugodtan feljöhet a lakásomra... Teljesen átfázott, majd főzünk feketét. Amikor a meleg szobában levetették kabátjukat, úgy érezték, már nagyon régi ismerősök. Sima zöld szövetruna volt a lányon, mely szinte* észrevétlenül simult testéhez, amikor ledobta tűsarkú cipőjét és feltelepedett az egyik fotóiba. — Megfürödhet... ha akar — ajánlotta a férfi s melegen nézett a lány szemébe. — Mert átfázott...' — levetette kabátját, ráakasztotta a szék karjára; úgy érezte, most valóban otthoni a hangulat. Behozta a hazait. — Egyen — kínálta a lányt. — Én addig letussolok... S ahogy csobogott a melegvíz, arra gondolt a férfi, valóban segít ennek a lánynak. ,,Százasból futja/’ Két napja kapott fizetést, pénze bőven volt. A lány evett. Jóízűen ropogtatta a sós uborkát s óvatos kortyokkal bort ivott a húsra. — Még ma este elutazik? — kérdezte a férfi s a százast letette az asztalra. Felírta a címét egy noteszlapra. — Ha megérkezik, majd megküldi. A lány eltette a pénzt.. Megtörölte száját, ivott. — Elutazom. Még ma el akarok innen utazni! — Igaza van — mondta a férfi miközben megtöltötte a kávéfőzőt és töltött a poharakba. A lány jókedvűen mosolygott. — Nagyon kedves. Hogy köszönjem meg" — Nincs mit köszönnie. A pénzt kölcsön adtam; a hazait meg szívesen. Míg a feketére vártak, hallgatták a rádió tánczenéjét. — Ilyenkor sugározzák a legjobb tánczenét — kedveskedett a férfi. — Nem szokta hallgatni? — Nem. Nincs rádióm. — Otthon sincs? — Kicsi. És már nagyon régi. Az egyszerű, erős szövetruha is a lány szegénységéről vallott. — Otthon talál magának munkát? — kérdezte kis hallgatás után a férfi. Már döntött magában: segít a lánynak és semmi mást nem akar. A tiszta és átható tekintete miatt. Ügy érezte, megzavarná, foltot ejtene ezen a tekinteten, és ezt néha újra látná, mely bizonyára elrontaná jókedvét. Nyáron mindig van munka mifelénk. Ha máshol nem, hát a gyárban. Ott biztosan találok. A férfi arra gondolt, kevés lesz az a pénz a lánynak. Lehet, hogy sok testvére van, a szülei meg Baráth Lajost CSALÓDÁS keveset keresnek s nem számítanak rá. Tudta, hogy milyen értéke van a pénznek ott, ahol keveset látnak belőle. Kivette kabátja belső zsebéből a pénzes borítékot. Mindig itt tartotta a pénzt, így nehezebben veszítheti eL Vékonynak találta a kék borítékot. Kivette pénzét, megszámolta. Ezernégyszáz- húsz... Lehetetlen, — gondolta, hiszen pontosan tudta, hogy ezernyolcszázhúsz forintja van. Pénzét mindig számon tartotta. Visszapergette a napját. Semmit sem vásárolt. A lakbérrel még adós, reggel majd kifizeti. Talán a hivatalában? De hisz az előbb, amikor kivette a százast... Igen, akkor még nem érezte, hogy a borítékból hiányzik. Feltétlenül meg kellett volna éreznie már az előbb is. A lány ott kuporgott a fotel ölében. íves lábát felhúzva, állát a térdére támasztotta. Tiszta, átható a tekintete, mint amikor elhatározta a férfi: nem akar semmi mást, csak segíteni a lánynak, hogy visszajusson szüleihez. „Lehetetlen, hogy éppen ő vegye el” — gondolta a férfi. — Ezernégyszázhúsz — számolta ismét. — Érdekes... Magának adtam száz forintot... Ezernyolcszázhúsz volt. Hiányzik háromszáz... Egyszerűen nem tudom, hová tűnt... A lány zavartalanul nézett a férfi szemébe. Mint aki kérdezné: „Hát én honnan tudjam?” Csak a szemével kérdezett. Különben hallgatott. A férfi tovább morfondírozott magában. „Hiszen majd mindig bent voltam a szobában. Amíg az ételt behoztam? Az nagyon kis idő. S a lány nem is tudta, hol tartom a pénzem. Előbb bizonyára a tárcámban kereste volna... Többre meg nem akadt ideje.” Nem értett valamit. Egyszerűen azt, hogy ő elhagyhat. vagy hogy tőle valaki elvegyen pénzt. Élete tisztességben telt el. Nem vett el senkitől semmit, s nem is talált, mint ahogy ezidáig nem is veszített *1. „Éppen most?” — rémlett fel benne. S hitetlenkedett. — Nem értem — hajtogatta. — Nfem értem. — Valahol kirántotta a zsebéből — vigasztalta a lány. — Megesik az... Egyszer én is hagytam el így pénzt. — Miért épp háromszázat Mért mind a három százas volt, ha már ki is rántottam? — Ilyen a véletlen — sóhajtott együttérzően a lány. Ahá! — jutott eszébe a férfinak. — Amikor tussoltam. Az legkevesebb öt percig tartott. S mert hirtelen haragot is érzett („Még hogy én kirántok három darab százast a zsebemből?”), a szemébe mondta: — Valaki kivette a zsebemből... Itt... Márpedig itt csak maga volt... Senki nálam nem járt ma, csak maga! — Ezek szerint...? Rám gondolt? — s mint, akibe tűt szúrtak, úgy pattant talpra a lány. — Én semmit nem gondolok ! Csak következtetek. — Azért, mert elfogadtam a segítségét... mert ilyen helyzetben vagyok? Akkor már lopok is? — kiabált nekivörösödve a lány. — Miért kiabál? — mordult fel a férfi. — Nekem lenne hozzá jogom, otthon is vagyok, meg a pénzem... — Motozzon meg! — sírta el magát a másik. — Itt van! — s kopott kis retiküljét az asztalra borította. Kiforgatta kabátja zsebeit is. — Tessék, nézze meg... Nem hiszi? — kibontotta blúzát. — Nézze végig! Ahol akarja. — A blúzból kibukott a lány melle. Megoldotta szoknyáját is. — Nézzen végig! — sírt a lány s ott állt a férfi előtt csaknem meztelenül. — Nem! Nem így gondoltam... — mentegetőzött a férfi. — Igazán nem... — Látni akart...? — nézett rá könnyeken át a lány — Tessék, keresse a pénzét! A férfi undort érzett a torkában. Szégyellte magát nagyon. És sajnált valamit. Nem a pénzét. Azt, hogy ez az este, mely olyan szépnek és jóságosnak ígérkezett, ilyen közönséges lett. S ezért csak magát vádolhatja, meg a pénzt, azt az átkozott háromszáz forintot. — Öltözzön fel — szólt rá a lányra. — Gyorsan, kérem! A lány felöltözött. Minden egyes ruhadarabot kifordított, majd meglengetett. — Visszaadom...—mondta halkan — a százasát. Nem fogadhatom el magától; Ezek után. — Szüksége van rá — mondta a férfi. S amikor a lány az ajtó előtt állt már, megfogta a két karját, óvatosan, csak a kabátja ujját. — Ne haragudjon, kérem — s ahogy jó erősen megszorította a lány karját, érezte, hogy a felhajtott kabátujjban papír zizeg... A lány most is tisztán s áttetszőén nézett a szemébe. Hirtelen elválasztódott benne az undor és a sajnálat és olyan gyengének érezte magát, mint még soha. — Tévedtem — mondta. Tévedtem. — Maga sem tudta, hogy mire érti ezt a tévedést. Gyorsan lefeküdt, s úgy érezte, nagyon fázik. A KDSTERENYEI ERVIN: TEMETŐ VÁCI MIHÁLY VERSEI Ut és utas Boldog, akit, mint a teljes valóság, kísér betölt a súlyos szerelem, — lelkem büszke ragyogással hajóz át kísérő végtelen vizeiden. Mint az utas az útra bízza sorsát, úgy vagyok véled s te mindig velem, — veszélyen, csúcson szelíden hajolsz át, kitérve óvsz — s én észre sem veszem A szárny az égő levegőre tárva bárhova száll: — a szelet öleli; benned lélegezve, kitárva, szállva: csak téged karollak, veled teli. A földön, úton, ösvények porában füved lábam, esőd arcom veri. Rijeka Kép, keret nélkül Móló, csípős szél, tele szesszel, hullámok ostora suhog, a víz friss csónakot keresztel, kortyolnak a részeg habok. Az eget éles fájdalommal metszi a földtől penge-kék pára — és lomhán a túloldal felereget pár jegenyét. A part levágott nádasán ég a friss hajtások lilazöld suhogása, és a zománc ég lehelt ködökből szárnyai ölt. Egy hegycsúcsot valószínűtlen messzeség partjáról elold a káprázat, — ringó derűkben a láthatáron körbehord. Úszik a hegycsúcs távolodva> a felszín égő tükrén, tárt pálmáit fölé kibontja a fény, a délszaki növény. A Nap a tóba óriási i merítő hálókat bocsát, emelgeti és milliónyi nyüzsgő, viliódzó fényt kiránt. A hullámverés vakítóan szikrázik, ég, mint a halak vergődnek partra vont hálóban, csapkodnak kövér sugarak. Körül a hullámok vonulnak, indul a tó szembe velem, s órák múlva e ringás úgy hat, —- a mólón a tavat szelem. A fények karcsú árbócára a szél csattogó vitorlái kitárulnak — halálra szánva a végtelennek nekivágni. 11 11 II» Gyökerek főgáznak Töltésoldal, tördelt akácos, a sínnel fut, mint a puli, a fürge gyalogút; földöntúli csillag vezet az állomáshoz. A szél fújja, veri keményen: s az útra tűzött nyárfasor suhogva mint a hárfa szól; gyökerek fogóznak a mélyben A kukorica rendezett seregben visszavonul — a tarló néha lángol; mint csigaszarva: — a világból az utak visszahúzódnak ijedten. A zúgó erdők zöld-kék áradása a föld alá visszaszivárog; a táj kiszáradt meder, csorba árok. s a szárazon maradt hal csillanísa minden levél. — A földbe eke vág az arcba ránc és fájdalom a szivha. Az ember alig bírja eleinte, de aztán tűrhető lesz a világ.
