Szolnok Megyei Néplap, 1966. június (17. évfolyam, 128-153. szám)

1966-06-26 / 150. szám

IMS. Június 26. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Halotti tor lett az iszogatásból Szeptemberben már az új gimnáziumban kezdik meg a tanévet a diákok, — Kunhegyesen (Fotó: Nagy Zsolt) Kézéi csókolom„ Tanífó Néni ! Szombaton este ben­sőséges hangulatú ün­nepség keretében bú­csúztattak három, nyug­díjba vonuló pedagó­gust Szolnok munkás- kerületének nagy isko­lájában, az újvárosi ál­talános iskolában. A három nevelőt — Hor­dós Gyulánét, Várnai Bélánét és Jakab Györgynét a szülői munkaközösség, a ke­rületi nőtanács és párt- szervezet, az egykori, valamint legutóbbi ta­nítványok köszöntötték. A búcsúzók egyike — Jakab Györgyné — öf- ven éve tanít — s ebből huszonöt éve ebben az iskolában. * ötven év a katedrán — s ebből huszonöt itt, az Újvárosban, huszonöt első osztály! A gyárnegyedben majd másfélezer felnőtt és gyerek vallja: a betűvetés, a számolás szép, de vég­telenül nehéz mesterségére először Jakab tanító néni oktatta. Mintha most is hal­lanám (pedig pontosan hu­szonöt éve már...). — Ac mint a cica far­ka. begy es, kerek, gömbö­lyű... — E-des-a-nya — nem könnyű elolvasni gyerekek, de a legszebb szó a világon el ne felejtsétek! — Kétszer kettő négy, há­romszor kettő hat, négyszer kettő... Huszonöt év — minden évben kezdeni elölről, s minden nap minden órájá­ban próbál példát adni tü­relemből — szeretetből! Mert nemcsak tanító volt — a kisiskolások első ta­nítónénije mindig anyuka is egy kicsit. Anyuka, aki megköti a kibomlott mas­nit, megigazítja a félrecsú­szott sálat, nem enged hi­deg vizet inni, — s aki megérti a gyerek értelem­határait, és az érzelmek szemekben megcsillanó gaz­dagságát. Soha nem élt gondok nél­kül. Ifjúsága úgy elszállt, mint az első tanítványok fö­lött az évek. A világháború elvitte tőle a férjét, akkor piciny fia apját. Egy gyerek várta otthon, — s majd fél száz minden nap az iskolában. Az „egy gyerek” már pe­dagógus, folytatja anyja szép hivatását. A „sok gye­rek”, akik a betűvetés tu­dományát neki köszönik apa, anya — nem egynek fiacskáját, lányát ugyan­csak Jakab tanító néni fo­gadta az első osztályban. Es a gyereksereg, a jármű­javítóban, bútorgyárban, papírgyárban — közel s tá­vol az iskolától mindig szí­vesen gondol vissza az első, kedves tanító nénire. Tanítványai között leg­alább félszáz pedagógus, mérnök, katona, agronó- mus van már. Máig is meg­állnak, ha találkozr'»1* minden volt. tanítványára emlékszik, s érdekli sorsuk, munkájuk. Nagy behemót férfiak, lassan őszülő asszonyok, csinos bakfisok ajkán nap­jában de sokszor elhangzik a köszöntés: — Kezét csókolom. Taní­tó Néni! S most, a másfélezer neT vében oda kell még (mi valamit. Szép, gömbölyű betűkkel, ahogyan szerette: — Sok-sok évet, boldog­ságot, Tanító Néni! Sóskúti Júlia A Berettyó-csatorna men­ti gátőrház küszöbén egy tündéri kislány áll. Arany­szőke hajában fekete mas­ni. Az alig másféléves em­berpalánta gondtalanul ka- carászik, éppen úgy, mint néhány hónapos kistestvé­re. aki pufók kezével fö­léje hajoló édesanyja fe­kete ruháját markolássza. ☆ Az italbolt vezetője: „Nagyon nagy forgal­mam volt azon a napon. Jóformán fel sem néztem az italmérésből. Annyit láttam csak, hogy többed- magával bejött sörözni. — Záróra előtt kifogyott a hordó, erre ő egy üveg hu- bertuszt vett és este 7 után, amikor bezártam, még tovább iszogattak. Másnap tudtam meg a szörnyű hírt. Nem láttam, hogy aznap Zetorral jött. Ügy tudom, hogy édesany- jáék gátőrháza mellett állt meg, innen pedig nem le­het odalátni. Ki gondolt arra, ami megtörtént. Más­kor is eljött barátaival. Egyszer sem láttam, hogy járművel vagy gyalogosan érkeztek-e.” ☆ Az egyik cimbora: „Kifelé jöttem az ital­boltból, amikor összetalál­koztam vele. Köszönés után azt kérdezte: .Nem jössz vissza, megiszunk va­lamit.’ Mondtam, hogy nem érek rá, így azután elváltunk egymástól. Ek­kor még nem volt záróra. Csak később tudtam meg, hogy ők ott maradtak hu- bertuszt inni.” ☆ Az édesanyja: „Nem is tudok rendesen visszaemlékezni... Gyógy­szereznek bennünket... Na­pokig őrjöngtünk a me­nyemmel. öt óra felé állt meg a házunk előtt. Itt hagyta a Zetort és átment a kocsmába. Később én is utána mentem. Akkor hu- bertuszt ittak, nekem is töltött egy pohárral, hogy ,igya meg édesanyám, leg­alább nekem kevesebbet kell innom’. Akkor nem ittam meg, hazavittem a poharat. Nemsokára ő is visszajött, sültszalonnával kínáltam, evett is belőle. Amíg beszélgettünk, mondtam neki, hogy fe­küdjön le, ne menjen el a traktorral. Az apja is szólt neki, de nem hallgatott rá. Alighogy elment, sza­lad a szomszéd... Akkor már halott volt az én drá­ga fiam...” ☆ A gépcsoport vezető: „Nem értem meg a fiu­kat. Hányszor mondtuk nekik, hogy ne igyanak munkaközben De az az átkozott kocsma éppen a menetirányba esik. Nagy a kísértés, pedig hát málná­val is megelégedhetnének Megtörtént már, hogy egyik-másik ittasan jött munkába. Lefektettük a brigádszálláson és elvet­tük tőle az indítókulcsot. Ügy tudom, azon a dél­utánon öten-hatan iszo­gattak együtt. A többiek tudták, hogy Zetorral jött, mégis egymást invitálták. Legalább ne engedték vol­na felülni. Ha akkor elve­szik tőle a kulcsot...” ☆ Epilógus: Halálát okozta a gép, mellyel családjának ke­nyeret keresett. De nem a gép szegült ellene, hanem 6 vesztette el uralmát fe­lette. Az alkohol ködbe burkolta előtte a jól ismert, százszor megtett utat a gáton, és a kormány nem engedelmeskedett a kezé­ben. A hivatalos jelentés sze­rint önmaga okozta a bal­esetet. Valóban, a többiek nem felelősek, legfeljebb csak lelkiismeretük előtt. Senki sem fogta le a po­harat a szájhoz emelő kezet, senki sem mondta, hogy ne szállj fel a gépre! Az édesanyja figyelmeztet­te és kérte. Talán a kifi­nomult 'anyai ösztön meg­nyilvánulása volt ez? Az ivócimborák lehajtott fej­jel álltak a nemrég még elő, egészséges ember holt­teste mellett. Talán elfelej­tették már a temetés szo­morú szertartásé1:, de nem felejthetik el a történteket. Lehet, hogy többen már nem voltak ott, amikor az utolsó pohár is kiürült, de már előtte kellett volna szólni: most már elég! Ehelyett csak az hang­zott el: igyunk komám, egészségedre! Nem is gon­doltak arra, hogy tort ül­nek. A mezőtúri temetőben egy friss sírhant áll. — A fejfáján ez olvasható: Itt nyugszik Rakovics Ábel, élt 29 évet. Tóth László 1MTT0D0R Hűsítő hatású izzadsággátló, szagtalanító. Kellemes illatát több órán át megőrzi. A Túrkevei Gépjavító Állomás szerviz részlegében havonta 150 gépkocsi futójavítását, valamint a Tát­ra 111-es és 141 típusú tehergépkocsik II. szemléjét és szükségszerű javítását látják el. — Képünkön Ferencz László Moszkvics gépkocsit javít Multimilliomosok — IV. László utódjául a bárók ll. András unokáját, III. Andrást... Mond Ko­vács, figyelsz te egyáltalán? — Természetesen Rózsika — ásított nagyot. A kényel­mes fotelban terpeszkedett. Magas, őszülő halántékú, de még fiatal ember Kovács János. — Valamit azonban magyarázz meg nekem, kér­lek. — Parancsolj — mondta a háziasszony. Rózsikáék- nál már negyedik napja készült az érettségire a há­rom öregdiák. — Azt mondd meg, hogy ott felül a vitrinben kecske­béka az, vagy medve? — Te átok. Te lusta dög — támadt rá Rózsika és Mária, a két asszony, mi­közben Debreceni Sándor, a kvintett negyedik tagja térdét csapkodva nevetett. — Nem megy ez már gyerekek, fáradt vagyok. Pihenjünk egy kicsit. — Mindig pihenni. Mikor leszünk készen, nem mon­danád meg? — Miért vagytok meg­ijedve, „lányok”? Ezt az akadályt is simán vesszük meglátjátok, — nyújtózott Kovács. — Tudod mit gyűlölök benned, Kovács? — kér­dezte tőle Marika. — Nem tudom drága höl­gyem. — Ezt a piszok nagy nyu­galmat. — Ja kérlek, a nyugalom a tökéletes koncentrálás alapja. Nem tudjátok mit mondott az igazgató úr? Kérem, aki az utolsó napon is tanul, az már eleve nem érhet el jó eredményt — utánozta az igazgató hang­ját. — Hol vagyunk meg az utolsó naptól? Még jó két hét van hátra. — Akkor hát miért, izgul­tok annyira? A két asszony csak sóhaj­tott. Csiifos vereség ez. A Kovácsot nem lehet kibe­szélni. Rózsika a háziasszony asszisztensnő, Marika köny­velő. Debreceni Sándor pol­gári alkalmazott a honvéd­ségnél, Kovács János mű­vezető. Négy éve. mióta a gimnázium levelező tagoza­tára beiratkoztak, mindig együtt készülnek a vizsgák­ra. Egyszer az egyikük, más. szór a másikuk lakásán. Ki­vétel Debreceni, mert ő még nőtlen Négy év. Na- rryon megszokták egymást, őszinte baráti szálak fűzik össze őlett — Úgysem megy már, tényleg pihenjünk — mond­ta Rózsika. — Várjatok, mutatok valamit. A vitrin aljából hasasra tömött nagy borítékot vett elő és tartalmát az asztalra öntötte, — Pénz, — túrtak bele — régi pénz. — Na nézd csak, egymil- liárd pengő. — Ez meg százmillió B pengő. Te, Rózsika, számold ki, tíz a hányadik hatvá­nyon felel meg ennyinek. — Ügy aondolom, hogy a tizenhatodikon. — Várj csak... Lehet. — Adjáto1: nekem — nyúlt érte Marika. — Ja) de gazdag vagyok, én va­gyok a leggazdagabb. Gye­rekek, mondíuk, hogy ren­des forint. Ennyi forintom van. — Mit csinálnál vele? — kérdezte Debreceni. — Eny- nyi pénzzel?! — Ez neked sok? Ide­figyelj. majd én mindjárt elköltőm. írd Kovács! Épít­tetek Budán, a Rózsadom­bon egy tízszobás villát. — Mennyi az? — Mondjuk másfélmillió. — De hatalmas fürdőme­dencékkel. Legalább négy­gyei. Lesz fekete, kék, fehér és zöld csempés. Meg két Mercedes is kell. — Hatszázezer. — Ruhatár. Száz ruhával, ötven bundával, meg min­dennel. — Egymillió. De csak ágy, ha a Dior szalonból rendeled. — Természetesen. — Berendezem a villát. Teljesen, komplett. Meny­nyi az? — Két millió. — A kis Marinak hozo­mány. Mennyit adjak neki? — ötven milliót. Elég lesz! — Elég. Rokonoknak is annyi. Maradt még pénzem? — Te csacsi, egy ezred­részét sem költötted el — mondta Rózsika. — Ja, ti is kaptok fejen­ként húsz milliót. írd Jancsi. — Igenis. Szegény bará­tok támogatására hatvan millió. Mdrika, nekem nem keil annyi — mondta Ko­vács. — Nem? Mennyi kell? — Kétszáz forint fizeté­sig. — Ne bolondozz. Tényleg? — A legkomolyabban. — Már előbb akartam szólni, de közbejött a nagy gaz­dagság. — Majd megnézem a há­zikasszát. Lehet, de nem biztos, hogy lesz ennyi. — Előre is köszönöm. Ró­zsiba? Neked egymilliárdod van. Tudnál kétszázat köl­csönözni? — Kétszázat? Aj-aj, öre­gem... Szombaton a Mátrá­ba megyünk. — Sanvikám? Ismerős mozdulat: kifor­dított zsebek. — Inkább tanuljunk to­vább — ajánlotta Marika. — Hol is tartottunk? — IV. László utódjául a bárók II. András unokáját III. Andrást... Bognár .Tin*

Next

/
Thumbnails
Contents