Szolnok Megyei Néplap, 1966. május (17. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-29 / 126. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1966. május 29. MÉSZÁROS LAJOS: A ZAGYVA SZOLNOKNÁL LEN1N: I Művészeiről, irodalomról A magyar forradalmi munkásmozgalom történetének tankönyve Az Ünnepi Könyvhét al­kalmából a Kossuth Könyv­kiadó újra megjelentette Lenin: Művészetről, iroda­lomról szóló munkáit. Az irodalom, a művészet társadalmi hivatása nem lehet független a haladó osztály érdekeitől. Lenin ezt írja 1905-ben: „Az iro­dalom az egységes, terv­szerű szociáldemokrata pártmunka alkotórészévé kell, hogy váljon. Akkor lesz szabad irodalom, mert nem a haszon, a kar­rierizmus, hanem a dolgo­zókkal való együttérzés hat­ja át”. Ugyanott kifejti, hogy nem lehet azonosítani a pártmunka más részeivel. Nagyon figyelemre méltóak Lenin szavai: „Az irodalmi munka tűri legkevésbé, hogy uniformizálják, hogy a többség uralkodjon a kisebbség felett. Itt kell leg­inkább teret engedni az egyéni kezdeményezésnek, fantáziának”. Máshol a fan­tázia szerepéről így ír: „Ha az álom elébevág az esemé­nyek természetes meneté­nek, fokozza az ember energiáját. (Ha elcsapong természetellenes irányba, kárt okozhat.) Ha az ember nem tudna ilyen módon ál­modozni, ha nem tudná az alkotás befejezett képét — amihez hozzákezdett —, akkor milyen indítékok ser­kentenék?" Az irodalom pártosságának lenini elve alapvető követelmény, de nem azonos annak vulgáris — a személyi kultusz idő­szakában elterjedt — fel­fogásával. Teret enged az írói karakter kibontakozá­sához, nem köti meg a művész fantáziáját. Ma is teljes egészében helytálló az irodalom nép­szerűségének lenini meg­határozása. Napjaink állan­dóan visszatérő, vitatott irodalompolitikai kérdése, hogy a színvonal állandó emelése mellett népszerű, a legszélesebb rétegek szá­mára is érthető műveket nyújtsunk a közönségnek. Természetesen a kulturális forradalom évtizedeiben ez sokkal inkább megoldható, mint a századforduló utáni cári Oroszországban. Mégis iránymutató Lenin cikke, amelyben a Szvoboda cí­mű folyóiratot bírálja: „A folyóirat szerzője (azt a be­nyomást kelti, mintha ele­jétől végig egy ember írná) azt hiszi, hogy népszerűén ír a munkások számára. Egy mondatot sem mond egyszerűen, cikornyák, népi hasonlatok nélkül. Ezen o torz nyelven elcsépelt, szán­dékosan vulgarizált szocia­lista gondolatokon kérőd­zik. A népszerű író a leg­egyszerűbb, közismert ada­tokon keresztül vezeti el az olvasót a mély gondolatok­hoz, újabb kérdések elé állítva. Nem olyan olvasót tételez fel. aki nem akar, vagy nem tud gondolkodni. Feltételezi, hogy a fejletlen olvasó is komolyan akarja törni a fejét és segíti ebben. A vulgáris író olyan olvasót tételez fel, aki nem képes gondolkozni, s ezért nem vezeti rá a komoly tudo­mány alapjaira. Torzításig leegyszerűsített formában készen tárja fel egy bizo­nyos tanítás összes követ­keztetéseit. Így az olvasó­nak még rágni sem kell csak le kell nyelnie a ká­sát”. Ebben a fejtegetésben megtalálható az író leg­szebb hivatása, az elnyo­mott. még tudatlanságban tartott néptömegek megbe­csülése, bizalom a munkás­osztály elhivatottságát, te­hetségét illetően. A kötet tartalmazza Gor­kijhoz írt leveleit. Ezek­nek külön értékük, hogy meleg emberi közelségben mutatják be a nagy pro­letárvezért. Várkonyi Ilona Nemrég került a könyv­kereskedések kirakataiba az egységes párttörténeti tankönyvnek, a magyar forradalmi munkásmozga lom történetének első kö­tete. (Kossuth Könyvkiadó, 1968.) A szerzők — a Párt­történeti Intézet Nemes Dezső vezetésével működő munkaközössége — a ma­ga sokrétűségében foglal­koznak pártunk történeté­vel. Szem előtt tartják azt az alapelvet, hogy a ma­gyar szocialista mozgalom kezdeti időszakának törté­nete elválaszthatatlan előz­ménye a kommunista moz­galom későbbi történetének. A magyar munkásosztály a fejlődés hosszú, ellentmon­dásos, de a maga egészé­ben i dicsőséges útját járta meg addig, amíg eljutott a forradalmi munkáspárt megteremtéséig, majd rö­viddel ezt követően az el­ső hazai munkáshatalom, a Magyar Tanácsiköztársaság kivívásáig. A kötet bevezetőben az 1848—49-es forradalom és szabadságharc eseményeivel foglalkozik. Ez nem vélet­len, hiszen ekkor kezdődik meg Magyarországon a tő­kés fejlődés időszaka; az a történelmi korszak, 'amely­nek folyamán kifejlődött az új társadalmi rend megva­lósítására hivatott osztály, az ipari proletáriátus. Az ekkor még kislétszámú és fejletlen munkásságnak jelentős szerepe volt a for­radalom és szabadságharc eseményeiben. A munká­sok életviszonyaik megja- vulását. emberi jogaik ér­vényesítését várták a forra­dalomtól, és áldozatkészen harcoltak a haladó erők győzelméért. Mint a tan­könyv megállapítja: „A forradalmi tüntetések tö­megeit elsősorban a pesti munkások alkották?’. Ki­emelik a szerzők, azt is, hogy 1848—49-ben a mun­kásság küzdelmét a magyar forradalmi demokrácia ki­magasló képviselői — Pe­tőfi, Táncsics, Vasvári — teljes együttérzéssel támo­gatták. A hatvanas évek végén meggyorsuló ipari fejlődés, illetve az ezzel egyidejűleg bekövetkező bizonyos poli­tikai konszolidáció (a ki­egyezés), másrészt a nem­zetközi munkásmozgalom fejlődése. a tudományos szocializmus létrejötte, az I. Intemacionálé megala­kulása teremtette meg a hazai szocialista mozgalom kibontakozásának feltétele­it. A könyvből átfogó ké­pet kapunk az első magyar­országi szocialista szervezet, az 1868-ban megalakult Á'- talános Munkásegylet tevé­kenységéről, valamint ar­ról, hogy a Nemzetközi Munkásszövetség, a Marx vezette Intemacionálé a magyarországi szocialista munkásság küzdelmét min­den rendelkezésre, álló esz­közzel támogatta. A reakciós kormányzat az Általános Munkásegyle­tet feloszlatta, vezetőit bí­róság elé állította, azon­ban a szocialista mozgalom további fejlődését nem tud­ta megakadályozni. A kö­tet szerzői nyomon követik azt a hősies mozzanatokban gazdag, áldozatos küzdel­met. amelyet a hazai mun­kásság legjobbjai a mun­káspárt megteremtéséért vívtak. Ebben az összefüg­gésben esik szó Farkas Károlyról, az első Intem a- cionálé magyarországi meg­bízottjáról, Ihrlinger Antal­ról, az Általános Munkás- egylet egyik vezetőjéről, és másokról. A kötet részlete­sen foglalkozik Frankel Leónak, Marx barátjának, a Párizsi Kommün volt miniszterének magyarorszá­gi munkásságával, rámutat­va azokra az érdemekre, amelyeket Frankel a tudo­mányos szocializmus esz­méinek magyarországi ter­jesztésével, a munkásság küzdelmének irányításával szerzett. Frankel Leó és a köréje tömörülő szocialista mun­kások küzdelmének ered­ményeként 1880-ban meg­alakult- a Magyarországi Általános Munkáspárt, amely 1890-ben felvette a Szociáldemokrata Párt ne­vet; ebben az időszakban az egyedüli munkáspárt volt Magyarországon és a szocialista agitációs és szer­vezőmunka kifejlesztésével, a munkásság helyzetének megjavításáért vívott küz­delmével történelmi jelen­tőségű érdemeket szerzett. A szerzők írnak arról is. hogy az osztályharcos ele­mek mellett a párt veze­tőségében mindinkább ér­vényesültek azok a meg­alkuvó törekvések, amelyek 1914-ben az uralkodó osz­tályok előtti behódoláshoz; a szociálsoviniszta, háborút támogató politikai irányvo­nal, kialakulásához vezettek. A magyar szocialista moz­galomnak azonban számos olyan kiemelkedő képvise­lője volt — Szabó Ervin. Alpári Gyula, Landler Jenő és mások —. akik a párt­vezetésben megnyilvánuló opportunizmus ellen erőtel­jesen küzdöttek. A kötet kiemeli az 1918- októberi magyarországi pol­gári demokratikus forrada­lom jelentőségét; megvilá­gítja Károlyi Mihály törté­nelmi szerepét, bemutaija az elért eredményeket, a pol i tikai. viszonyok demok - ratizálását, a köztársaság kivívását stb. Rámutat azonban arra is, hogy ekkor már a polgári demokra­tikus átalakulás nem old­hatta meg a magyarországi társadalmi fejlődés alap­vető feladatait. Ezeknek a feladatoknak a megoldásá­hoz szocialista forradalom­ra volt szükség. 1918 no­vemberében — a Nagy Ok­tóberi Szocialista Forrada­lom által megindított nem­zetközi forradalmi hullám közepette — Magyarorszá­gon is létrejött az újtípusú, forradalmi munkáspárt, amely a szocialista, forra­dalom jelszavát tűzte zász­lajára. A szerzők részlete­sen elemzik a Kommunis­ták Magyarországi Párt­jának alkotó elemeit; ki­mutatják, hogy a magyar- országi munkásmozgalom legjobb erői az alapvető politikai kérdésekben foko­zatosan a szocialista átala­kulásért küzdő kommunis­ták álláspontjára helyez­kedtek. A kötet kifejti azokat a sajátos - körülményeket; amelyek lehetővé tették, hogy Magyarországon véres összecsapások nélkül győz­hessen a szocialista forra­dalom. Behatóan foglalko­zik a dicsőséges Magyar Tanácsköztársaság történe­tével; az elért eredmények­kel és a történelmi tanul­ságokkal. A magyar forradalmi munkásmozgalom története most megjelent első kötete hasznos olvasmány mind­azok számára, akik hazánk, illetve munkásmozgalmunk történetével foglalkoznak. Nélkülözhetetlen minden olvasó számára, akit érde­kel a múlt és annak je­lenre is kiható következ­ményei és tanulságai. ■m Erényi Tibor ILLÉS BÉLA: ES Z M É Masszázs. Vitéz Mihály már napok óta minden reggel meg­masszírozta Bálint jobb lábát és jobb karját. Bálint érzéstelenül feküdt, már úgy értve, hogy- se jót, se rosszat nem jelentett szá­mára Vitéz Mihály szorgalmas, szívós munkája. És most, egy­szerre, Bálint fölsikoltött. — Jaj! Fáj! Vitéz Mihály szép, komoly, szótlan ember, egy pillanatra abbahagyta a munkát. — Hál’ istennek! — kiáltotta, és ismét munkába kezdett. — Kínoznak, kínoznak — gon­dolta Bálint, és becsukta a sze­mét. De nem aludt el. Vitéz keményen dolgozott, most már nem fájt, de pár pillanat múlva megint fájt Bálint lába és a karja is. — Kínoznak, kínoznak. — Tudja, Bálint elvtárs — nagyon-nagyon boldog vagyok. Ha semmi sem fáj, az baj. Ak­kor halott a láb vagy a kar. vagy mind a kettő. De ha ma­gának fáj. jajgat, akkor...- Na­gyon boldog vagyok. Mikor Vitéz elment, és Bá lint magára maradt, megpró­bálta átgondolni, amit hallott, azt a különös törvényt: ha nem fáj, az baj, ha fáj, az jó. Tréfa? Valóság? Tündér Hona jött be. Kezé­ben egy újság. — Géza bácsi, olvasson egy- pár sort a vezércikkből. Bálint elé tette az újságot, és Bálint megnézte a lapot. Szeme előtt hangyák táncoltak, nagyon kicsi hangyák, nagyon sűrűén. — Nos? Bálint nem felelt. — Ne a cikket olvassa. Mi­nek! Olvassa el a cikk címét. Bálint odapislogott, ahol a cikk címét sejtette, de cím nincs, hanem egymás mellé ra­gasztott, egymásba fonódó han­gyák­— Csak azt kérem, hogy ol­vassa el az újság címét Bálint csodálkozott, hogy őt is érdekli a kérdés. Mepróbálta el­olvasni az újság címét. — Nép... nép... tovább nem megy. — Ez már nagy eredmény! Gratulálok! Bálint elfordította a fejét, de Tündér Ilona nem sértődött meg. — Na, Géza bácsi, ne bántson meg, próbálja tovább olvasni a címet. Nép... és tovább? Bálint elhatározta, hogy ra­vasz lesz, nem nézi meg, mégi' kitalálja a címet — Népszava — mondotta dia­dalmasan. — No, nem. Próbálja olvasni, és csak ha elolvasta, megmon­dani, hogy mit olvasott. Bálint úgy tett, mintha olvas­na, és megint diadalmasan kiál­tott: — Népszabadság! Tündér Ilona hosszan nézett Bálint lesoványodott arcába, és csak percek múlva szólalt meg. — Eltalálta! De én mást vá­rok. Azt, hogy olvasson. Ittha­gyom az újságot, próbálja el­olvasni valamelyik cikk címét. Nem ördöngösség az, csak akar­ni kell. Mikor Tündér Ilona kiment, Bálint sokáig nézte az előtte heverő újságot. Hangyák, le­gyek... Most a címet se látta, a cím első három betűjét sem. Pedig azt igazán nagyon akarta, összeszorította a fogát. — Akarom! Mikor ezt mondotta, tizedsze/, huszadszor kimondotta, egyszer­re csöngetést hallott. A telefon csöngetettt. A telefonhoz ug­rott, s a füléhez emelte a kagy­lót. Jelentkezett. — Itt az írószövetség moszk­vai szervezete. Olga Ivanovna van a telefonnál. Délután há­romkor közgyűlés. Persze, a há­ború kérdésében. Legyen pontos.' Bálint letette a kagylót. A te­lefon az előszobában állt, s ő bement a szobába. A felesége és a fia — pontosan tizenhét éves fia — némán ültek. — Ne®? — szólalt meg Volo- gya, a fiú. — Az írószövetség délután háromkor ülést tart. Remélem, mozgósítanak minket is. — Biztos! Én biztosan bevo­nulok — mondotta Vologya. — Tizenhét éves korodban? — Tizenhét éves koromban. Bálint ott volt a közgyűlésen. Aki Moszkvában él, íróember, az mind ott volt Először Fa- gyejev beszélt. Röviden. Arról be­szélt hogy a németek megtá­madták a Szovjetuniót, és... Elmondotta, hogy mi a teen­dő. Ezt mindenki tudta, és min­denki vállalta. Fagyejev után Ehrenburg be­szél, szónokol. — Eddig sok irányzat volt a szovjet irodalomban. Most csak egy irányt ismerünk: Nyugat­ra, Berlin felé! Ott leszünk, és győzni fogunk! Még sokan beszéltek. És a gyűlés után három asztalnál, hárman írták föl, hogy ki jelent­kezik önként. Bálintnak vagy egy félóráig kellett várnia, míg sorra került. Várakozás közben a fáradtságtól fájt a lába... A jobb lába. Aztán fölírták, és ő aláírta a nevét, önként jelent­kezett katonának. Hazament. A fiát kereste. — Bevonult — mondta a fe­lesége. Büszkén is. szomorúan is. — Én csak három nap múlva fogok bevonulni — mondotta Bálint, kissé szégyenkezve. Mikor Bálint fölébredt, sötét­ség volt a szobában. De most már tudja, hogy hol a lámpa, annak a lámpának a kézbe ülő szerszáma, amelyik világosságot gyújt. Meggyújtotta A két deszkát látta, amelyik az ágyát úgy körülfogja, mint — nem érteni, ezt honnét tudja —, mint a haldoklók fekvőhelyét. — Tűrhetetlen — mondotta Bálint önmagának. — Nem en­gednek leszállni. A bal lábával rugdosta a bal oldali deszkát, nagyokat rúgott, sokáig verekedett, míg sikerült. A deszka leesett. És, talán egy perc múlva vagy talán még gyor­sabban ő is leesett az ágyról. Jól megütötte magát, a fejét és a lábát, de nem kiabált. Meg­próbált fölkelni, erőlködött, de az nem ment. Káromkodott, de az sem használt. Az egyik nővér jött be. — De Géza bácsi! A nővér, aki mindig nevetni szokott, most majdnem sírt. — De drága Géza bácsi, mit csinál? Ml történt magával? Bálint nem válaszolt. A nővér — sose hitte volna Bálint, hogy ez a karcsú lány, Orosz Erzsi ilyen erős — átfogta és fölemelte Bálintot, és visszatette az ágyá­ra. Némán néztek egymás sze­mébe. és mind a ketten elsírták magukat. Részlet a szerzőnek a könyvhétre megjelent ,.A 339-es szoba” című köte­téből.

Next

/
Thumbnails
Contents