Szolnok Megyei Néplap, 1966. február (17. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-27 / 49. szám
IW«, február 21, SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 NÉGYSZEMKÖZT AZ OLVASÓVAL BESZÉLGETÉS VERES PÉTER KOSSUTH-DÍJAS ÍRÓVAL Két közéleti dráma bemutatója Budapesten Ez év első felében Veres Péter novelláinak gyűjteményes kötetét jelenteti meg a Szépirodalmi Könyvkiadó „Való világ'’ címen. Ebből az alkalomból beszélgetünk, de igazában erre az eseményre sincs szükség, hiszen Veres Pétert úgy tartja számon a szakmai és olvasói közvélemény, mint akinek mindenkor van fontos és érdekes mondanivalója, mert a nép mindennemű gondjaival együtt él, figyel és figyelmeztet, elemez és következtet. Elbeszéléseinek válogatott kötetét rövidesen kézhez kapja az olvasó. A novella-formáról — az ön szavaival élve — a népi elbeszélésről vallott esztétikai felfogása változott-e? A „Való világ" ad-e áttekintést a Gyepsor-novelláktól napjainkig terjedő novellatermés ilyen értelmű „fejlődéséről”, módosulásáról. Mit tart korszerű novellának, s mennyiben sikerűit saját stűuseszmé- nyét e kötet írásaiban megvalósítania? — Mit is mondhatnék erre olyat, amit még meg nem írtam volna? A többször elmondott dolgok ismétlését az olvasók érdeklődésével, figyelmességével való visszaélésnek érzem. Még akkor is, ha tudom, hogy nem mindig ugyanazok az emberek ülnek a könyv előtt, és még akkor is, ha tudom, hogy nemcsak az írók cserélődnek az Idők során, hanem az olvasók is. De térjünk a tárgyra. Szerintem minden műfaj jogosult, amelyben olyan dolgokat mond el az író — élményeket, gondolatokat, meglátásokat — amelyeket még nem mondott él senki. Vagy ha szerényebben foglamazunk: ahogy még nem mondta el senki. Egyetlen kritérium: irodalom lett-e, költészetté emelkedett-e? Ez akkor is érvényes, ha az író teljességgel a képzeletére bízza magát, mint a mesében vagy a kalandos és romantikus regényekben (ez a Jókai- csoda titka), akkor is, ha az egészen közönséges mindennapi életet, a megtörtént vagy kézzelfogható valóságot adja. Ha ebből a szempontból nézem ezeket az elbeszéléseket, mármint az enyéme- ket, némely részben elégedett, más részben elégedetlen vagyok. Adva van egy-egy kis emberi közösség, mondjuk egy munkáscsapat egy közös szálláson, egy szakasz katona, egy laktanya egyetlen szobájában, egy csapat fogoly egy barakban, vagy éppenséggel csak egy falusi tanyázó társaság az ablak alatti kispadkán, vagy a házban a kemence mellett. Ezekben a kis emberi közösségekben néha-néha mesélni, máskor csak beszélni szoktak. A mese az — mese, mindenki tudja, az elbeszélés azonban lényege szerint „igaz történet”. Ennek az a belső törvénye, hogy az elbeszélő szinte kínos gndossággal ragaszkodik hozzá, hogy csak a valóságosan igazat mondta Ezért „izézik” annyit némelyik elbeszélő. Nekem úgy látszik éppen paraszti és munkás élményvilágomból is eredendően, és talán alkatilag is realista gondolkozásomból kő vetkezően ez a műfaj volt a leginkább testhezálló Magától jött, amikor írni kezdtem. Csak ezen a nyomon lebet hát ezeket az írásokat megítélni, vagyis azon, hogy az egyes írásoknak megvan-e mindig ez a valósághitelük és hogy ez a valóság mindig és mindenütt költészetté, irodalommá emelkedett-e? Le tudnék mondani erről a gondolkoztató szenvedélyemről? Nem tudok, nem is akarok. Amint én nem tudok gondolkozás nélkül élni, szeretném, ha az olvasók sem tudnának anélkül élni. Az ember „homo sapiens” — gondolkozó lény. Csak annyit szeretnék még elérni, de ezt nagyon, (kérdés, hogy ebben a korban ez lehetséges lesz-e?), hogy ne közbeszőtt elmélkedésekben, úgyszólván ismeretanyagként, hanem a történés és a látomás útján, mintegy sugallatképpen tudjam megindítani az olvasóban a gondolkodást. Ebből! a szempontból azonban azt tapasztalom, hogy nemcsak bennem van a hiba. Vannak ugyanis ebben a kötetben olyan elbeszélések is, amelyeknek a szövegbeli történéseken túl jelképes értelmük és tartalmuk is van, de még nemigen találtam olyan olvasót, — sőt kritikust nem! — aki ezeket a jelképes tartalmakat felfedezte volna. Csak az írásban volna a hiba? Nem világítja meg magát élesen, mindenki által észrevehetően a jelképes tartalom? Ez is igaz lehet, de az is, hogy nem minden olvasó gondolkozott még azokon a dolgokon, amelyek az írót szenvedélyesen foglalkoztatják, vagyis némelyik olvasó nem kapcsol. Nincs az ügyhöz „antennája”. Szellemi kalandozásoknak nevezte olvasónaplójában azokat a vallomásokat, amelyeket kortársakról és elődökről, világirodalmi pályatársairól, a megismerés öröméről, az alkotás gondjairól írt. Hova helyezi Veres Péter szépprózai munkásságában ezeket az írásait? — Hadd ismételjem, mert ezt is csak ismételni lehet, hogy rövid már ahhoz az én életem, hogy minden meglátásomat, gondolatomat, véleményemet vagy esetleges ötletemet drámába vagy regénybe, akárcsak elbeszélésekbe tehetném át. Meg aztán némelyik nem is arra való. Mégis röviden szólva én az ilyennemű írásaimat is elsősorban irodalomnak és nem a szó szorosabb értelmében vett tudománynak tartom. Hogy valami eddig el nem mondottat is adhassak ebben a beszélgetésben. az én véleményem szerint az író tudhat akármennyit, tudhat nagyon sokat is. de azért mégsem tudós! Például ezekről a szóbanforgó elbeszélésekről is azt hihetné az olvasó, hogy ez az író sokat tanulmányozhatta az életet és nagyon-nagyon megfigyelte az embereket. Hadd mondjam hát meg ez alkalommal, hogy a szó szokásos értelmében soha nem „tanulmányoztam” senkit és semmit, és a módszeres, aprólékos megfigyelés sem kenyerem. Egyszerűen csak láttam, amit láttam és talán felszívtam a dolgok lényegét, mit tudom én, hisz minden csak úgy jött. A személyes élmények és a látott-hallott jelenségek, tények szülték a gondolatot, a gondolat a továbbgondolást, majd a továbbgondolás maga is élmény lett. mert nagyon komolyan vettem. ahogy mondani szokták, „mellre szívtam” mindent így még a régebbi élmények, tények, jelenségek is, meg az újonnan jöttek is mind-mind magasabb értelmezést kaptak. Egy-egy élményt, tényt és jelenséget lehet lenn- tebbi és lehet fenntebbi szintről is nézni. Azt hiszem, ennyi az egész. Vonzotta-e valaha a dráma, gondolt-e arra, hogy ebben a nagyon kötött műfajban fejezze ki valamely adott mondanivalóját, vagy eleve idegennek érezte ezt a lehetőséget? — Nem volna mit kön- törfalazni, még ha akarnék se, én magam, a prózaíró is megírtam, hogy a világ- irodalom eddigi eredményei alapján (a jövőről nem mernék nyilatkozni, mert abban sok minden lehetséges), talán a drámában juthat legmagasabbra és legmesszebbre az író. Abban benne lehet a líra is, a próza is. Persze, csak a shakespeare-i szinten. Azonban ami az egész műfajt illeti, sok tízezer játszott színdarabból csak néhány száz lehet az, amely maradandó és igazi irodalom, igazi költészet. A többi un. „kommersz” áru, fogyasztási cikk, a szórakoztató ipar „standján”. Szerintem csak a színdarab igazi irodalom, amelyikben valóság, gondolat és költészet van, mert az olvasva is jó. Olyan sok ügy. köz-gond és írói gond zaklat, az ország, a világ és a magyar nemzet sorskérdései körül, hogy drámaírói kísérletekre vagy filmnovella írásra már nem mozog bennem a munkaszenvedély. Mert csak olyan színdarabot vagy filmet volna érdemes megírni, amelyik nem kevesebb, hanem több volna, mint a regény vagy az elbeszélés. Ezt harmincnegyven esztendővel ezelőtt kellett volna kezdeni, amikor én még kram- pácsolni és kaszálni-kapál- ni jártam. De nem volna teljes a drámaírástól való húzódz- kodásom magyarázata, ha hozzá nem tennék még valamit. Ahogy tapasztalom, a drámákban túlságosan az előadástól — rendezőktől és színészektől — függ. hogy mi „jön ki” belőle. Kevesebb lesz-e vagy több, mint amit az író adott? A.z persze nem baj, ha csakugyan több — szebb és nagyobb lesz a mű az előadások során, mert bizony megesik, hogy a költő maga se tudja írás közben, hogy milyen mélységekben vagy magasságokban járt. A másik eset azonban, hogy az előadás nem éri el az író színvonalát — különösen lelki-szellemi színvonalát — vagy éppenséggel mást mond, mást sugalmaz, mint amit az író akart, többször megtörténik. Még az is előfordul, hogy ami az író lelkében és a művében emberi tragédia volt. előadás közben családi veszekedéssé alpáriasodik. Mindegy. Most már igeneik megmaradok az eddigieknél: egyedül, vagyis négyszemközt az olvasóval. Vagy értjük egymást vagy nem, de ez a kettőnk ügye. Nekem mindenesetre lelki békességet ád. és ez a további munkában mindennél fontosabb, még az esetleges színházi vagy filmsikernél is. Az írói munitát nemcsak magánügynek érzem, hanem közösségi — nemzeti — szolgálatnak is Persze, igazán jól szolgálni csak halhatatlan remekművekben lehet de az. m istenek és a sors nagyon ritka ajándéka. Jelentős, visszhangot kiváltó, izgalmas politikai színművek premierjét tartották meg Budapesten. A Nemzeti Színház együttese szuggesztív előadásban vitte színre Peter Weiss világhírű színművét, a Marat halálát, majd nem sokkal később a Thilia Színház társulata állította színpadra Rolf Hochhuth nem kisebb érdeklődéssel vart A helytartó című drámáját. Mindkét bemutatót a művek közéleti pátosza, erőteljes világnézeti mondanivalója avatta az idei színházi évad kiemelkedő eseményeivé. M4RAT HALÁL4 Peter Weiss, a Hitler- fasizmus elől fiatal korában Svájcba, majd Svédországba emigrált német író, későn kezdte meg szépirodalmi munkásságát. Mindössze hat esztendeje dolgozik az írói pályán. 1864- ben írta meg Marat, a kiváló francia forradalmár meggyilkolásáról szóló darabját, amelyet azóta is változatlan sikerrel adnak elő a világ legkülönbözőbb színpadain. Külön érdekességet ad a műnek, hogy Peter Weiss a charentoni tébolydában, a betegek által játszatja el Marat meggyilkolását. Színpadot létesít a színpadon, méghozzá úgy, hogy az elmegyógyintézet egyik betege, de Sade rendezi a darabot, s ő annak egvik főszereplője is. Marat és de Sade vitája és az elmegyógyintézeti keretjáték ad alkalmat azután az írónak arra. hogy a két főszereplő viadalában megütköztesse és megmérje a történelem igazságait, hogv a jövő szemnontiából állást foglaljon eszme és megvalósulás konfliktusában — a haladó eszmék iobb megvalósítása érdekében. Két erkölcsi-magatartásbeli pólus csap össze de Sade és Marat párharcában: az individualizmus és társadalomújító lelkiismeret, a közöny és a cselekvő forradalmiság nagy összecsapásának vagyunk tanúi. S emögött azután a forradalmi igazság és a polgári valóság összemérésén, a kollektív szabadság és az egyéni érdek, a közösségi erkölcs és az osztályillu- ziók párbaján alapul ez a dráma — szándék és eredmény történelmi szembesítésén. Nem a forradalomból akar kiábrándítani Peter Weiss, hanem a forradalom eredményeinek polgári eltorzításából — művészi célja az. hogv a t.áv- lattalan megelégedés felelőtlenségére ébresszen, a közösségi lelkiismert szavát szólaltassa meg. a tömegek ütrvére emlékeztessen. S »ív nagy tablóban kívánja elidegeníteni nézőit a polgári társadalom állóvízszerű tesnedésétől, gondolattalan felszínességétől, látsznt-er- i-ölcsé+ől. ielszavakkal ’ena sr-v-tságjogok talmi illúzióitól. Nagy tetemre hívás voltaképp ez a dráma a burzsoáziát hívja tetemre az író, amiért elsikkasztotta, meggyalázta, tönkretette a forradalmat. A két főhős egyre feszültebb szópárbajában, s az elmegyógyintézeti közjáték kíséretében sorra leleplezi, mintegy belülről átvilágítja a polgárság osztályelőítéleteit, konvencióit és téveszméit, egyáltalán: hamis tudatát — szemben Marat egykori tanainak ma is változatlanul érvényes igazságtartalmaival, demokratizmusa töretlen életerejével. Nem a forradalom, hanem a forradalom ellenségei felett mondott ironikus ítélet az elmegyógyintézet: a polgári rend megannyi épnek és normálisnak minősített szokásával, gondolati elemével és érzelmi mozzanatával szegezi szembe a dráma írója a charentoni tébolydát, melynek „bolondjaiban” a lázadás, a gondolati szuverénitás, az erkölcsi megújhodás szelleme él. A nagy gondolati költemények, a Faust, Az ember tragédiája „családjából” való Peter Weiss drámája, s mint azoknak, művészi szuggesztivitását szintén az adja meg, hogy az emberi haladás céljaira, végső értelmére kérdez mélyen és felelősen, a társadalmi változások értékét latolgatja, a jövő távlatait faggatja — de mindezt már a szocializmus és az imperialista polgári világ történelmi dillemájának, a legmaibb ma valóságának alapján. 1789 és 1808, a forradalom és a napóleoni rend társadalmát rimelteti művében össze az író, de csak látszólag: drámája szereplőinek mohdatai, vívódása, dialógusainak pergőtüze mögött ott feszül és filozófiai általánosítást nyer több fontos jelenség, amit az emberiség 1917. óta megélt. Megvilágosodik sok minden századunk alapvető ellentmondásaiból és az azokat feloldó egyetlen lehetőség — a néptömegek változtató szenvedélye. A HELYTARTÓ Sok tekintetben hasonló problematikát dolgoz fel Rolf Hochhuth, a fiatal nyugatnémet drámaíró műve is. A helytartó ugyancsak a társadalmi cselekvés, illetve az attól tartózkodás konfliktusát, a lelkiismereti felelősség s vele szemben a megalkuvás tényezőit ütközteti meg a színpadon. Hochhuth, akinek ez a dráma első színpadi műve, XII. Pius pápa alakját viszi színpadra, a második világháború német megszállásának viszonyai közepette. A színjáték történelmi alapja az, hogy 1944 nyarán a pápa egy erélyes tiltakozással, a konkordátum felmondásával való fenyegetéssel legalább a magyar zsidók deportálását megakadályozhatta volna. S ezt XII. Pius óvatosságból, az egyház hatalmi érdekeinek hamis védelmétől vezettetve, elmulasztotta. Nem tiltakozott, mert úgy vélte, hogy „Hitler és a nácizmus alkalmas eszköz a kommunista ideológia nyugati előretörése ellen.’’ Alakjával Hochhuth egy fiatal papot, a valláserkölcs törvényeiben szenvedélyesen hívő jezsuita pátert állít szembe, s ez a kontraszt és polémia az írónak számos alkalmat nyújt arra, hogy az erkölcsi felelősség kikerülhetetlenségére, korunk humanizmusának a gyakorlati társadalmi tettekkel való azonosságára újra meg újra rámutasson. A dráma a párbeszédekbe oltott magasrendű publicisztika művészi eszközeivel visszhangozza, hogy az emberi igazság védelme minden „józan meggondolásnál” előbbre való, hogy korunk nagy világnézetipolitikai küzdelmeiben nem maradhat pozitív állásfoglalás nélkül erkölcsösazember. Akárcsak a Marat halála, A helytartó is társadalmi mementójával, a választás és a helytállás, a felelősség és a cselekvés morális szükségszerűségének hirdetésével hat. Annál örvendetesebb ez, mert általuk a nyugati polgári értelmiség javának erőteljes világnézeti és erkölcsi esz- mélődéséről érkezett biztató üzenet Fenyő István Hunyadi lalván i Jól vagyok! Itt semmi új. Nyugodt légy és csak írj, A lényeges nem én vagyok. A hajnalok mezítláb tapogatnak az ágyamig. Ó, szürke hajnalok, nincs kibúvó, hogy rám ne leljenek így, zajtalan. A hajszál-egy napok járó-kelők, arcomba lesnek, tétováznak s valami gyújt szemükben, úgy tűnik bizony, de tévedhettem is, egyébként itt semmi újság. Élek, mozgok, vagyok. Kétségeim? Tudod jól, minek írnám, a gyerekek... mondjam? Akármi jön már nem csodálkozom. Mindegy. Csalódtam. Felvillanyoz egy-két apróbb öröm, talán mozi, vagy jó könyv egy barátnő, szép terveimből többre nem futott. Ki eltévedt a tájban, öreg este, boldog, ha fényt lát, lámpást, ablakot, elérhetöt. Te dolgozz és nyugodt légy. Pár éjszakám nehéz volt. Van enyhe altatóm! Az írás gyönyörét, e furcsa seblázt nem ismerem. De látok lábnyomot amelybe ketten lépünk. Valameddig ez bíztat is, egyszer továbbjutok. Amíg valónak hinnéd ezt a pontot erős leszek és meg sem inghatok. Ha fo'-^na kihagyna szívverésem, ne fél), csak pillanat, talán kifogy kenvefjnn megérem. Dolgozz tovább. Üjság nincs. Jól vagyok! — Jelenet a Thália Színház előadásából, R. Hochhuth: A helytartó című drámájából.
