Szolnok Megyei Néplap, 1966. február (17. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-20 / 43. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1966, február 26. SZÓNOK AZ ÉJBEN RÉSZLET AZ ÍRÓ EBÉD A KASTÉLYBAN CÍMŰ KÖTETÉBŐL izvetlenül mellettünk két vonat vesztegelt, mindkettő két- két mozdonnyal, amelyekből — a türelmetlen indulhatnék miatt — minden oldalról vastagon dőlt a füst, a gőz, a víz, az olaj és a szi- szegés. Elöl a gépeken jobbról, balról, mintegy orrukba tűzve, akár a vadaknak a toll: zászló. Fölálltam ott a kocsi tetején; A rohangáló alakok katonák voltak, az edények: gépfegyver alkatrészek. Megint trombitáltak, aztán sípoltak. „Kun Béla jön!” — kiabáltak egyszerre többféléi is. Az emberek kiugráltak a kocsikból, és szaladva csoportosulni kezdtek. Mintha csak ez a hirtelen össze- rohanó tömeg dobta volna ki magából, ahogyan a tenger magasra vet egy csónakot vagy roncsot: az egyik vagon tetején már ott is állt egy ember, már beszélt is. Elég messze volt tőlem; szavaiból csak azt értettem, amit kiáltva mondott De nem akartam közelebb menni, otthagyni az én vonatomat, hátha közben tovább indul. Kun Béla beszélt De hogy akikor, a fény és az árny szemkápráztató villogásában valóban őt láttam, arról csak jóval később bizonyosodtam meg; így akkori alakjáról nem is tudok határozott képet adni. Hasonlóan a fényképlemezhez, melyre véletlenül két felvétel kerül, emlékezetemben ez az első kép összefolyik egy későbbi másodikkal. Maga az esemény is kibogozhatatlanul összekeveredik ezzel a második találkozással, amely az első után szinte napnyi pontossággal tizenöt évre esett meg, Moszkvában. Nem is akarom elválasztani e kettőt egymástól. A szónok ott a villanyfény alatt úgy dobálta karjait, oly viharosan hajlongott minden irányban, akár a szélgyötörte fák néhány méterrel mögötte. Harcra buzdította a katonákat. A népvezérek eladdig nemzetközi proletárforrra dalom kitörését jósolták hétről hétre. A szép szólamot, amelyhez annyi más szólamot lehetett fűzni a magyar munkásság önfeláldozó hősiességéről, a bizonyos győzelemről, akkoriban, a nemzetközi sztrájk kudarca után, kezdte felváltani, a még szebben, de már daccal zengő proletár- haza s az ehhez kapcsolható jellegzetes lelkesítő igék serege. „A proletárhaza hős regimentjei átkeltek a Tiszán, győztesen kergetik maguk előtt a román bojárok szolgahadát!” — kiáltotta egy lélegzetre a szónok. Zsakettet viselt, alakját ez nyúlánkká tette, majdnem szálfa-termetűvé ott, egymagában, a kocsi tetején. Magas, gyors mozgású férfi emlékét hordoztam magamban. Moszkvai tartózkodásom másnapján — 1934 júliusában — telefonon felhívtak, menjek él a Tverszkája egyik mellékutcájába, megbeszélni a látnivalók sorrendjét 9 azt, hogy ki legyen a kalauzom. A szobában három-négy férfi várt Bemutatkoztak. Valamennyien magyarok voltak; mint általában az emigránsok mindenütt. Nem értettem rögtön a nevüket. Oly gyorsan fogtak a szóba. Rögtön a hazai irodalomról kezdtek beszélni, jobban mondva arról a szörnyszülött képződményről, amit irodalompolitikának neveznek. Sokkal já- ratosabbak voltak benne, mint én. Teát ittunk, cigarettáztunk. Az ablak előtt, háttal a világosságnak tömzsi. inkább zömök, mint kövér férfi ült, nyakkendő nélkül, gyűrött fehér ruhában Feje búbiár, erősen konaszodott. Hozzám, helyesebben rólam beszélt. Egy-két csípős, de inkább a közvetlenség megteremtésére szánt afféle félig csipkelődő, félig kötekedő megjegyzés után a bennfentesek jóakaraté fölényével azt fejtegette, hogy előbb-utóbb ott fogom én hagyni a Nyugatot, nem fogok én megférni Babitsosai egy csárdában! Nem feleltem, mert vitatársam paraszti lelküle- temből indult ki, s az ilyen személyes érvelés mindig elcsüggeszt. Aztán az akkoriban indult falukutató mozgalmat bírálta, de e2t már olyan tárgyilagosan és egyben oly keményen, hogy erre válaszolnom kellett. Majdnem összekaptunk. A nemzetvédelem és népvé- delem közti különbséget bontogatta. Szerinte én e kettő hegygerincén lépdelek, s félős, hogy az előbbi felé csusszanok le. Egy kicsit türelmetlenül szívtam a cigarettát, nem a vita miatt, hanem mert arra a délelőttre még Mal- rauxval is volt találkozóm. Adyba torkolltunk, ő is e hegyhátat járta! De milyen biztonsággal! A férfi eddig is elevenen beszélt, úgy nekilendült, mint aki a saját utcája felé közeleg. Nem lehetett félbeszakítani. A költőt személyesen ismerte, diákkorától fogva. Egy városiban jártak iskolába. Később azt is elárulta — mellékesen, hogy büszkélkedése ne kérkedés legyen —, hogy Ady neki instruktora volt. Erre én is alábbhagytam a türelmetlenséggel. Fülem hegyezve, majd a színes előadás hatása alatt már- már nekiandalodva halgat- tam a hajdani partiumi diákvilág felidézését. Micsoda longaméták voltak! Aztán Nagyvárad! Micsoda jövendő forrt ott, a magyar & a nemzetközi szellem milyen sistergő keveredése. Ady olyan magas gallért viselt, hogy a füle- tövét véresre törte. A beszélő is élvezte, amit előadott; élvezte kellemes ráadásul a hatást is. „Istenem uram” — mondta másodmondatonként, ez volt fejezetkezdő szavajárása. Miért nem írja meg mindezt, kérdeztem tőle, igazán megírhatná! Szívesen leközölnék a Nyugatban. — Kötve hiszem. Megkérdeztem: miért? Sűrű feketehajú asszony. Vonásai határozottságukban is lágyak, asszonyosak. Faggatom, arra keresem a választ milyen érzés lehet Kun Béla lányának lenni. Mire emlékszik ő, a gyermek, egy nagy forradalmár életéből, aki neki ennél is több: az édesapja. Február van. Megtréfál bennünket az időjárás. A budai ház kertjében fényes a megkopott pázsit Eső áztatja a várost Könyvek Könyvek a mennyezetig. Az édesanyja, az élettárs, Hidas Antal és Martinov, a kedves költőbarát fényképe díszíti a könyvespolcokat. A falon Uitz Béla festménye a fiatal Kun Ágnesről. — Apámról meséljek? — Elgondolkodik. — Róla nagyon sokat és egyszersmind nagyon keveset lehet mesélni. ö sohasem beszélt tetteiről, nagyon szerény ember volt Életét nehéz lenne regényben megírni, mert nem tűr kiegészítést. Csak a dokumentumokat kell egymás mellé tenni, minden kommentár nélkül. — Anyám sokat mesélt apám ifjú koráról. Tizenhat éves volt csupán, gimnazista Kolozsvárott, amikor aranyérmet nyert a magyar népköltészetről, Petőfi Sándor és Arany János munkásságáról írt dolgozataival. Igazságérzete hajtotta. a harc útját kereste. ILLYÉS GYULAi „Talán már a nevem miatt sem” — mondta. Elérkezett a kínos pillanat, midőn az ember kénytelen megkérdezni olyan valakinek a nevét, akinek épp az imént már bemutatkozott Félszegen készültem a lépésre. Amidőn hirtelen ismerősnek tetszett a tömzsi termeten oly jól megülő arc. A most felvett lemezen váratlanul kiütközött a tizenöt év eiőtú kép egy-két halvány vonala. Fürkészve néztem a modellt De most már emiatt sem kerülhettem ei a kérdést Remélem, az olvasónak nem akad el a lélegzete, eléggé előkészítettem. Kun Béla ült előttem. Behunytam a szemem, hogy ezt az Adyról értekező zömök magánesztétát visszahelyezzem a vagon tetejére, Me- fisztó karcsúságé népszónoknak. Időbe tellett. A zsaketthez illően a szónok keménykalapot viselt azaz tartott a kezében ott a vagon tetején. Egy-egy kaxiendiület közben a kalap magasra repült megtelt széllel, attól lehetett tartani, hogy megdagadt vitorlaként magával ragadja az egész embert — Elvtársak! — kiáltotta mi, akiket eddig hazátlan bitangoknak neveztek... A hozzám csapódó mondattöredékekből azt állítottam össze, hogy a hazátlan bitangok meg fogják mutatni, hogy ők is értenek a hanszerzéshez. Fegyverrel szereztek maguknak hazát „Különbet, mint a kapitalisták, a feudálisok, a püspökök!” A szánok az osztálygyűlölet magas hangjai alá zengőn verte a nemzeti elégedetlenség méy hangjait Fel— 1912-ben bekapcsolódott a munkásmozgalomba és rövid idő alatt az erdélyi szocialista mozgalom egyik vezetője lett. Fáradhatatlanul agitált a közeledő háború, az elnyomás ellen — Mondják, hogy a kolozsvári urak boldogok voltak, amikor a Pesti Napló munkatársaként Budapestre költözött. A szerkesztőségben együtt dolgozott Kosztolányi Dezsővel. Kortársai szerint nemcsak kiváló politikus, de jelentős újságíró tehetség volt. Aztán a háború. 1915-ben behívták katonának. Beszélgetünk. A régi emlékeket idézi. Csöng a telefon Az Izvesztyija munkatársa kér interjút. Néhány perce távoztak a lengyel újságírók. Jártak itt már olasz, s jugoszláv kollégák is, akik szintén Kun Béla születése 80. évfordulója alkalmából készítettek Interjút Kun Ágnessel. — Apám 1916-ban Tomszk- ban fogságba esett. Mint a bolsevik párt tagja, a hadifoglyok szervezésének élére állt. Ettől kezdve, minden cselekedetével, lélegzetvételével már a forradalmat szolgálta. Részt vett a KMP megalakításában is. — És mint apa? — Mint apa? — Ismétli. — mint apa talán a legtökéletesebb volt. A Tanácsköztársaság napjaiban szabadításra váró testvéreinkről beszélt. Mindenki egyformán érthetett proletártestvért vagy magyar testvért. Legtöbben a valóságot értették: mindkettőt. Aztán a beszédből a szél, mint a rostálásnál a köny- nyebb tőreiket, csak ezt a szót emelte ki, hajtogatta s röpítette félénk, egyre sűrűbben: „Győzelem, győzni, győzzetek!” Elzúgott a fülem mellett a szónak az a rokonpárja is, amely isten tudja miért, nekem akkor imperialisztikusan hangzott: diadal! Július 27-ét vagy 28-át írhattunk. — Július 27-én vagy 28-án, három-négy nappal a bukás előtt ön a végső győzelemről beszélt Pesten — mondtam tizenöt év múlva Moszkvában. — Természetesen. — Nem látta a helyzetet? — Hisz akkor már minden reménytelen volt! Én, a gyerek is láttam. A közép>-tiszai sereg akkor már fogoly volt! A hajdani népszánok rám emelte a szemét Csendesen mondta: — Másnap a románok már a Tisza—Dana közt nyomultak előre. — Személyesen mentem eüébük. Az ön felszólítására, 30-án már kezemben fegyverrel néztem a Tisza- partot — Én 30-án Királyhidán jártam. Weltnerrel, Peyer- rel és a Bécsből jött Bohroméi, Cunningham jegyzékéről tárgyaltunk. Az antant még akkor is alkudozott volna! Én nem akartam alkudozni. Ez az oroszországi tartózkodásom végefélé történt. Ott künn ekkor láttam másodszor. Moszkva mellett egy nyaralótelep parkjában sétáltunk, aztán náluk va— pedig abban az időben a külügy, a hadügy és szinte minden, ami a Tanács- köztársasággal összefüggött az ő vállán is nyugodott — ha egy percre nyugalom volt egyáltalán ! a családról nem feledkezett meg. „Éljenek a felszabadított gyerekek” — mondta, — és engedett élni, valóban szabadon gondolkozni. A kezemet mégsem engedte el egy pillanatra sem. Irányította a fejlődésemet, felhívta a figyelmet a jeles olvasnivalókra. Közben észre sem vettem, hogy mindén tanácsát önkéntelenül is a magam akaratának éreztem. — A Tanácsköztársaság bukása után a bécsi emigráció. Külön tőlünk Moszkvában találkoztunk ismét, ö fáradhatatlanul harcolt tovább. Részt vett a krími harcokban, mint Frunze harcostársa. — Emlékszem, amikor megérkeztünk, német származású házvezetőnője mutatta, hogy a szekrényben két ing és egy nadrág Kun Béla minden vagyona. — „Nem tehetek róla — men- tegetődzött —, de Kun elvtárs mindenét elajándékozza”. — Pétervárott kapcsolatban állt Leninnel. Moszkvában a kommunista hadifoglyok föderációjának elnöke lett apám Dolgozott, beszédeket tartott. csoráztunk, aztán a villamoshoz menet ismét sétáltunk. ö akart még egyszer találkozni és beszélni velem, de én is kaptam az alkalmon: az utazásról könyvet kellett írnom, láttam már a neki szárat fejezetet Hozzámenet interjú-anyag forgott a fejemben, életem első interjúja. Semmi sem lett belőle. Mikor — már jól a beszélgetés közepén — megkértem, engedje meg, hogy találkozásunkat otthon majd megírjam, hökkenve nézett rám. — Volna hozzá mersze? Nem értettem, máért kellene ehhez különösebb bátorság. „Mások királyokhoz intéznek kérdéseket nekem magát osztotta ki a sors” — mondtam. Aztán azon a hangon, melyből kicseng, hogy olyanhoz szólok, aki éppúgy lenézd az ilyen műfajt mint én, hozzátettem: „Képzelje, milyen szenzáció lenne ez Pesten!" Tagadóan rázta a fejét: „Nem beszélek újságírónak.” — írónak igen? Egyszóval verseben vagy regényben „feldolgozhatom az anyagot”. A második mondat nem kérdő volt Akkoriban a nyugati sajtó ne- terate világgá röpített egy hírt, hogy most Mexikóban, most Spanyolországban vagy Kínában fúrja a társadalmi rendet Ezért nem egyezett bele, hogy leírjam azt a polgári karosszéket amelyben elteleped- ve oly szabályszerűen fogyasztotta felesége főztjét, a vendég tiszteletére, de paprika nélkül készült paprikáscsirkét? Holott az interjú, ha megírom, valóban szenzációt kelthetett volna, jó értelemben véve. Most az asztalnál ültünk. Arról beszélt, mi a különbség Szabó Lőrinc és József Attila költészetének materializmusa között Helyesen látta a különbséget. Hasztalan próbáltam politikára, a múltra, az 6 szerepére terelni a szót. — Hány éves volt maga, miikor kezébe került Magyarország sorsa? — Miért fontos ez? Harminchárom voltam — válaszolta s arról beszélt mit csinált azelőtt. Egy szerkesztőségben dolgozott Kosztolányi váL „Az Ede* Anna remekmű.” — Milyen ember volt? Talán a hiszékenységig jó. Az internacionalizmus személyes tulajdonságává vált. Hányszor, de hányszor elmondta; akkor lesz boldogság a földön, ha a népek egy nagy családdá egyesülnek, s megszűnik az egymás elleni acsarkodás. Egy apró példát, magatartása jellemzésére. A Komintern végrehajtó bizottságának tagja volt akkor apám. Meggyűlt a lábam, tűrtem a fájdalmat, azután mégis el kellett mennem a kórházba. Bekötözték a lábam, de nem fért a cipőbe a pólya Felhívtam édesanyát, talán most; kivételesen, apa értem küldhetné egy autót. Anyu visszahívott a kórházban. „Apád üzeni, — mondta zavartan —, hogy kocsit sajnos nem tud küldeni, de mindjárt érted megyek és viszek egy nagy kalucsnit, abba befér a kötés is.” — Most, a 80. születésnapján mindenki azt kérdezi tőlem: milyen ember volt? Csak annyit mondhatok: forradalmár, s nekem az apám. Hős volt és egyszerű ember egyszemélyben. Kun Ágnes befejezi. Arra gondolok, milyen szép és magasztos tudat: Édesapja nevét aranybetűkkei írták be a magyar nép, a nemzetközi munkásosztály történetébe Regős István Elfordult, növendék fia felé nézett, aki a rádión babrált „Egész nap Budapestet fogja” — mondta. Később megint a nacionalizmusra került a sor. A nemzeti érzés létjogosultsága mellett fogtam pártot, túlzottan, valódi felfogásomnál is erősebben. BL glondodkodott, hirtelen levette a polcról Lenin egyik kötetét, s kapásból lefordított belőle egy fejezetet: Miért lehet egy bolseviki is büszke arra, hogy orosz, sőt nagyorosz. Fugacsov, Sztyenka Razin és Puskin miatt. PelikéLt, sajátmaga igazított valamit a rádión. A verandán ültünk. Krákog- va, köpködve olyan recsegéssel, mint amikor az ár szétvágja a zsilipet, ránk ömölt a „Harminckettes baka vagyok én” második fele. Még egyszer láttam. Elutazásom napján találkoztunk a Komintern épülete előtt. Ebódezrai hívott. Lementünk a fópostával szemben levő kis kaukázusi vendéglő pincehelyiségébe. Sascsikot ettünk. Az ebéd végén, miikor már a kalap is a kezemben volt, tréfás hangion megkérdez, tern: „Mit üzen a magyar proletariátusnak? Holnapután Pesten vagyok." Már ő is felállt a székről a búcsúzásra. Hirtelen visszaült Kisvártatva magam is visszaültem, de csak úgy féloldalt, a szék sarkára. Azt hittem, akadt még valami dolga, mert a pincér felé nézett. Aztán gyors mozdulattal a tejét a tálnak fordította. Embert még nem láttam úgy sírni. Arca mozdulatlan volt, szeme sem libbent meg. Ha nevetőt látok, nem nevetek, de könnyek láttán alig tudom megállni, hogy az én szemem szántén ne nedvesedben meg. Ebben a részvétre induló lehetetlen helyzetben feszengtem ott, midőn hirtelen a meghatottság helyett bénító kíváncsiság szállt meg. Erről az emberről azt hallottam, tigris tudott lenni az ellen- forradalmárokkal. Ezrek életéről döntött Vizsgálódva néztem.— Én hallottam egyszer beszélni magát — mondtam szorultságomban. Ügy éreztem, máratha én volnék oka a könnyeinek. — A Keleti-pályaudvaron beszélt egy vagon tetején. — Igen? — fordult most már felém olyan érdeklődéssel, mintha fontos hírt közölnék valami közös ismerősről. — MU beszéltem? — Katonáknak beszélt, a frontra induló csepeli vasasoknak. De voltak ott huszárok is. Két vonat volt A végén megkérdezte a katonáktól, nincs-e valamire szükségük. Figyelemmel nézett rám. — A huszároknak mindenük volt. De a vasasok fáztak. Iszonyú szél volt Valamelyik felkiáltott magához, hogy köpeny kellene, takaróról. Éjszaka volt. — Nem emlékszem. — Maga akkor onnan a kocsi tetejéről lekiáltott az állomás-őrségnek, hogy teherautóval szedjék össze azonnal a környék garniszállóiból a takarókat. Ha nincs elég, menjenek a lakásokba. — Aztán? A könnyek már gyermeki mosoly ráncain akadoztak, s döccentek előre, ha elég kövérre híztak. Nem sokáig beszélt. A szél erősödött, a lámpa most még gyorsabban táncolt. A pillanatra megmegvilágosodó kis terület a vasúti kocsin, rajta a szónokkal, s körülötte a katonákkal, olyan volt az éjszakában. a szélben, mint egy sziget, mint egy repülő bárka, melyet el-el- takamak a hullámok. Mint egy hajótörés, a gőzgép feltalálása előtt, Delacroix ifjúkorában. Megint trombitáltak. Mikor a fény ismét a kocsira csapódott, a szónok eltűnt, elsodródottj mintegy a fedélzetről. SW poltak. Szürkülni kezdet* Nyolcvan éve született Kun Béla — Beszélgetés Kun Ágnessel —
