Szolnok Megyei Néplap, 1966. január (17. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-09 / 7. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1966. december 9. A% új eamtendő első magyar filmje t SZEGÉNYLEGÉNYEK Bálint bátyám Eredményes esztendeje volt 1965 a magyar film- művészetnek — sok és sokféle jó magyar filmet mutattak be, vidámat és elmélyültet is, néhány értékes fesztiváldíjat kaptunk, a közönség is jól válaszolt a jó filmekre —, s most az új esztendő érdekes, jó magyar film országos bemutatójával indul. 1966 magyar filmműsorának Jancsó Miklós szép filmje, a Szegénylegények, ígéretes kezdete. Jancsó Miklós a magyar filmművészet fellendülésének élvonalába tört már előző két filmjével is. Az Oldás és kötés az ember belső magatartásának, humánus helytállásának problémáival viaskodott Lengyel József kitűnő novellája nyomán, az így jöttem pedig annak a nemzedéknek felszabadulás-élményéről vallott költőien, amely 1945-ben a felnőttkor küszöbére is elérkezett. Ez a két Jancsó-film szembehelyezkedett a filmszerkezet korábban kialakult formáival és gyakorlatával, a külső cselekménnyel szemben az ember belsejében lejátszódó drámát helyezte az előtérbe. A korszerű művészetben érthetően terjed ez a módszer s különösképpen értékes ez miná- lunk, a szocializmus építésének korszakában, amikor is egyre fontosabb a szocialista ember létrejötte, belső tartásunk megújulása. Üj filmjében Jancsó ezt a korszerű módszert történelmi témában fejlesztette tovább. Megszoktuk, hogy a történelmi filmek szinte ismeretterjesztő funkciót is betöltenek, korrajzot adnak, megismertetnek az ábrázolt időszak külsőségeivel, építkezési, öltözködési, művészeti, irodalmi stílusával, szokásaival. Azt is megszoktuk, hogy a történelmi filmek többé-kevésbé romantikusak, mindenesetre regényesek a meseszövés fordulatosságát tekintve. — Jancsó szakít ezekkel a hagyományokkal, történelmi filmjét egyetlen helyszínen, a pusztában épített sáncon, alkalmi táborban játszatja, a szereplők jelmeze is egyszerű, szinte csak fekete vagy fehér folt a képen, ezzel az egyetlen színhatással jellemezve a szereplőket. A meseszövés is nélkülözi a korábbi értelemben vett nagyszabású regényességet, egyetlen, zárt kompozíció az egész film, egyfonalú elbeszélés, kerekded epizód mélyreható kibontása. A Szegénylegények a múlt század hatvanas éveiben játszódik, amikor a negyvennyolcas szegénylegények befogására igyekezett a császári önkény; a Sándor csapata a partizánokéra emlékeztető módon küzdött a fasizmusra emlékeztető diktatúra önkénye ellen. A film epizódfüzére arról számol be történelmi hitellel, hogyan törték meg az egykori szegénylegényeket, hogyan kerestek közöttük árulót s végül hogyan igáz- ták le őket durva csellel. Jancsó talán a prefasiszta lelkűiét létrejöttének első nyomait igyekszik tetten- érnj ezen a filmen, a megalkuvásnak és a társadalmi közönyösségnek az Osztrák —Magyar Monarchia lélekölő gyakorlatába mélyedő gyökereit keresi meg. Rendkívül figyelemre méltó, ahogyan feldolgozza ezt a témát Jancsó. Már említettük a külsőségek teljes egyszerűségét, Bano- vich Tamás megrázóan egyszerű díszletét, a jelmezek jellemző hatásának koncentráltságát. Ehhez járul Jancsó szerkesztő módszere is, kerekded epizódok sora- koztatása, az elégikus hangvételű szerkezet, a képek kimért tempójú váltakoz- tatása, a közelképek gyakorisága, a felvevőgép szinte állandó mozgása. Mint komor gyászzene, olyan a film képritmusa. Érdekes, hogy Jancsó ebben a filmjében teljesen mellőzi az úgynevezett háttérzenét, a régi típusú kísérőzenét. A film történelmileg eligazító, rajzos bevezetője közben szerepel csak háttérzeneként a császári himnusz, a Gott erhalte, halk, csilingelő feldolgozásban, majd a befejező képen harsan fel újra a Gott erhalte, ezúttal öblös orgonahangon, nyugtalanítóan, a gondolat- világunkon dörömbölve. A film derekas részében két zenei részlet van csak, mindkettőben eleven, aktív a zene (vagyis nem háttér, nem díszlet): a foglyok lélektani összetörését célzó gyakorlatozást kíséri harsány, pattogó induló, a katonaélet iránti nosztalgiát ébresztgetve az egykori lovaslegényekben, majd a csapdába ugrásukkor, az egykori szegénylegények ajkán zendül föl a dal. Az egyszerűség ereje uralkodik ezen a szép filmen, egyszerű a színészek játéka, elsősorban Görbe Jánosé, de vele együtt mind a többieké is. Minden mozdulatra, szemrebbenésre oda kell figyelni, gondolatokat fejez ki mindahány. Zay László Ki gondolta volna, hogy ilyen levelet kapok tőled, Bálint komám? Ejnye, hogy is mondjam... Várjál már, hadd tegyem el a zsebkendőt... Még jó, hogy az írógép billentyűire bízhatom érzéseimet, mert... Mert ha élőszóval kellene most kifejezni magam, biztosan csak hallgatnék... Mit is tudnék mondani most neked, vigasztalóul ? Ideadja a postás a halványzöld kópertát. Mindjárt megpillantom rajta a nevedet, ott a bélyegtől balra, a feladó helyén. Nyomban elborított ifjúságunk ezernyi emléke. Kezdve attól a kortól, amikor még egymás ólomkatonáját cserélgettük, addig, hogy fiatalon megöregedve leszereltünk. Mi volt a kettő közt? Egy sor csipetnyi boldogság. Azok közt a birsalma meg fokhagymás- pirítós illatú reggelek. így indultunk, egy utcából, há- titáskásan az iskolába. Emlékszel, Eszti néném meg édesanyám szeme kísért bennünket, míg el nem kfy nyarodtunk a saroknál’ Csak a szájuktól felfelé látszott az arcuk a kerítésen belől, a téglákra ágaskodva lestek utánunk... De jó is volt, de könnyű is volt, míg az a két szempár vigyázta utunkat... Aztán két, áldott csendes öregapánk... Mikor megvették nekünk a két ócska hegedűt, hogy tü- csökciripelés mellett egyszer mi is elhúzzuk nekik: „Megugrattak Hortobágyon ...” Mert nekik csak egvszerű örömökre tellett. Meg a puha téli esték. Amikor sötét volt már a szobában, s a hátunkat kezdte melegíteni a kemence. Emlékszel, mindig volt valami vidító azokban a percekben, amikor a hószagot lehellő ajtónyitásban megjelent anyánk, s köténvében hozta a jó szagú sültkrumplit... Azt már lámpagyúitás és lakmáro- zás követte... De mire támasszuk lehettünk volna, szinte az iskolapadból kellett menni katonának... Mire visszajöttünk, ők bizony belerokkantak a munkába. Mit bírhattak volna ők abban a másik világban? Bontom a leveledet, s mindjárt ott fogja meg a szemem szép írásodat, ahol üzened: „Édesanyámat Bálint napján, 40 esztendős házassági évfordulójukon temettük el...” Hát most már a te édesanyád is meghalt. Mint az enyém. Emlékszel, hányszor néztük mosástól, robottól nyomorékká görcsösödött kezüket?... No, de hogyan folytatod? „Az én mindig jókedvű, erős. dolgos kis öregapám ettől a naptól kezdve bennülő. kedvetlen ember lett. Kesergő, szomorú, szürke madár. Gubbasztott, vagy fáradtan sétálgatott tavasz- szal az udvaron... A nyár eljöttével már csak heve- részgetett a rossz nagyuj- jasán. a fák alatt a hűvösön. Egyre többet panaszkodott a szívére, mindig összébb-összébb esett. Tudod, egészséges korában is nagvon-nagyon szeretett bennünket Lackó öcsémmel, de most úgy szerette, hogy órákhosszat mellette ültünk. Olyan vézna, finom lett a keze, mint a te édesapádé volt, a sovány kis szabóé. Meg-megsímogatta a fejünket, és minden apró beszélgetés csak avval fejeződött be: „Na, két fiam. mindjárt elmegvek szegény idesanvátok mellé... Nem is baj, nem is fáj. csak ti ne hagyjátok el egymást sohase és egymással ne veszeked i etek.” Kórházba került. Az orvos négvszemközt apeité közölte: Édesapánk ebben a oillmathan él, de a követ- ] kezűben már vége lehet Háromszorosára nőtt mega szíve. Közben engem behívtak katonának. Az volt a szerencsém, hogy minden szombaton hazajöhettem. Rohantam a kórházba. Mindig nagyon várt. Egy- egy darab sütemény, egy ids üveg bor, milyen örömet szerzett neki! Hidd el, a szívemet, véremet adtam volna, hogy meggyógyuljon... Milyen büszke volt rám, a fényescsillagú hadnagy-fiára. Mikor takarosán, vasalva, ragyogó csizmában kerestem meg szombatonként, örömmel nézett körül, szomszédaira: „A nagyobbik fiam!” Mikor leszereltem, már otthon találtam. Bízott a tavaszban, hogy megerősödik, de én láttam már: csak az erős hite tartja benne a lelket. Annyit evett csak, mint egy galamb. Minden reggel én mosdattam, fésültem. Kaja egészen fehér lett, vékony, selyem szálú... 8-án reggel, ahogy megmosdattam, ahol jobban elfeküdte a hátát, bedörzsöltem sósborszesszel. Leszállt az ágyról, a két kezével rám támaszkodott, aztán az ágy szélére. A púdert, amivel meg szoktam hinteni a hátát, eldobtam a markomból, mert egy nagyot, hangosat kiáltott: „Fiam!” — S elkezdett ösz- szekucorodni. Mire az ágyba emeltem, halott volt az én drága lelkű, miértünk annyit dolgozó öregapám... Egvedül voltam. Magam öltöztettem fel, hófehér inget, alsót húztam rá, kivasaltam a kis fekete ruháiét. Míg ráadtam, gom- bolgattam, sokszor elmondtam neki: Ne tekintse rosszaságnak sok gyarlóságomat. Megköszöntem sok jóságát, azt, hogv jó embernek nevelt fel bennünket. Mellé tettem édesanyám egy ruhájának övét, a kezébe egy kis karácsonyfagallyat, azt ő ültette kis fenyőről, meg egy pár forintnyi költőpénzt dugtam a zsebébe, a nagy útra... Laci szépen megberetvál- ta, takarosán megigazította ősz bajószát... Aztán eltemettük édesanvám mellé...” ...Kedves Jókomám! Hát ennvi minden történt, hogy kerek tíz esztendeje nem találkoztunk? Nincs már anvánk, apánk. Most már valóban, visszavonhatatlanul megszűntünk gyerekek lenni. Mivel^ is tudnálak —magamat is — kedvre deríteni? Én nem is hiszem, hogy kedves ió Bálint bátyám. édesanád meghalt? Ott látom az enyémmel, a Fecske utca sarkán. A két kisöreget. Bálint bátyámmal, tudod, hol találkoztam utoljára? Karcag városotokban, az Április 4 Tsz-ben. Akkor már nyugodtabban élt egy kicsit. Udvaros volt a központban, ahol néhány hízó gondozását is ellátta. Nyár közepén jártunk, mikor — tíz esztendeje annak is! — megálltam a székház nagykapuiában, mert édesapád „vastag” hangját hallottam. Nemsokára megláttam. Nyugtalanul ődöngött az ólak táján, s haragosan tekingetett egy fogatosra, aki szenvtelen kénnel babrált a lovak istrángján. — Mi baj, Bálint bátyám? — Hogy nem süllyedsz el, szégyentelen!? — korholta a kocsist, miközben rám is tekingetett, fgv megértettem. ki miatt feldúlt. Majd nekem mondta. — Egu egész ölre való takarmányt vitt el az elébb. a szemem láttára a kocák elől. Ráadásul csak únv a sárba lökte a lovai elébe. Milaon gazda ez? Utána sokat mesélt a disznairót köztük különösen a ..Kincseséről. Ezt a hízót ugyanis nem l°b°tett a közönséges ser+écnVhez mérni. T"Tgv meghízott Bálint bátyám keze alatt, hogv a tsz-vezetőség már- már nggéa„++* mikor kell az ólat féléin szé+hnn+ani mert nem fér ki az niton m-mésra tettek a csodadisznó látására. Lehet, ezt irigyelte tőle a fogatos, mert mikor kihajtott a kapun azon a délutánon, még visszamordult. — Akasszanak fel a disznóddal együtt. Hogy restellte magát, szegény kisöreg apád! — Látod, hát ezt érdemiem a becsületes munkámért? Csak ennyit tudott mondani. Nemsokára vissza is sietett dolgára. Akkoriban többször kiszálltunk haza, Karcagra. Láttam az autóból édesapádat — a „Kincses”-sel. ö a székházkapu küszöbén ült, az irgalmatlan nagy hízó meg az árokban szuszogott. Bálint bátyám bodor füstöket pöfékelt a Kossuth- cigarettából — azt szerette —, a hízó meg a száraz, poros fűben rengett fektében. Nem kellett attól tartani, hogy kikeveredik az országúira. Először is: rettentő nagy nyögések közt sikerült neki oldaláról hasra fordulnia. Ha meg ez megtörtént, hektárnyi fülét kellett irtózatos erőfeszítéssel meglebegtetnie. Csak annyira, hogyegy-egy pillanatra kinézhessen alóla, merre is van előre vagy hátra. Ehhez viszont mázsányi fejét kellett megmozgatni, ami bizony nem ment mennydörgésszerű röffenések nélkül. Máskor mondták el, hogy egy ilyen szundikálásból egy nagy nyisszanás verte fel. Azt hitte, a „Kincses” ébredezik. Am ekkor épp egy nagy autó fékezett le vele egy irányban. Ingujjra vetkőzött fiatalember ugrott ki belőle, és egyenesen a „Kincseséhez sietett volna. Akkoriban azonban még éberségre nevelték az olyan öreg udvarost is, mint édesanád volt. — Szabad az elvtárs igazolványát? — zengett kérlelhetetlenül a felszólítás* s addig nem engedte az ismeretlent a „Kincseséhez* míg meg nem tudta, hogy pont az egyik miniszterhelyettessel áll szemben. Az kigyönyörködte magát a nem mindennapi jószágban, feljegyezte Bálint bátyám nevét, egyéb adatait, s azzal búcsúzott, hogy „Viszontlátásra a mezőgazdasági kiállításon r Sőt ezt nyomban megbeszélte a tsz-vezetőséggel is. Ha az olyan egyszerű lett volna! Mert bámulatos tulajdonsága fejlődött ki a „Kincsesének a jó gondozó nevelésére. Ezt az elnöknek is elárulta Bálint bátyám. — Ne vigyük fel, János, mert éhen pusztul a jószág — mondta olyan féltő szeretettel. hogy az elnök is megszeppent. — Mit talál már ki, Bálint bátyám? Hisz’ adnak ott neki enni, amennyi belefér. — Nem is az... Hanem a lelkülete... Mert olyan ez a „Kincses”, hogy ha valaki csak rászól, megsértődik. nem eszik. Nem hitfék. Kipróbálták. Eev nanig más etette a disznót. No, de hol volt annak a barátságos szava Bálint bácsi becézősétől? Ahogy ő tudta mondani. — Csonikám, gyöngyöm, egyél mán! Nem is evett egy falatot se más gondviselésében a disznó. Éhségsztrájkot kezdett. Lepedőnyi fülét le nem rázta a szeméről, hogy ne is lássa az idegen gondozót. így aztán nem is került fel a kiállításra, hiába lett háromszázkilencvenhét kiló. De Bálint bátyám fényképét láttam kiakasztva, a mozi utcában. Mint híres sertésnevelő bazsalygott a dicsőségtáblán. Fekete ruhában volt. Fehér ingénél csak a bajusza volt fehérebb. Majd ha legközelebb hazamegyek, megnézzük veletek azt a fényképet. Éltettétek ugye? Tóth István TÉNAGY SÁNDOR VERSEI TÉLI FALU Megyek haza, megyek bozontosán, süpped alattam a hó, lépkednék hűségesen ismert lábnyomokra, de eltűntek a lábnyomok, éppen csak sejthető az út is, mintha szívem mellett csak emléke tántorogna. Vacognom kéne, mert fúj a szél, dideregnem, mert féléit, ez az a falu, melynek csak bennem van neve; a steril, könyörtelen táj csak fölnagyítja magányomat; megyek haza s nem tudom, valaki rámismer-e? Az állomástól a házig kísérnek megrokkant téli fák; éles tündöklés a hófúvás fala; szeszélyes változás a tél, szomorú s derűs a kép, mintha isten vagy egy kisgyermek játszana. Van remény Nem mártírkodom, ám boldog sem vagyok fulladásig, viselek hitet és rongyot, szivem, szavam kilátszik. /irág megüt, kő megsímit — magamat kire bízzam? Ifjúságom ha elsivít, kialszom, mint a villany. Almom nyugodtan nyugtalan: bolondulásra, szépre mun még remény, ha van szavam % van a reménykedésre. Hóesés önmagad oltalma kevés, körülzár magas hóesés, úgy látod: omlik, betakar, magába zár e néma fal, nagyobbat lépsz, ám nem érzed, hogy biztonságod elérted, nincs vége, falra fal, kemény birkózás e lágy tünemény, kilépni ajtó vagy ablak te lehetsz végül magadnak, de megremegsz, bár veszélytelen — tudod — e süppedő jelen, e roppanás a talp alatt általában csak hangulat, mégis: valami rettegés borul rád, nem a hóesés, bújnál: nincs hova: elér s megfenyeget a fehér. CISTERENYEI ERVIN: TÉLI TÄJ
