Szolnok Megyei Néplap, 1966. január (17. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-07 / 5. szám
Í9M. január 7« SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 Másfél nap angol, olasz, osztrák szakszervezeti vezetők társaságában Gazdasági és politikai érdekközös 1. Harold W. Hull tizennyolc esztendeig a rotációs gép mellett dolgozott egy Sheffield-! újság nyomdájában. Már akkor szakszervezeti aktivista volt. Később a nyomdász szakszervezet titkára lett, s több mint harminc esztendeig vezette a bérharcokat, az angol nyomdászoknak a jobb életért, a jobb munkakörülményekért folytatott küzdelmeit. Alapító tagjai voltak az Angol Kommunista Pártnak. Mint szakszervezeti vezető járt a Szovjetunióban, Kínában, s 1962- ben két hétig nyaralt a magyar tenger partján, 2. Cezare Zanzanaini Mássá Carrarában él. Valamikor városi tisztviselő volt, s szabad idejében vett részt a szakszervezeti munkában. Az olasz szocialista párt carrarai vezetői felfigyeltek a lelkes fiatalemberre, s különböző pártmegbiza- tásokat adtak számára. Ma ő a szocialista párt Mássá carrarai kerületének titkára. Ö is jár már Magyarországon: 1955-ben egy szak- szervezeti delegációval jött hazánkba. Budapesten azonban hirtelen rosszul lett, beszállították a kútvölgyi kórházba, s azután öt hónapon keresztül magyar orvosok kezelték. Mikor felgyógyult, visszautazott Itáliába, de így búcsúzott Magyarországtól: remélem az életben legalább még egyszer eljöhetek ide. 3. Johann Vogelsberger osztrák. Az Osztrák Szövetségi Vasutak Florisdorf-i műhelyének főművezetője. Az Osztrák Kommunista Párt tagja 1934 óta. Ismeri már a börtönök, a magánzárkák fullasztó magányát, megjárta a mathauseni koncentrációs tábort, s két évig volt egy amerikai internálótábor foglya. — Mindezt azért, mert izzig-vérig kommunista. Magyarországra először 1957-ben látogatott, 8 azóta járt nálunk többször turistaként. Most mind a hárman ismét Magyarországon vannak. Szilveszterkor Budapesten a Gellért szállóban pezsgővel koccintottak az új esztendőre, meghúzták egy Ids visító malac farkát, s megegyeztek abban: erre a boldog szilveszterre mindig szívesen emlékeznek vissza. Hogyan kerültek ők hárman egyszerre, egy társaságban a Gellért szállóbeli szilveszterre. Tiltakozik: — Annyit mindenki megtesz, mint én. Van bizonyos időszak, amikor nekem se futja többre, csak a bélyeg szétosztására. Az sok mindentől függ A mi szakmánkban sok a számonkérés. Huszonöt éve vagyok a vasútnál. Tizenhat éve mint előmunkás Azóta is minden évben kétszer vizsgázom forga'mi szabályzatokból és műszaki isme-retekből. Rettentően száraz anyagok ezek, 53 éves fejjel megtanulni már nem könnyű. De tudni nagyon kell. Turgonytól Karcagpusz- táig övék a pályafenntartás gondja. Tizenhatan vannak erre a szakaszra, ö az egyik nyolcfős csapat előmunkása. De van úgy. hogy csak keften-hárman vannak, A Magyar Szakszervezeti Szemle hat nyelven megjelenő lap. A magyar nép, a magyar szakszervezetek munkájáról tájékoztatja a kapitalista üzemekben dolgozó munkásokat éppúgy, mint a szocialista táborhoz tartozó országok munkásait. Nos, ez a lap pár hónappal ezelőtt pályázatot hirdetett. Arról kellett ír- niok a résztvevőknek, hogy egy vita keretében hogyan védenék meg, milyen érvekkel szólnának a demokrácia, a Magyar Népköztársaság érdekében. A számos pályázó közül a három fődíjat — a 10—10 napos magyarországi üdülést — Harold W. Hull, Cezare Zanzanaini, és Johann Vogelsberger nyerte meg. — Mindhármuk kívánsága ez volt: ez alatt a tíz nap alatt szeretnének még jobban megismerkedni a magyar emberekkel. Ezen ismerkedésük keretében töltöttek Szolnokon és Kisújszálláson másfél napot. A látogatás után a három külföldi vendég véleményt mondott munkatársunknak a hazánkban tapasztaltakról: Harold W. Hull: — Nagyon örülök, hogy megnyertem a pályázatot, mert az, hogy én Magyar- országra jöhettem, azt is jelenti, végre közelebb kerülhet egymáshoz a magyar és az angol nyomdász szak- szervezet. Ugyanis a magyar nyomdászok főtitkára általam meghívta a mi főtitkárunkat egy baráti látogatásra. Bár azt hiszem, a közeli időben nem jöhet, mert újabb bérharcok előtt állunk, újabb sztrájkot akarunk szervezni a magasabb fizetésért. A legutóbbi hét hetes sztrájkunk ugyanis eredménnyel járt. Nos, ha most nem is, de az első adandó alkalommal ellátogatunk Magyarországra. Cezare Zanzanaini: — Tíz év után jöttem ismét Magyarországra. — Szembetűnő, mennyit fejlődött azóta az önök országa. Az emberek jólöltö- zöttek, a nők még csino- sabbak, sok az autó, rengeteg új lakóház épült. S ami igazán szembetűnő: az emberek most őszintébbek, — Sokan jönnek és mennek is. Van, aki egy napot bír ki nálunk. Mások megragadnak, akárcsak én. De akármilyen régi ember legyen is az, az olyan idő, mint a mostani is. valósággal eszi az embert Nyáron meg a meleg sanyarja ebben a kis új—karcagi pusztaságban. Amikor dolgoznak, nem beszélnek. Akkor a figyelem arra kell. hogy pontosan szereliék a talpfát, hogv figveliék a közeledő vonatot. Baj ne legyen. Száz kilométeres gyorsasággal járnak itt a szerelvények. S a rettentő terhek rettentően megvallatiák a pályát. Egy szerelvény után, de leeké«őbb eev nap után már kiderül: jól ágyaztak-e meg a sínnek, jól húzták-e meg a csavarokat? — Huszonöt év alatt az nyíltabbak. Nincs olyan téma, amiről ne lehetne beszélni, amit meg ne lehetne vitatni. Johann Vogelsberger: — Most még jobban megszerettem a magyarokat. S amit itt láttam, méginkább megerősitettek hitemben, írjanak önök sokat újságjaikban arról, milyen eredményeket értek el. S nagyon kérem önöket, ha a magyar turisták hozzánk jönnek, ne panaszkodjanak, hiszen arra kevésbé van okuk. De beszéljenek bátran ezekről az eredményeikről. Önök, higgyék el hatalmasat alkottak ebben a kis országban húsz esztendő alatt. ín szakaszomon még nem volt komolyabb baleset. Mindig nagyon vigyáztam. Vigyáztunk. És ha máshol történt baj — sajnos, a negyedszázad alatt sok volt a környékünkön — abból mindig tanultunk. Olyankor mindig volt miről beszélni Mert ezt kell tenni. Addig vigyázni, amíg nem késő. Akkor dolgozni gondosén pontosan, amikor lehet. Ez az én legfőbb mondandóm Rám ne is nehezteljen, ha mint pártcsovort bizalmi nem tudom azt mondani, hogy előbb a világ vagy az ország doloait bogozzuk. Az csak később jön sorra. Nem szoktak sokat politizálni. Az sem biztos, h >gv amit ők eldöntenek. azt mind helyben lehet hagyni Nem is jut el a töltéseken elhangzott vélemény hozzáértő politikusokhoz. — Ma, amikor ez elől a jó nyírás szél elől lehúznd- tunk egy kicsit a 62-es őrház tövére. Dűli Zsiga a vietnami helyzetről kezdett „Ha csak elvi vonatkozásban elemeznénk a munkás-paraszt szövetség alakulását biztos, hogy a legtöbben húzódoznának, vagy egyenesen kitérnének a kérdés elől. Kevés az a parasztember, aki meg tudja fogalmazni a szövetség tartalmát. De ha azt akarja megtudni, hogy hogyan állunk helyt, hogyan igyekszünk helytállni gyakorlatilag ebben a szövetségben, ebben a gazdasági és politikai érdekközösségben, akkor időszerű az érdeklődés.” így vezette be beszélgetésünket Bajrai László, az újszászi községi párttitkár, majd hozzáfűzte: Pártvezetőségünk törekvése évek óta az, hogy beszélni. Nem kellett ott nekem egy szóval se agitálni, hogy így, vagy úgy, rossz a háború. Mind tudjuk. A hazai dolgokat is megvitattuk már A drágább húst. meg az olcsóbb szalonnái. Galamb, csirke van minden háznál vasárnapra. Mi, vasutasok meg ha harminc évig járunk dolgozni, harminc évig eszünk hétközben szalomxát. Hol tüzet rakunk, megnyársaljuk, hol meg csak úgy esszük. Nem ördögi mesterség az övék. Mégis elég lenne egy percnyi figyelmetlenség, hogy pokollá tegyék egy- egy szerelvény útját, emberek ezreinek nyugodt utazását. Ezt a nyugalmat, biztonságot akarja és teremti meg Cs Kiss Péter bácsi, a kisújszállási vasútállomás pályafenntartási alapszervezetének egyik legkitartóbb bizalmija. b. e. a két osztály gazdasági egymásrautaltságából azt a gondolatot közkinccsé tegye: a parasztság társadalmi feladata, hogy a munkásokat, a városi lakosságot ellássa mezőgazda- sági termékekkel. És ebben mindenki egyformán helytálljon. Bizonyára nem Újszász volt az egyetlen község, ahol természetesnek vették, hogy az üzletben mindenféle iparcikk legyen. Legyen még akkor is, ha mi nem küldjük érte a városba azt, ami illendő volna. Nem volt könnyű, de sikerült ezen már változtatni. Azt az álláspontot, amellyel az iparcikket elvárják, de arról, hogy mit adnak helyette már kevesebbet töprengtek, nemcsak kitalálták a falusi emberek. Rengeteg körülmény alakította ezt. A kezdeti gazdasági buktatók, a hiányos szervezési és politikai tájékozottság, a gazdasági felszerelések hiánya stb. volt főleg ennek az oka. De ami tegnap igaz volt nálunk, azt nem biztos, hogy ma is el lehet fogadni. Ezt bizonyítja az újszásziak példája is, akik egymást — főleg a szövetkezeti vezetőket — éveken át bírálva, ostorozva jutottak ötről a hatra. Oda, hogy sok éves tehetetlenség után tavaly már 31 forintot osztottak egy munkaegységre. A népgazdaság iránti kötelezettségüket is teljesítették. Most ősszel pedig egy lépéssel megint előbbre jutottak. A község háztáji gazdaságaiból 115 százalékig „befutott” minden olyan termény és termék, amire szerződtek. „A parasztemberek jó- része nem tudja pontosan, szabatosan megfogalmazni a munkás-paraszt szövetség íratlan törvén/ét. De az élet adta kötelezettségeket meg tudják. Nem is annyira mi pártmunkások jövünk itt számításba, mint tanítómesterek, hanem maga az élet. A mi községünk lakói több mint felének van közvetlen kapcsolata ipari munkásokkal, akik közvetlenül a családjukhoz tartoznak. A tsz-ek éveken át tartó nehézségeinek leküzdésében sokan nem tartottak ki. Főleg a fiatalok nem várták türelemmel a tengernyi gond enyhülését, nem bírták a kispénzűsé- get, elhagyva szülőfalujukat a munkások soraiban keresték a jobb megélhetést” — mondja Kosaras Károly, a besenvszögi Lenin Tsz párttitkára. Ez a vándorlás nagyon is hozzájárult annak a felismeréséhez, — noha nem ez a megismerési szándék volt a fő —, hogy a munkásélet sem volt könnyű, amikor egy karéj kenyér, egy szál zöldség, egy grammnyi zsír áráért is zsebbe kell nyúlni. Ezt a felismerést igazolja az, hogy sokan, amikor otthon egy kicsit is javul a tsz helyzete, visz- szaiönnek, visszacsalja őket a föld, a szülőfalu. Ezernyi nélda bizonyítja, hogy ha rendjén van a szövetkezeti megélhetés, visszaiönnek és szorgalmasan dolgoznak azon. hogv legyen a városban élelem és mezőgazdasági eredetű iron nvpi-s-'nvag. Rpsony- szöere ez év tavaszán negyven. jórészt elvándorolt fiatal tért vissza az ioar- hó’. Pedig ott kpevot’en a föld. Csak két. ső+ három annyi pmberi erőért és akaratért ad annvi tér- rr»«c+ -mint p fölrloV. Ismét c^k p ICocptps TTá-^ívt A munkások talán többnyire csak a jóhírű, jói gazdálkodó szövetkezetekről tudtak, s tudnak máig is többet. És kevesebbett arról, hogyan gürcöltünk és küszködtünk a földön; Sokat hallottak például arról, milyen jó eredményeket ért el a tiszaföldvári Lenin Tsz. De kevesebbet rólunk, ahol a föld 75 százaléka szik. Én nagyon remélem azt is, hogy amit digózásna, gépek, öntöző- berendezések stb. vásárlására fordítottunk és fordít sok más tsz is, senki nem hiszi, hogy ezeket az összegeket a tsz-tagok csak úgy zsebrevágják. Nagyon is pontosan, évről évre törleszti ük hiteleinket. Sohasem fordult elő, hogy ipari munkások gyenge tsz-be vándoroltak volna. Saját pénzének, keresetének senki nem ellensége. De ha úgy nézzük, mi majdnem ebben a helyzetben voltunk” — mondja Csemány János, a törökszentmiklósi Petőfi Tsz elnöke, a pártvezetőség tagja. — Csak mi tartjuk annyira számon ma is, hogy egy értékes ipari termékért — például egy MTZ—5-ös traktorért — 12 mázsás átlaggal és 208 forintos mázsánkénti árral számolva 300 kh föld búzatermését kell kifizetnünk. . A termelőszövetkezetekben higgadt beszélgetések zajlanak most. Sehol nem hiszik azt, hogy most majd egyből, akár munka nélkül is valami nagyot fordul a sorsuk. De azt tudják, hogy a párt és kormányintézkedések alapján reálisabbak, ösztönzőbbek lesznek a termelés feltételei. Sehol nem örülnek most például annak, hogy a termelési árhoz arányosítva drágább lesz a hús és a húskészítmény. Nem azért* mert néha a falusi emberek is csak megveszik a friss húst, a szalámit. Hanem egyszerűen azért, mert tudják, hogy ez a munkáscsaládokat is érinti, még akkor is, ha ezzel szemben egyebeket, például a zsírt, szalonnát, vagy éppen textilárukat olcsóbban vásárolhatnak majd meg. „Tudjuk mi azt itt tsz- beliek mindannyian, hogy a munkások is percről percre megdolgoznak a fizetésért s meg is nézik, hová költik. S most a mi egyik legfőbb törekvésünk lehet, hogy növeljük a választékot gyümölcsből, vagy más élelmezési cikkekből” — mondja Murányi István, a törökszentmiklósi Dózsa Tsz párttitkára. — S így már máshol is gondolkodnak. Tószegen már egyes családok is és a tsz-ben a vezetők is gondolkodnak azon, hogy mit tehetnek majd. 1965-ben a szerződött gabonának több mint kétszeresét adták az államnak, most maid a hús átadását is növelik, ha úgy pdédi'k elsősorban a házfáiiból. Nem várják most a termelőszövetkezetek tagjai azt sem. hogy a felvásárlási árair emeléséből származó többi efhevéfelt n munkagépekre kifizetik. — Ti’diák. bogy kell az amor- fi zári ős alanra, abhoz. hogy önállóan tudjanak gazdálkodni. szakítsanak azzal a rossz szokásai, azzal a mondhatni szomfénwesz- tósspl. ami eddig a gének, állóeszközök órfóVomok nyilvántartásánál volt. A szövetkezetek gazdálkodásának stabilizálása elkerül betpf]on fnivamat — s ennek most jött el az ideje. Borsi Eszter ELŐMUNKÁS Varga Viktória VÉLEMÉIS YŰNK Nemes tettek vadhajtásai Űttörőlevelezőink közül az utóbbi időben többen írtak arról, hogy őrsük, vagy egy-egy pajtás, < milyen nemes tett végrehajtásával kíván résztvenni az „Úttörők a hazáért” mozgalomban. Milyen tettekről van szó? Többek között arról, hogy a pajtások segítenek a kisebbeknek a tanulásban, vagy a délutáni tanítás után hazakisérik őket, játékot készítenek az óvodásoknak, kisdobosoknak és a nevelőotthonok kis lakóinak. Arra is vállalkoznak, hogy az idősebb emberek helyzetén könnyítsenek. Elvégzik a ház körüli munkát, behordják a tüzelőt, esetenként bevásárolni is elmennek. Mindez valóban szép és nemes cselekedet. Olyan szempontból is hasznos, hogy fejleszti a gyermekek közösségi érzését, segítőkészségét, fokozza érdeklődésüket pajtásaik és mások sorsa iránt. A most bontakozó mozgalomnak azonban már vadhajtásai is vannak. Ezért elsősorban nem a gyermekek felelősek, hiszen az ő fantáziájuk nagyon élénk és lelkesedésük esetenként túlzásokba csap át. Tudunk arról, hogy a „patronált” idős házaspárnak a pajtások gyakori látogatása már terhes volt. Az is megtörtént, hogy a gyerekek szinte irigykedtek arra a társukra, aki rábukkant egy magányos nénire, akinek felajánlhatta segítségét. Ez a példa is igazolja, hogy a pajtások — nyilván a kapott instrukció félreértéséből — csak a rendkívüli, úgy is mondhatnánk látványosabb dolgokat sorolják a nemes tettek közé. Miért ne tartozhatna ehhez a kategóriához a családban végzett munka? Nagyon sok gyermeknek dolgozik az édesanyja, akinek az otthoni munkáját köny- nyíteni épp olyan szép feladat, mintha a szomszéd néninek hordja be a tüzelőjét az úttörő. Az ilyen dolgokról többet kellene beszélni a pajtásoknak, mert különben megtörténhet, hogy egyikük-másikuk neve a „Nemes tettek” könyvébe is bekerül, otthon viszont — ahogy mondani szokták — egy szalmaszálat sem tesz keresztbe. Félreértés ne essék, nem a mozgalom ellen ágálunk. Csupán a vadhajtások nyesegetését tartjuk szükségesnek, éppen a kitűzött cél sikere érdekében. N. K.
