Szolnok Megyei Néplap, 1965. december (16. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-12 / 293. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1965. december M. FEKETE GYULA: VIZSGA A VONATON TÉLI TÁRLÁT 1965 Lapunk egy korábbi számában már hírt adtunk a Szolnok megyei képzőművészek kiállításának megnyitásáról. Fodor Mihálynak, a megyei tanács vb-el- nökének megnyitó beszédében elhangzott egyik gondolatából szeretnénk most mi is a Téli Tárlatról (rt méltatásunkat elindítani. Fodor elvtárs többek közt a képzőművészek társadalmunk kulturális életében betöltött megnövekedett feladatairól beszélt Ez a megnövekedett feladatvállalás nyilatkozik meg pro és kontra a Téli Tárlaton kiállított művekben is. Egyrészt örvendetes színvonalemelkedést jelentett, hogy például kiállították a különböző megbízásokra készített plasztikai művek gipszváltozatait, amelyekből a közönség szobrászaink társadalmi foglalkoztatottságára is következtethet. A Téli Tárlatnak ez a vonása egy érdekes gondolat kiindulópontja lehet. Érdemes lenne egyszer egy kizárólagosan szobrászati kiállítást rendezni, amelyen a szolnoki művészek azokat a műveiket mutatnák be. amelyek az ország különböző részein kerültek, illetve kerülnek felállításra, vagy amelyekkel plasztikai művekre kiírt jelentősebb pályázatokon vettek részt. A keletmagyarországi képzőművészek Tavaszi Tárlata, az alföldi művészek gyulai kiállítása, a szegedi Nyári Tárlat, a X. Magyar Képzőművészeti Kiállítás, majd a Ceglédi Ősz Galériájának Kiállítása, mind-mind olyan nagy feladatot jelentettek, amelyek teljesítése érthető módon a mostani kiállítás színvonalának rovására éreztetik hatásukat. Megkockáztatjuk azt a gondolatot is, hogy talán érdemesebb lett volna egy ilyen újabb seregszemleszerű bemutatkozás helyett néhány művészünk önálló kiállítását megrendezni. A fentebb elmondottakból következően a Téli Tárlat plasztikai és festészeti anyaga között egy eddig még nem tapasztalt nagy ellentmondást érzünk. Már a korábbi kiállításokon is megnyilvánult szobrászaink tehetsége, művészi igényessége, de most részben a rendezéssel előtérbe kerülő anyag miatt, részben, mert a festészeti anyag a szokásosnál szürkébb, a plasztika javára szembetűnően nagy a különbség. Fm gy középkorú, igen “* művelt és teljesen magános asszony mesélte, ilyesformán: Pontosan emlékszem 1937-nek arra a napjára. Gézát nem régóta ismertem, csak futólag találkoztunk az unokabátyám révén; évfolyamtársak voltak az egyetemen. Előző nap tudtam meg, hogy együtt utazunk Keszthelyre, az unokabátyám esküvőjére; sejtettem már akkor, hogy nem egészen véletlenül utazunk együtt. Nem tagadom, izgatott a dolog. Kész jogászdoktor volt Géza, és nem lehetett sok hátra a katonaidejéből. Amellett művelt fiú, és a művészetekhez is van érzéke: állítólag remekül zongorázik. Semmilyen érzelmi kapocs nem fűzött még hozzá. El is tűnődtem ezen akkor. Végtére is épp az a jó — gondoltam — hogy nincs közünk egymáshoz. Szerelemről, ábrándozásról szó sincs: vagyis tiszta fejjel ítélhet az ember. A kanizsai gyorssal utaztunk, arra is emlékszem: péntek délután. Decemberben korán sötétedik, amellett az eső is szemerkélt; a gyatra villanyfénynél elkerültük egymást Gézával. Mint később kiderült, foglalt nekünk helyet, de a másodosztályon — három kocsiosztály volt akkor — mi is találtunk még üres fülkét. Átköltözött hozzánk, és leszállt apuval cigarettát venni. — Csinos fiú — mondta anyu. Egy férfi bámészkodott a folyosóról, áhítatosan és olyan borjúszemekkel, ahogyan csak mulya férfiak tudnak. Azt hihette, csak anyuval utazom, és ránk nyitott. Nem mondhattuk, hogy nincs szabad hely; nagyon kellemetlen volt. Apu különben nem zavartatta magát az „ötödik kerék” miatt. Valamilyen parlamenti hercehurca tört ki a kultuszminiszter személye körül, ez volt a téma, amikor visszajöttek, öt perc múlva pedig — anélkül, hogy bármelyikünk észrevette volna — elkezdte a férj-jelölt vizsgáztatását. Lapozgatta az „Űj Idők” legfrissebb számát, egy cikknél megállapodott, s elhúzódott tőlünk, ne lássunk bele a lapba. — No, anyu, ezt egy magyar—történelem szakos tanárnak tudnia kell... Országos hírű leánygimnáziumban tanított anyu történelmet és magyar irodalmat. Elég gyakran játszottunk mi ilyen „ki mit tud”-ot családi hármasban is. Félelmes memóriája volt apunak; jobb szerettük, ha ő csak kérdez. — Tehát. Címe: ...mekkora művészt veszít bennem a világ... Géza felkapta a fejét: — Szabad a gazda? — Apu tagadó válaszát hallva névjegyet vett elő zubbonya zsebéből, arra firkantotta föl. — Egy fiatalembernek voltak ezek utolsó szavai... — folytatta apu. Nem jutott semmi eszembe. Anyu bosszankodott. — Pedig ezt olvastam. Feltétlenül. Apu kegyetlenül folytatta a leckét. — Az öngyilkos életkora harminckét év... Anyunak a kezében volt már a papi1'-ceruza, mintha csak otthon játszottunk volna. Egyedül maradtam a játékban. Borzalmas zavarban voltam, égett az arcom. Engem nézett mindenki, az ajtó mellől az idegen is. — Mellékfoglalkozása... — hosszú szünetet tartott apu — ...római császár. Megkönnyebbültem. — Persze, hogy Nero. Apu is szemlátomást megkönnyebbült. Szótlanul hallgattam a Nero értékelése körül kialakult vitát; az idegen férfi valami ócska könyvet olvasott. Láttam a címlapot, de nem ismertem a könyvet; én a házi könyvtárunkból éltem, mióta megtanultam olvasni. Több, mint háromezer kötetünk volt, Apu válogatta; néhány tucat magyar klasszikus kivételével csupa eredeti német, angol, francia. Kellemes arca volt az idegen férfinak. Mire megint odafigyeltem, eljutottak Nérótól Ortegáig. Tulajdonképpen két malomba őröltek, Géza a politikai diktatúrára gondolt, apu a szellem arisztokratizmusára, de elég elvontan fogalmaztak ahhoz, hogy egyetértsenek. Közeledtünk Fehérvárhoz. Apu franciául tett valamilyen kényesebb politikus megjegyzést, mire Géza is franciául válaszolt, s a társalgás így folyt tovább. Az idegen fölállt az ajtónál, fogta a táskáját, s anélkül, hogy ránk nézett volna, kiment. A tisztikarról az értelmiségre terelődött a szó: reménytelenül elmaradt a magyar értelmiség a huszadik század színvonalától. Géza szerint: nem tölthet be vezető funkciót; apu szerint: emberi funkcióját nem tölti be — itt is más-más szempontból ítéltek, s ugyanarra az eredményre jutottak. Apu nem szerette a kultúrában a célszerűséget, az ember nem ilyen vagy olyan céllal művelődik, hanem egyszerűen azért, mert csak így válhat teljes emberré; a ma Robinsonja, ha rádióhoz jutna a lakatlan szigeten, nyilván nemcsak a lámatenyésztésről szóló szakelőadásokat hallgatná, hanem egyebeket is. Anyu már az előbb elhúzódott tőlünk, és fejét a télikabátba temetve bóbiskolt. Apu is észrevette magát, hogy túl sokat szerepel, és az „Üj Idők”-be bújt. Ha jól emlékszem Dul- hamelről, Georg Tranklról beszélgettünk, aztán minden egyébről. Járok-e műjégre, nehéz-e az egyetem, kik a professzoraim. Nem is a téma volt a fontos. A könnyed csevegés, ahogy kikerekednek, csattannak, tovább gyűrűznek a dallamos francia mondatok — volt ebben valami nagyon jóleső. Mintha tizenkilenc év óta erre a beszélgetésre készültem volna; valamiféle vizsgára, amelyen egyenrangúnak kell lennem a tanárral. Itt van a pillanat, és minden sikerül. Ritka értelmes fiú volt Géza. Azt hiszem, mindketten hamar felfedeztük a másikban a partnert — én a magam részéről nem is a férfit, legalábbis ekkor még nem. Mintha a házassághoz, s az egész hosszú élethez nem is férfire volna szükségem, hanem egy jólnevelt partnerre, akivel igen kellemesen és választékosán elbeszélgethetek majd esténként Duhamel- ről franciául és Tranklról németül. (Hogy miért nem sikerűit a házasságunk? — nem tudom. Bennünk volt az eredendő ok vagy a történelemben? — Mert a fülke négy utasát a világ négy sarkába szórta szét az elkövetkező vihar: apai Svájcban van eltemetve, anyu nemrégiben kérte a visszahonosítási a bécsi magyar követségen; Gézáról tíz éve nem kaptam hírt. Akkor Brazíliában élt egy portugál nővel.) Gyorsan telt az idő. Siófok után egy kisebb állomáson sokáig vesztegelt a vonat. Géza lehúzta az ablakot. Messze, elől, csoportba verődve emberek ácsorogtak. Egy kalauz, lámpással a kezében, kivált a csoportból, s errefelé indult. — Mi baj? Mire várunk? — kérdezgették az utasok. — Valami szerencsétlenség. Nem enged ki az állomás Később egy idősebb férfi jött. A mi kocsinknál megállt a lépcsőnél és rágyújtott. — Egy tehervonat elé feküdt. Valami író — mondta. Akihez beszélt, most lépett le melléje. Rögtön megismertem: az utitársunk volt. Tehát nem szállt le Fehérváron, csak más fülkébe költözött. Pár perc múlva indult a vonat, s visszajött apu. Tudta már az áldozat nevét is, fiatal költő — a forgalmista most beszélt Szárszóval. Nem a vasút az oka a szerencsétlenségnek, az illető szántszándékkal a kerekek alá szaladt. — Szerencsétlen — sóhajtott anyu. — Pedig ismerős a neve... a Nyugatból vagy valahonnan... borzalmas. Lassított a vonat, amikor közeledtünk az állomáshoz. Az ablakra torlódtunk mind a négyen. Itt nem állt meg csak áthaladt a vonat; villanásnyi kép maradt meg bennem: égtek a lámpák, szuronyos csendőr, meg néhány bámészkodó a sorompónál, aztán a földön valami fehérség — Magyar- ország térképe, s kilátszott alóla az elbicsaklott lábfej. — Ez már líra, térkép a költőn. Van ebben valami szimbolikus. Apu hangosan tűnődött: — Verhaeren... ismeritek? A vonat gázolta el, szerettem egy időben a verseit-•• Nem is bántam, hogy apu átvette a szót, engem nagyon felkavart az az eset. Egész úton nem bírtam szabadulni egy kényszerű látomástól: alvadt, sikamlós vér a síneken, nem lehet elkerülni többet, minden vonat belegázol, véres lett a mi vagonunk kereke is. örömmel láttuk a kiállításon Simon Ferenc Masz- szikusan szép öt szarvasi domborművét, emlékmű- terve pedig a kiállítás egyik legnagyobb hatású műve. Szabó László karakterisztikus, nagyszerűen egyéni- tett portréi közül változatlanul vörösmárvány női feje tetszik a legjobban, amely a tárlat talán legkvalifikáltabb alkotása. A harmadik terem centruma Nagy István Játszó mackók című alkotása, amelyet kőbefaragva Kazincbarcikán állítottak fel. A tárlaton különben újólag meggyőződhettünk arról a művészi igényességről, amellyel Nagy István a kisplasztika műfaját műveli. Különösen tetszett az egyik néhány centiméteres ólom térdelő női figurája, amely térképezésével, zártságával, méreteit meghazudtoló hatású — öntörvényű szobor. Fel kellett figyelnünk a kisújszállási szobrász, Papi Lajos örvendetes fejlődésére. A kiállításon bemutatott művei, elsősorban ülő nőalakja művészi pályájának jelentős állomása. A festészeti anyagból mindössze csak néhány képet szeretnénk kiemelni, véleményünk szerint a bemutatott festmények közül kiemelkedően a két legjobbat: Meggyes László Vihar után és Pali ez József öregasszony című képeit. Meggyes László ebben az ellenfényes tájképében végérvényesen rátalált markánsan egyéni festői hangjára. Ugyanért az öröm teljes felismerést érezzük Pa- licz József képében is. Egyszerű eszközökkel, nagyvonalú formateremtő erővel valósítja meg realizmusa új szintézisét. A kiállításon a grafikai anyag úgyszólván teljesen hiányzik. Ez annál inkább meglepő, hiszen a szolnoki művésztelepen jónéhány elismert, tehetséges grafü us található. Az anyag egyenetlenségétől, a megszokott színvonaltól való elmaradásától függetlenül a Téli Tárlat egyik nagy pozitívuma, hogy ezen a kiállításon hosszú idő óta először valamennyi szolnoki művész bemutatta alkotását. A mostoha körülmények ellenére (rég tudott dolog, hogy Szolnoknak nincs megfelelő kiállító helyisége) elismerésre méltó a kiállítás rendezése, a művek átgondolt elhelyezése; Rideg Gábor Palicz József: öregasszony HENNETH FE ARING t* SIRATÓ Megjátszotta az Egyes-Kettes-Hármast, erre kijött a Hármas-Kettes-Egyes; 30-on állt a karbid, amikor megvette, erre lement 29-re; a favoritra tett az Ügetőn, de a mezőny lemaradt — Ó, daliás cégvezető, megnyergelnéd az áradó hatalmat, a comb-ügyeiket, a selyemhuzatú hathengerest? Ágyba vinnéd Hollywood csillagát? Nem engednél a negyvennyolcból? Emelnél királyt, ászt, bubit? Ó, ember, kinek nem lehet nemet mondani, ki háromszor adsz tüzet egy menetben; Ó, demokrata szavazó. Augusztus fia, Mars gyermeke, óvakodj a csődbement vasúttól — Ötlet az ötletre, míg tagadhatatlanul egyre jobban becsülte magát és a maga sajátos, sajátos életvitelét, mindazonáltal kikapcsolták a gázt, mindazonáltal elrendelték a bankzárlatot, mindazonáltal zűröz a háziúr, mindazonáltal lerobbant a rádió. És a kelleténél eggyel többet volt pontosan tizenkét óra, viselt egy szürke tweed-ruhát, felvett egy szalmakalapot, kiivott egy tiszta whiskyt, megtett egy lépést, bámult egy nagyot, lélegzett egv mélyet, a kelleténél eggyel többet s klasszul meghalt, amilyen klasszul élt, bevágódva durr a hivatalba és piff haza aludni és puff megnősül* és bumm gyereket csinált és elúszott az egész dohány, öregem élt és öregem meghalt, Ki a fészkes fenével fekszel a koporsó mélyén és hova a fészkes fenébe jutunk a iobbkéz ezüst bütykével és lei a fészkes fene kívánja örökös másodikként újrakezdeni az egészet Amerikai Bájjal a pofáján az első hogy-a-fészkes-fenébe-ne pillanatától, Róluk mind megfeledkezik a New York Evening Post expedíciós részlege; őket vigasztalhatatlanul és mélységesen gyászolja a Ford Alapítvány. Franc, Mr. Roosevelt; frász, Seas Roebuck; puff, hullámvasút; bumm. nyári eső; bimm, Uram. bamm. Uram, bimm, Uram, bamm. Orbán Ottó fordítása * Kenneth Fearing 1902-ben született Chicagóban. Iskolái elvégzése uta,. munkásként dolgozott különféle helyeken, majd íróként New Yorkban telepedett le. Indulása költői látásmódját is meghatározza. Indulatait Itörnyezptének társadalmi igazságtalanságai táplálják, ábrázolásmódja realisztikus.
