Szolnok Megyei Néplap, 1965. október (16. évfolyam, 231-257. szám)

1965-10-24 / 251. szám

IW. 24. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP XI nyokat, hogy védelmezzék az orosz népet az ellensé­ges támadásoktól. Mert el­lenség azidőtájt bőven akadt. A teutonok, a své­dek, a dánok, a tatárok s a litvánok szinte versengve törtek be az orosz földre, de támadásaik ereje végül mégis lelohadt. És ebben jelentős szerepet játszottak az orosz föld megerősített végvárai is. A XVIIL században Oroszország végre elűzte az ellenséget, megszüntette a sorozatos támadásaikat. Ez­zel együtt megszűnt a vá­rak korábbi katonai jelen­tősége is. Az építőmunka lendülete a várakban azon­ban cseppet sem csökkent, sőt, újabb virágkorát élte: Északon és Délen, Keleten és Nyugaton évről evre nő. vekedtek az erődítmények. Hatalmas díszes termek, pompás hagymakupolás A novgorodi Kreml tornyai templomok, gazdagon éke­sített székesegyházak ke­rültek ki a neves építő­mesterek kezei alól. — A kremlek így fokozatosan el­veszítették szigorú hadi külsejüket, ugyanakkor puszta megjelenésükkel is vén hirdették a világi ha­talom győzelmét az egyházi felett. Említést érdemel, hogy a nép világosan látta e vá­rak jelentőségét. Nem a fejedelmek mániákus igé­nyel kielégítésének tekin­tették, hanem jól tudták, hogy veszély idején a vas­tag kőfalak között biztos menedéket találnak. A nép ezért szerette, épületeibe ezért lehelte bele legtelje­sebb alkotó géniuszát. Az orosz várak éppen emiatt, nemcsak a hadiépítkezés emlékművei, hanem a nem­zet művészi erejének is méltó megtestesítői. Mind a pszkovi fehér kőfalai, va­lamint a Volga és az Oka fölé emelkedő Nyizsegorod- szki fenséges formái, mind a meseszép rosztovi az orosz nép nemes művészi adott­ságainak megragadó tükör­képei. Érdekes megfigyelni, hogy olasz kortársaiktól eltérően az orosz építőművészek nem kedvelték a merevséget. — Csak a tulai és a zarajszki várak szögletesek. A töb­biek szinte szabadon köve­tik a halmok vonulatait, a folyók, tavak partjait. De nemcsak a várak, hanem tornyaik formái sem ismét­lik egymást. Mindenütt a célszerűség dominál,» mes­terien ötvözve a harmóni- kus megoldásokkal: a csip­kézett, vagy egyenesvonalú várfalak, a dísztelen, vagy meseszerűen díszített vár­tornyok vagy változatossá­guk ellenére is egységes, harmónikus, művészi egé­szet alkotnak. Ebben rejlik az egykori orosz építőmesterek szinte utánozhatatlan művészi nagysága. Lev V oszkresz enszki j A rosrtovl Krem» a legszebb építészeti remekművek közé tartozik kifejezték az ország meg­növekedett erejét. Ekkor a békés alkotás évtizedeiben készült Orosz­ország nagyszerű építészeti remekműve, a rosztovi Kreml. Dús fantáziával for­mált díszes tornyai és vár­falai, méltóságteljes kőfalai az élettelen ásvány nyel­A Kreml nevét a föld­kerekség csaknem vala­mennyi lakója ismeri. Ma­gasra szökő, csipkés falai és nyúlánk tornyai mély szimbólumként fejezik ki: a Kreml a szovjet főváros szíve. A Kreml építményeit cső. dáló látogatók közül bizo­nyára kevesen tudják, hogy e lenyűgöző épületegyüttes távolról sem egyetlen alko­tás. Kevesen tudják, hogy a nevezetes moszkvai erő­dítményen kívül még tizen­öt hasonló található Orosz­országban. És közülük a moszkvai nem is a legidő­sebb. Természetesen nem a cá­rok véletlen elhatározásából pattant ki felépítésük gon­dolata, hanem a szükség parancsoló szava követelte ezt. Mivel az ellenség hol innen, hol onnan rontott az orosz népre, az ország ha­tárain erődítményeket épí­tettek, hogy segítségükkel megtörjék a támadók ere­jét. Építésük tehát fontos állami feladat volt. S hogy az ide vonatkozó előíráso­kat milyen szigorúan vet­ték, bizonyítja a hét évig tartó szmolenszki éoft.ke- zés is: ez alatt az idő alatt halálos büntetés terhe mel­lett tilos volt bármilyen egyéb kőmunkát végezni ax országban. A mi kremljeink tehát az orosz állam újjászületésé­nek szemtanúi és egyben aktív részesei is. Oroszor­szág legrégibb kővárát a XI. században „Velikij Nov- gorod úr” építtette. Száz év sem telt el és a novgorodi tájak északi határán, a La- doga tó közelében, a Vol- hov folyón felépítették a „Ladoga” erődítményt. A harmadik kremlt a balti partok közelében. Kopor- ban emelték. És aztán sorra épültek a többiek: 1303-ban a pszkovi. 1367-ben felépí­tették a régi moszkvait, a XVI. században Nyizsnyij Novgorodban, Tulában, Za- rajszkban. Kolomneben és Szerpuhovban emeltek vas­tag, erős, díszes, vagy dísz­telen várfalakat, magas tor­Van egy érzés* • • Van egy érzés, különös keveréke a vágynak, a sze­relemnek, felbukkanó emlékeknek és jóízű feledkezésnek; ha feltör, olthatatlgn, s legyőzi a hidegen számító értel­met. Ha a sétáló csendes délután vagy tiszta őszi estén letekint a Gellérthegyről Budapestre, ha az országot já­ró Dobogókő magasán arccal a Dunának fordul, ha percnyi csendben elmereng a szigeten, a költő fái alatt* ha a Hortobágyon tágult szemmel néz a végtelennek tű­nő térbe — nos: ilyenkor is felbuzog az érzés, megtelik a szív, s a legőszintébb a szó: hazám. De sokszor elmondtam magamban én is, küldetés­ben vagy vándorúton külországban járva! Mily sokszor kergettem volna gyorsabb múlásra órákat és napokat, hogy aztán egy jó pillanatban elsuhanjon a vonat va­lamely egyszerű, szürke kőoszlopocska mellett, s tud­hattam már: az innenső oldal — hazám. Érte a vágyat — a honvágyat — olykor itthon is érzi az ember. De testen-lelken csak akkor uralkodik el igazán, ha messze az ismerős táj, s messze az otthon. Nagyszerű dolog egy kitáguló világban élni, amikor százezrek módja-lehetőségé utazni a különféle égtájak felé, látni és tapasztalni, élményei-:ben gazdagodni, s az­tán itthon, még hosszú idő múltával is bányászgatni az emlékek kincseiben. Mert hiába századunk technikájá­nak minden vívmánya, hiába a televízió képcsövén a szobában felvillanó világ, a személyes látást ez sem pótolhatja. S még utazni sem volna teljesen jó, ha oly­kor, távolban, meg nem érintené az utas lelkét a haza. Ha másként nem is, de menthetetlenül az összehasonlí­tás elkerülhetetlen, belülről induló követelményével. S nagyszerű dolog, hogy ebben a mérlegelésben mi­lyen sikerrel állja már az összevetést a haza. Gazdag északi ország vendége voltam, láttam az emberek hétköznapjait, s ünnepeit. Figyeltem életük zajlágát, megértettem büszkeségüket, amikor országutat bemutatták, s próbáltam velük töprengeni gondjaikon. Láttam valódi értékeket — nem keveset —, és sok-sok talmi csillogást, gőgös vagyonfitogtatást az üzletnegye­dekben, s kopott szegénységet a külvárosokban. Hallot­tam szenzációs pletykát a párizsi bártáncosnőből ban­kámévá feltört hölgyről, aki mindig három, egyenként is vagyont érő bundát visz magával, iia utazik, s lát­tam rossz ruhás, borostás részeget ülni kábán a járda- szegélyen. S láttam — milyen kiábrándító volt! — pa­zar, régi mesterek kezét dicsérő épületekkel és műalko­tásokkal ékes téren százával hemzsegni huligánokat, suhancokat lapockáig érő hajjal, koszosam, szakállasán, mezítlábasán. Elborzasztott a történet a tanítóról, aki levágatta egy ilyen fickó hajat és megbüntették érte.. , És rám sem maradt hatástalan az egyszerű ember leg­égetőbb gondja-aggódása: mi lesz a holnappal, mit hoz a jövő? Mert ebben a gazdag országban kétségben él az ember: tudja, s látja, hogy a vehemens konjunktúra előbb-utóbb végetér, de nem tudja, s nem látja, hogy akkor, azután mi következik. Ez az ok, s ennek is tü­nete, vetülete a céltalanul lebzselő, unatkozó, olykor dühöngő huligán-had. S álltam — hazatérőben — a pályaudvaron, hol a magyar szóra felfigyelt egy volt magyar, s bár vele semmi dolgom nem volt, megszólított, s kérte-leste a hazai híreket, s nem ment, ott toporgott, míg el nem indult délnek, hazafelé mutató világtájnak a vonat. És itthon elárasztottak az új hírek: hogy magtárban a ke- nyérnekvaló, hogy az évszázad áradása nem törte át a gátakat, hogy elfogadták városnegyedem, szőkébb ha­zám átalakításának vonzó, okos tervét. ;;. Itthon vagyok. Elcsitult a kint szakadatlanul ége­tő, kísértő vágy, voltam már fenn a Gellérthegyen és sétáltam a szigeten és téptem őszi lombot, vázába, asz­talomra, Dobogókő erdeiben. Itthon vagyok, s élmé­nyeim emlék-dossziéját valahogy ezzel az ajánlással zá­rom: megélni, máshol a világon, ha dolgozni tud az ember, lehet, de annak, aki itt született, élni csak itt. Lantos László Beszélgetés, mely maga volt a történelem Kekem ez a beszélge­tés a történelem feleleve­nítése volt. Neki, emlékei­nek kimeríthetetlen gazdag tárának felidézése. Életmo­zaik: a fájdalom, s a gyász köveiből a szenvedés és a sokszor kilátástalanság szürke színéből a szerelem és a reménység virágaiból összerakva. Jólesett beszélnie. Beszél­ni egy kis lelencgyerek sor­sáról. kitől a szülők a nyo­mor miatt voltak kénytele­nek megválni. Beszélnie a további évekről. Egy tizen­három éves kislányról, aki kifutó volt Csepelen. Egy tizenhat esztendő s leány sorsáról, aki a csévéli mun­kásotthon szavalókórusában oly szívvel tolmácsolta Jó­zsef Attila sorait, miköz­ben nappal a posztógyár­ban dolgozott: s az 1978-as nagy textilsztrájk idején már a munkások bizalmija. Az újpesti posztógyárban eltöltött évekről. A hajnali munkába indulásokról, — amikor erzsébeti otthoná­ból gyalog járt át Csepelre, s onnan villamoson, retúr­jeggyel utazott Újpestre — mert így „csak” 48 fillérbe került naponta az út. Az örökös robotban vol­tak a leánynak boldog órái is. Csodálatosak voltak azok a hétfő esték, amikor ott ült a többi fiatallal Gárdos Mariska szemináriumain. — Itta magába a szavakat, s már akkor tudta, érezte; nincs az az áldozat, amitől visszariadna, csakhogy va­lósággá legyenek a mun­kások elképzelései. Ott, a szemináriumon ismerkedett meg Gyiirki Jánossal is. — Igaz, tiszta szerelem szö­vődött közöttük, s mély ba­ráti érzésekkel párosulva született meg házasságuk, így mondta: — Sokat tanultam tőle. A munkásmozgalom igazi harcosává ő nevelt ennem. A csepeli Duna-ágban bé­reltünk egy kis kőkabint. Ott laktunk és ott tartottuk összejöveteleinket: szemi­nárnimokat. tanulóköröket egészen addig, amíg férje­met el nem fogták. — Ecivict&hen bukott le Schönherz Zoltánnal. Én azt a három napon át tár­té tárgyalást nem ez újtár gokból ismerem. Végig él­tem. Akkor kaptam először gyomorvérzést. — Ópiumot szedtem, ott álltam a folyo­són és reszkettem értük — Szekfü Gyula, Bajcsy-Zsi- linszky Endre bátorítottak. Tanúk voltak a tárgyalá­son. A perben az ügyész egy halálos, egy életfogy­tiglani és két 15 évi fegy­házbüntetést kert. Jánost a és a többi vádlottat levá­lasztották a pertől és pol­gári bírósághoz utalták. — Az elvtársak azt mond­ták: mindent el kell követ­nem. hogy ne legyen vég­leges ítélet János ügyében. Miért? Jánost a gyűjtőbe vitték, s mivel nem volt el­ítélve, önkosztos lehetett, így kapcsolatot tarthatott a gyűjtőben fogvatnrtott elvtártakkal és segíthet­tünk raítuk. Én mindennap pontosan tizenegy órára kosárban odavittem az ebé­dé*. Űgv csempésztem be a szőiőcukrot. n vitaminokat, amiket János továbbított az elvtársaknak. Vigyázni kellett, ez őrök is résen voltak. Palacsintát sütöt­tem, ahhoz cukor járt. De a zacskóban szőlőcukor volt, csokoládé helyett por­rá tőrve A, B, C, D vita­min. — Kibombáztak a laká­sunkból. — Munkahelyemet ott kellett hagynom, mert kerestek. Alkalmi munká­ból tengődtem, szívességből laktam ismerősöknél Mária- noszirán. Hajnali négykor keltem... és állandóan bom­báztak... és én csak gyalog tudtam közlekedni. Nem igaz, hogy nem féltem. Na­gyon féltem. De megérti-e azt a lelkiállapotot: örül­tem annak, hogy kibombáz­tak. mert inv félórai rend­kívüli beszélgetést engedé­lyeztek nekem Jánossal. — Azután 1944. novem­ber 8-án hiába vittem az ebédet. Jánost a többi elv­társsal együtt elvitték. Ho­vá? Nem mondták meg. Később kaptam egy kis pa­pírlapot. Az elvtársak jut­tatták el hozzám. Valahol a vonatból dobta ki. És csak a felszabadulás után tudtam meg, hogy először Dachauba. majd Buchen- voaldba vitték. OÍVCHI voltam már, mint egy vadállat. — Már nem féltem. Inkább kíván­tam a halált. A pékek vo­nalán dolgoztam tovább, kosárban csempésztem az illegális Szabad Népet a Lehel úti laktanyába, on­nan töltényeket egy Rózsa utcai cipészmühelybe. — A Kisfaludy utcában értem meg a felszabadu­lást. Egy szál ruha volt minden vagyonom. Január 18-6n még lövöldöztek, de a fal mellett lapulva el­mentem a pékek szakszer­vezetébe. Kaptunk hárman egy papírt: felhatalmaztak bennünket, keressük a vá­rosban, hol dugtak el a pé­kek lisztet, hogy megindít­hassuk a kenyérsütést Pes­ten. Ettől a kis csoporttól vette át azután Vass Zol­tán Budapest élelmezését, amikor polgármester lett. — Tudomásom szerint én vagyok az egyetlen nő az országban, aki mint kor­mánybiztos földet mért a parasztoknak. Indulás előtt Kállai Gyula tartott ne­künk eligazítást arról, ho­gyan kell értelmeznünk a földreformra vonatkozó törvényt. Én az első transz­porttal indultam el, egy te­herautóval a Tisza Kálmán térről. Még Debrecenben volt a kormány, oda tartot­tunk. Két napig tartott az út Debrecenbe. Én Zemp­lénben. maód Heves megyé­ben irányítottam a föld- osztá st. Emlékek... Mint ahogy emlék a békéscsabai várt- iskolán eltöltött hetek, a gvá-.gondozónői tanfolyam, ahol heves vitákat folyta­tott a jobboldali szociálde­mokratákkal . Emlék az is, homi az 1947-es választá­sokkor választási biztos volt Vas megyében, s esténként csak száraz kenyeret maj­szolhatott,, mert nem volt pénze más ennivalóra. Volt gyár-gondozónő, s legszebb emlékei közé tartozik az el­ső tanulmányútja a Szov­jetunióba. 1948 telén. Majd férjhez ment Sző­jék Károly erdőmérnökhöz, aki két kisfiút hozott a há­zasságba. — Nagyon jó gyerekek. Az egyik már végzett or­vos, a másik erdőmérnök­nek készül. — Pesten van kétszobás lakásunk. Ez min­den vagyonunk és nem is vágyunk, többre. Én közben elvégeztem az általános is­kolát, majd leérettségiztem. Tizenkét évig a KGM-ben dolgoztam, aztán idekériem magam Jászberénybe, a Hűtőgépgsiárba. Éhben a gyö nyörű modern üzemben va­gyok az igazg. főosztály ve­zetője. A volt nevelőszü- leim gyermekei is itt dol­goznak. Nagyon jóba va­gyunk. Hét végén utazom haza a családhoz. — Ennyi az én életem története. Sok vidámság nincs benne. De ha élőről kellene kezdenem, ismét vállalnám ezt a sorsot. — Megérti? Betöltöttem az öt­ven évet... Megöregedtem. Mostanában sokat beteges­kedem. Lehet, hogy nyug­díjaznak. Pedig higyje el, annyi tennivalóm lenne még, annyi tervem van... Szörnyű, amikor az ember teste megöregszik, de szel­leme mén alkotásra vágyik. Sro'ák Károlyné a tör­ténelmet idézte fel nekem ezen a délelőttön, amelyet ő is írt, Gyürki Jánossal, — elvtársaival együtt. Varga Viktória mmm

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents