Szolnok Megyei Néplap, 1965. október (16. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-24 / 251. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1965. október 96. PALICZ JÓZSEF: LEÁNYPORTRE MARIANO AZUELA: ODALENN (Európa Könyvkiadó 1965) A szemhatáron lovasok vonulnak. Mögülük fehérük szét a Nap: sziluettek ígr hátban a fénnyel Nincsen arcuk. Csak kiír vonalúk ... Film-végre tilő képsor: kitartja hosszan, rezegteti tovább az elbeszélés hangját; meghatározza a továbbképzelt ra- gényfolytatás hangulatát. Szükségszerűen befejezetlen könyv Maria no Azuelá-é, az Odalenn. Nem a szerkezete szerint, hiszen a regénybeli sorsok parabolái teljes ívet leírva röppennek fel s zuhannak alá. A történet maga hiánytalan. A távlat utólagos tudata, a megírt — most már történelmi — esemény befejezésének mai ismerete láttatja lezáratlan epizódnak azt a két esztendőt, amelyet az Odalenn végesnek mutat. A századeleji mexikói forradalom máig leghatásosabb ábrázolása — a valóságos végső árnyalatnál mélyebb színekkel fest. Merthogy közben született. A Porfi- rio Diaz háromévtizedes diktatúrája ellen 1911-től őt esztendőn át forradalmárként harcoló, a legendás népvezér, Paneho Villa seregében orvos-katona író, Azuela, a felkelő csapatok vereségét követő emigrációja során, 1916-ban alkotta meg könyvét, a forradalom ideiglenes hanyatlása idején. Amelyre a következő év hozta meg a győzelmet, a végsőkig meg. alázott, kisemmizett mexikói parasztszegényeknek a viszonylagos megkönnyebbülést. Azuela pályáján e forradalom tillető alkalmát többé nem követte hasonló. Haláláig (1962) nem múlta felül egyetlen müve sem az Odalenn páratlan sikerét, amelyet még évtizedekig vitattak. Hatása a latin-amerikai prózaírásra máig is eleven: korszerűsége ötven év után is időálló, mert tanulságai aktuálisak. Eszközei pedig: a kétévnyi cselekményt 150 rövidke oldalon valóságos forgatókönyvvé tömörítő, képeket lobbantó szűkszavúság, a stilisztikai gazdaságosság — arról győznek meg, hogy az idő nagy tömbjeit összemarkoló, szófukar kisregényformát, amelyet gyakran jólesöou hiszünk jelenkori prózánk leleményének, többek között Azuela „kísérletezte tó". Az Odalenn hősei szüntelenül vonuló alkalmi katonák, A regénykezdő, egyénivé rajzolt figurákból mind többen adják át helyüket a már-már arcnélkülien egyforma, csak körvonalakkal elhatárolt új tömegnek. A győzedelmesekből végtére kergetett megvertekké változó hegyvidéki parasztok többszörösen vannak „odalent” ... A síkságokon... Van köztük volt diák, akit a ra- vaszkodó öncél sodort közibük, Van köztük cafran- gos utcalány. De legtöbbjüket — noha öntudatlan — társadalmi bosszúvágy telíti. Az Odalenn maradandó igaza, hitele: a látszólwjos kiábrándultságra, a könyv .szomorú” voltára cáfoló tanulság őbennük, Demet- rio Maciasban, s regénybeli társaiban ad biztatást. A másképpen-re, az előkészítetlen, szervezet és program nélküli forradalom bukásának példájával. Azuela sötéten látása”, amelyben sok bírálója szerint volt vétkes: szándékos. Hőseinek árnyékkép voltuktól hitelesebb a kontrasztja. „Sötétségük ellenére még fehérebb a fény mögöttük. Át nem süthet rajtuk, de fordítva sem: az ß kalandozó alakjaik sem födhetik be feketéjükkel a forradalom tájain elomló világos izzást. Az Odalenn Pálóczi Horváth Lajos fordításában jelent meg magyarul. A könyvet a múlt esztendei budapesti kiállításról ismerős Juan Carlos Castagm- no tussrajzai díszítik, t Hargitai György ismeretgazdag utószava egészíti ki. Hars György VITTORE FIORE: Töltsétek be szavakkal! Itt az én sivár falumban költők, s napszámosok élnek, zajtalan nagy csend öl a mezőkön, természetétől fogva nyilt a nép, s határtalan magas az égbolt. Puglia. mocsarak és kivándorlók hona, a város hív, — oly lassan múlik itt a hónap, oly keserves a síkság. Egy síkságot talán nem Is lehet meg énekelni. Vannak emberek, kik a néma földet nézik évről, évre. Ha én szólok a napról, nektek szólok társak, hogy egyesüljünk, keressük egymást a mélyben. Napjaink ily egyformák, ily lassan tetők, Így megviseli a táj a benne élőt. Ö Pngl'ám, ezt hordozza a szív virágzó kastélyok körött vérében ringatván a katedráüsok lelkét s a a rablókét is; mennyi vad megszállottság támad belőled, szegény falum, tele csenddel, fügével. S Így maradsz meg, bárhová is vinne sorsom: sík ntaidat a tengerár elönti, mesés-öreg bárók élnek itt és odúik mélyében hallgatag parasztok. És tudod-e honnan és hová visz, mért remeg szívedben imbolyogva cammogó vonatok kósza füttye? Itt marad az idő kint a parton, keserű gyökere van a fájdalomnak népeim között, 6, töltsétek be engem tanya Illatú szavakkal. íme társak, ez maradt envém csupán: a bű, a gond, itt »2 én sivár falumban. KI bo* végre enyhítő derűt? Fodor András fordítása Vlttore Flore a fiatalabb olasz ■ költőgenerációhoz tartoadk. ál olasz közéleti líra egyik jeles képviselője, i Nagyon meleg az este. Az alkony fáradt foszlányokban hull az égből s fennakad a poros akácokon, — Jani! Janiii!... Vékony asszonyi kiáltás. Végigröppen a szétszórt, apró házak között és beiéiül a Holtágba. Evező csobban a fekete víztükörben. Csípős füst száll laposan, szerte- oszlik, mintha a hajógyárból kihuppogó ütések vernék szét — Janiii!... Az asszony a ház előtt áll, könnyű nyári ruhában, meleg szél mozgatja szoknyáját. Hívja a fiát, kiáltozva, de nem mérgesen. Apró gyerek fut elő maszatosan a parti pocsolyákból. — Mosdani és egyél! — mondja az anyja. Laposat ver a fenekére, — Megy apád... Már mellette áll az ember. Vászonkabátja csalk félvállán, feje födetlen. Táska húzza a bal kezét. — Na gyeride és puszit! Ide is... De mocskos vagy! — Halásztunk —, magyarázza a gyerek; átfonja guggoló apja nyakát és nyá- lazza frissen borotvált arcát. — Eriggy, fogadj szót anyádnak! — Utána néznek mindketten, az ember megvakarja az állát, felpillant a gyár felé. — Hosszú lesz az éjjel... — Keveset aludtál délután —, mondja az asszony; s talán véletlenül: a partra pillant. Csónak siklik a sekélyre, egy férfi, mintha csak árny lenne, kilép a csónakból, láncot vet egy kiálló gyökérre; aztán elballag a halászcsárda felé. — Meg kellett csinálnom azt az ágyat... Nyikorgóit. — Elmosolvodik János, az asszonyra tekint. — Mindig felébred a gyerek... — Lassan arra fordul 6 is, amerre az asszony néz. Valaki ott az éggel egybevesző dombon megáll. Mintha erre figyelne, mintha ókét nézné. Csillagok fogják körül fekete alakját. — Ilon! — szól hirtelen fáradttá lett hangon János. Az asszony visszakapja tekintetét Kicsit mosolyog; — Igen... az ágyat De minek? — Reggel nem alszom el mindjárt, Ilon —, mondja az ura. Erős kezével a felesége karja után nyúl kedvesen. — Sok a munka és hosszú az éjjel... — Köhint, zavartan fellöki a másik vállára is « kabátot, a nyitott konyhaajtóhoz lép, még egyszer benéz. Odabenn mosóik a gyerek, locsolja magára a vizet, prüszköl. — Az ember elmosolyodik, indul. — Ilon!... mondja. Az asszony odamegy hozzá, megöleli, megcsókolja a száját. Nagyon forró az este, holdfény lesz, tisztameleg, fülledt éjszaka. — Na, megyek, — bontja ki magát János az asszonyi karokból. Int, elballag a puha füvön. Hagyja, hogy szájáról felszívja az éj az asszony csókját Félóra múlva acéllemezek rozsdapora ül az ajka köré. Az asszony enni ad a gyereknek, lámpa- fénynél lefekteti, ráhajol a kiságy rácsára. Mesél. — „Volt egyszer egy almafa, szép, piros gyümölcsöket termett. Roskadásig tele volt A kertésznek kellett volna leszedni mind, mert az övé volt a fa. Az almák majd kicsattantak az. élettől. Eső hizlalta, nap édesítette... És a kertész mindig elindult, hogy leszedje a gyümölcsöt. De útközben ez.er roimkáia akadt. Szerette a kertjét, nem akarta elhanyagolni... De az almafa már alig bírta terhét... Hát csak nem fogja leszedni más?!..." Már alszik a fiú. Ilon feláll, magának is megágyaz. De nem hívja az áey. Csak hánykolódna egvedül. Szerda, Ma még csak szerda... Eloltja a villanyt. A hold már feljött, világos foltok támadnak az éjszakában. A konyha fojt, ki kell tárni az ajtót. Ki kell ülni a küszöb elé. Most megy a sétahajó. Színes lámpafürtöket tükröz a víz. A hullámok zenét vetnek a partra. Sűrű, fúllasztó lesz tőle az éj. Ilon karja mozdul: ölel. A hangokat öleli s a sötétséget. Nyújtózik, hátraveti elbontott, szóke haját Szúnyogok döng- nek a füle körül. Elvész a zene. Gyorsan úszik lefelé a hajó. — Anya! — nyöszörög benn a gyerefc — Vizeet!... Ilon nem mozdul. Nem hallja; nyújtózkodva nézi az eget. Dobol valami, mély puha hangon dobol. Néha kék, csillagszóró fényeket lök az égre a gyár. Valaki jön a dombról. Most dudál a gyár is. Tíz óra, vált a műszak. S hogy csend lesz ismét, hallani a csobbanó hullámokat a partról. Mintha már régóta tartana az éjszaka. A percek lomhák, — mint a szárazságban a békák. Reggel jön az ura. Hat óra után nem sokkal már itthon is van. Lerúgja bakancsát, a székre dobálja ruháit. Alszik. Az ablaktáblákon kék-papír: hús a szoba. Ha mellébú vik, mordul egyet.Egyszercsak ott áll Ilon előtt valaki, a dombról jött talán a sötétből. — Jó estét, Ilon. — Jó estét, Gyuri... Felhők jönnek, már nem olyan fénylő a hold. Gyuri a sarkára guggol, füvet tép, rágcsálja. Fehér ingben van, villog a homályban. — Éjszakás? — kérdi. Ilon nem szól mindjárt. — Ne kérdezd legalább —, mondja csendesen, nyugtalanul. — Lent a csónak —, mondja Gyuri. — Huszonöt éves, húsos szájú, kis tömpe orrú, vállas fiú. Bokszoló. Az asszony hallgat. Erős dobolást hall megint. Már megereszkedett a nyujtózás.- ból, karját a mellére szorítja, keresztbe, — Meleg az éjszaka, Ilon, A vízen hűvös van. — Minek jöttél? — Nincs szebb, mint éjjel csónakázni... — Minek jöttél?! — Odaát a szigeten hevertem délután. Két szarvasbogár verekedett a bokor tövében. Figyeltem. A fűben lapult a nőstény. — Minek jöttél?!... — Az erősebb győzött A nőstény vele ment Ilon felugrik: — Eridj! Nem hallod?! Takarodj! A ház falához lapul Ilon és sziszeg riadt, tág a szeme. Majd’ megsiketíti a mély, erős dobolás. A fiú lassan feltápászkodik a földröL Kiköpi a füvet, két karját az asszony feje mellett nekitámasztja a falnak. — Mit akarsz — suttogja az asszony —i 6 szeret! — Én jobban szeretlek, Ilon. — Ö dolgozik... Nagyon sok a munkájuk... nagyon nehéz a munkájuk. Két hajó... augusztusig. Fáradt Itthon is dolgozik. Csak fáradt... Gyuri az arcába nevet. — Bolond ember dolgozik rogyásig, Ilon! Ilon ellöki a fiú karját és kiszökik oldalt. De Gyuri utánakap, előbb szorosan megmarkolja a csuklóját, majd gyengéden a fűre ülteti az asszonyt — Én is elmegyek dolgozni —, mondja Ilon. — Már nagy a gyerek. — ö akarja? Mi? Háhá! Talán nem tud eltartani? — Közelebb csúszik ültében az asszonyhoz. — Ha hozzám jönnél, arany lenne a sorod! Semmi dolgod... A gyerek is úgy járna, ahpgy akarod. A gyerek is jöhetne, érted? ősszel Bukarestbe megyek, aztán Varsó, Prága... talán Bécs ... Egyszer mindenhová eljutok, mindenkit kiütök, a legnagyobb leszek a világon!... Az asszony nézi, ültében összegörnyed egészen, úgy nézi Gyurit aztán észrevétlenül hátrább és hátrább húzódik. Gyuri beszél, tömzsi, vaskos öklét a holdfénybe tartja, forgatja; arca megnő az éjszakai világtól, hatalmas, durva nagy arc _ A z asszony felkiált: — Eridj! Menj, eridj innen! A fiú elhallgat, először nevetve néz Ilonra, de az asszony csak hátrál, merően Gyurira szegezett tekintettel — Eridj! — sziszegi, ■ erre a fiú is elhagyja a nevetést — Miért csapod be magad? — kérdi a* asszonytól. — Tudom, hogy vártál... Kurtán felnevet: — Te már nem tudsz engem elzavarni. Ilon felugrik, fut a ház felé, de utánakap a másik erős marka, megragadja a nő bokáját Ilon elvágódik a füvön. Forog némán, rángatja a lábát, hogy megszabaduljon, de Gyuri veszekedett nevetéssel mászik utána és szorítja, szorítja. — Te! — mondja dühödten az asszony — Te! Eridj! Engedj, te! — S kotorász kezével vaktában a fűben, kő vagy gally után, hogy fájdalmat okozhasson ennek a bivalyerős férfinak. Hogy elfuthasson innen. Tégladarab akad a markába: Gyuri nevetése elveszi az eszét: — Nesze —■ és dobja, nem gondol semmivel. Egyet horkan a fiú, szorítása enged, «— lassan feláll. Tenyerét a bal arcához szorítja; Ilon a fűben tenyerei, úgy nézi riadtan. — Hát jó —, mondja tompán Gyuri. — Hát jó... És elmegy. Megint látni, hogyan villog a hegesztők kék lángja a bokrokon túl, a gyár felől. Ilon nagysokára feláll, a házhoz támolyog. Csendes, forró az éjjel. Éles hangon brekegnek a békák a parton. Bent mocorog a gyerek, első álmából fordul át. Ilon megrázkódik, bemegy a házba, mint aki veszett órákat akar jóvátenni, kapkodva, reszketőn vizet merít a mosdótálba, két tenyerét belemeríti s viszi a vizet az arcához. Sok, sók vizet, 8 mosdik, mosdik, míg haja, ruhája is csupa latyak lesz. Szakonyi Károly
