Szolnok Megyei Néplap, 1965. szeptember (16. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-19 / 221. szám

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1965. szeptember 19.

GALABARDI ZOL'

I ÜZfrfEP—mm álló, Mrs. Wülkie! Hal- ff ló! Álljon már meg.

hát nem érti a ne vét!? Csak nem képzeli, hogy ki akarom rabolni, vagy mit tudom én... A fiától hoztam üzenetet. A maga fia Ezra Willkie hadnagy, nem? Nahát, akkor mit ájuldozik? Miért akar elrohanni? Annyira pocsékul azért nem nézek ki, Ha a saját anyám látna, az más. Elbőghetné magát, ö ismert engem azelőtt, de maga most lát először, és próbálná az én helyemben eldönteni, szerencse vagy nem szerencse, hogy már jó régen nincsen anyám.

Na, csakhogy lestoppoltJ Kerestem a lakásán, ott mondták, hogy az imaházban van. Hát persze — vasárnap délelőtt. Jöttem maga után, egy óra múlva megy visszafelé a vonatom. Be is mentem volna, de hallom az ajtóban a papot, hogy adjunk hálát a teremtőnek a békéért, amely reánk teríti áldott szárnyait. Azokat az áldott szárnyakat. Olyan hányinger jött rám. Inkább várok itt, kiyül. És most ne kezdjen sápítozni, mit gondol, miért vagyok én hozzákötve ehhez a koszos vonathoz? Nem eljöhettem volna kocsin? Hatvankét mérföld, Na, igen. De ha maga az életben egyszer kivágódik nyolcezer méteren a kabinból, akkor majd nem mereszti a szemét. Ahogy először kocsiba ültem, mindjárt keresni kezdtem a katapultáló karját. Az is én voltam, aki ordított, hogy el vagyunk veszve, nem működik a katapult. Na, ez nekem nem megy, lehajtok három dupla whyskit, beülök a vonatba és számolom a telegráfpóznákat.

Ez se tartozik ide. Locsogok össze-vissza, pedig a fiáról hoztam hírt. Üljünk le erre a padra. Erre. Nem, ne menjünk áz árnyékba. Forralja föl az agyvelőmet a nap, de a fák alá nem megyek. Na, így. Tegye le az imakönyvét, mit fél, nem lopja el senki. És figyeljen, gyorsan akarok végezni.

És főleg ne jajgasson, hát persze, a fiáról akarok beszélni. Látja, ő is tisztában volt a legfontosabbal. Hogy mihelyt az ember földet ér, rögtön tegye föl a kezét.... Ja, igen, ezt nem érti, na, majd mindjárt... Szóval, a maga fiát én azelőtt nem ismertem. Kint jöttünk ösz- sze, a támaszponton, Saigon mellett. A szárazföldieknél voltunk. Ketten kaptunk egy jó kis vadászgépet. A hadnagy, a maga fia volt a parancsnok. Elhiszi, hogy azelőtt nem ismertem? Ott összejöttünk. Ma se tudom, milyen ember a hadnagy, de ott kellett ösz- sze jönni.

/

dehallgasson, Mrs, Willkie: volt már maga úgy, hogy éjjel a szívére feküdt és lidércnyomást kapott? Akkor tudja, mi az. És most képzelje el: éjjel, nappal... Pedig w>- künk azt mondták, jobb dolgunk lesz, mint az anyahajósoknak. Azok állandóan ott vannak a hajón, csak félig repülők, félig fedel- zetnyálók, hahaj. a szárazföld, az igen, szolgálat után otthagyod a repteret, mehetsz a városba, séta, esti fények, egy kis bár. Na jó, elmehettünk, csak épp azt nem garantálta senki, nem garantálta a magas isten se. hogy aki elmegy, az haza is ér. Ha csak azt vágták c pofánkba, hogy Yankee go home, meg voltunk tisztelve. Jó, hogy a többség hazaért, minden este hazamentek a katonák, egyedu' az volt a kérdéses, hogy fc’ lesz az a néhány, aki nem. Ügy ültünk a bárban, mint a csirkék a műkotlósban,

N

Ha nyílik az ajtó, lehet, hogy a Sam jön, de lehet, hogy beesik valami, egy kis csomag, egy kis bambuszkosárka, egy ananász, és mire odanéztél, szétrepült az egész bár.

Ültünk, összebújtunk, meg a négereket se vertük ki. Az öregem foroghatott a sírjában, de nem volt kedvünk kiverni a négereket sem. Csak a bőrtarkójúak, azok igen! Azok kiverték a négereket, kihajigálták a fi- lippinokat, azok meg-meg- mutatták az ausztráloknak is, hogy merre az ajtó. Na igen, ők olyanok. Ha rájuk jött a dühöngés, nekünk se volt maradásunk. Valami őrmester, valami tizedes se szó, se beszéd, odaköpött az asztalunk közepére, akkor a hadnagy, a maga fia pénzt dobott az asztalra és kiürítettük neki a helyiséget. Hja. nem akárkik, tengerészgyalogosok, a hadsereg krémje! Állandóan ordítanak, a nyomukban mégis olyan a csönd, akár a temetőben, és maga, Mrs. Willkie, tíz átkozott vadnyugati filmben nem lát olyat, amit ők képesek csinálni, ha valahová beteszik a lábukat. De ha a pincér odalép a hátuk mögé, kapnak az övükhöz, mert nem lehet tudni, senkiről nem lehel tudni! Ezt képzelje el, Mrs. Willkie! Ülni egy időzített bombán, s szeretne beiratkozni minden létező felekezetire, hogy minden létező istenhez fohászkodhasson...

a jó, a fiáról, hát persze, arról van szó, és ne kérdezzen folyton közbe! Nem tudtam róla semmit, nem is érdekelt. C a boss, ha megjön a parancs, felszállunk, az irány adva van, a feladat adva van. a kötelékfőnök közben is adja rádión a részparancsokat. Ha a köteléket nem kell védeni, akkor gépágyútűz és géppuskatűz a megadott célpontokra. Eny- nyi az egész. De nagyon té. ved, Mrs. Willkie. ha azt hiszi, hogy nekem a megadott célponthoz van valami közöm. Ott a térkép, c koordináták négyzetméterre jelölik a célt, a maga fia megfelelő helyzetbe hozza a gépet, én pedig nyomom az elsütő billentyűt. Ide gépágyúval egy sorozatot, oda géppuskával egy hossza libát, a kötelék túlsó széléről rakétáznak — hát mi közöm nekem ehhez?! Ha tökéletesen meg lehetne bízni a robotpilótában, az is éppen így csinálná, hál mondja meg, mi közöm hozzá!? Aztán parancs: a feladat teljesítése után, irány vissza, és amelyik J gépnek nem nőtt meg o farka, az vissza is tér.

Kész, nekem nincs közöm hozzá, nekem csak ahhoz van közöm, hogy a katapult működjön, mert ha a gépnek megnő a farka, akkor kifelé, akor csak az ernyő segít, és ha leér a földre rögtön föl a kezet! És r közben is folyton kell imádkozni az összes létező felekezet összes létező istenéhez, mert úgy is járhatunk, mint Bop Harper. Az is mászott lefelé az esernyőjével, a levegőben elkapta a vezérgép és deréktól lefelé megfasírozta a propellerével. Mi azt láttuk, hogy egy fej, egy váll meg két kéz lóg a zsinórokon, és az ernyő nem akart vele leszállni, és akkor a hadnagy, a maga fia rárókázott a kormányra, a műszerfalra és azt mondta, adjak neki idegcsillapítót. Óriási ötlet, adjak idegcsillapítót!... Na most mit óbégat megint, mi az, hogy miért tapogatom, tapogassa magát az ördög1 Azt akarom megmutatni, hogy innentől, érti, innentől megfasírozta a propeller Bob Harpert, maradt a fej, a váll, a két keze és az ernyő nem akart veié lejjebb szállni...

És idehallgasson, Mrs. Willkie: ha azt olvassa a lapokban, és hallja a rádióban, hogy az amerikai gépek hidakat, laktanyákat, katonai táborokat és közlekedési *csomópontokat bombáztak, akkor az egy rohadt hazugság, óriási ha- zugság. Majd mindjárt meg. tudja, hogy mi mindent jelentenek a szavak.

Holnap lesz négy hónapja, jön a parancs: felszállás! A hadnagy, a magi fia, megfelelő helyzetbe hozta a gépet, én nyomom az elsütő billentyűt, ide gépágyúval egy sorozatot, oda géppuskával egy hosz- s zabbat, a kötelék túlsó

volna jobban. örültünk, hogy az ernyő nem akadt fönn az ágakon. Én mindjárt égnek emeltem a kezemet, mind a kettőt, jó magasra. Az a fontos, hogy mihelyt az ember földet er rögtön tegye föl a kezét. Álltam az árnyékban, a kezeim fönt, mintha a csillagokat akarnám vakarászni. Valami átkozott hüllő átmászott a bakancsomon, nem mertem odébb rúgni, mert nem mozdulni, semmit se csinálni, és a kezek legyenek fönt! Az a legfontosabb. Mondani akartam a maga fiának is, hogy hadnagy, semmi nem olyan fontos, mint az, hogy a kezek fönt legyenek. Amikor aztán odalestem, ahá, ő is tudja, fönt van a keze, mind a kettő! Maga, Mrs Wülkie, nem tudia, mi az, így állni egy erdőben. Lejönni nyolcezerről, bele abba a rohadt árnyékba és állni. Legalább fél órát. Próbálja meg! Na! Föl a kezét! Magasabbra! Egészen föl, és tartsa, tartsa, eszébe ne jusson lejjebb ereszteni! Ugye! Tartsa csak! És ne nyögjön!

Négyen. Mind egyforma. Kerüljön össze velük, majd meglátja, hogy mind egyforma! És amíg levagdosták rólunk a _ hevedereket, megint imádkozni kellett. Ott motoszkáltak rajtunk azokkal a pokolian éles machetékkel. Aztán elszedték az automata fegyvereinket. Tetszett nekik. Akkor kezdtünk megnyugodni. Fegyvertelenek vagyunk! Irány a tábor.

Nem oda vittek. Előszói nem. Megmutatták a koordinátáimat. A célpontot. Kis város, s három utcájából kettő ég. Odébb a mi gépünk, ahová leesett, ömlik belőle a füst, a sárgák rohangálnak. Hullát, sebesültet cipelnek, locsolgatják a. házaikat, bennünket meg kísérnek, be egy parkba. A parkban olyan volt az árnyék, mint az erdőben, nézem a hadnagyot, látom, ő is föl akarja lökni a kezet, félig az enyém is fönt van már, az árnyék miatt, Ránkszóltak. Hands no up ezt mondták, jó nagyot lehetett volna röhögni ezen is. Az a park egy kórháznak a kertje volt, bevittek benszéléről rakétáznak... De úgy érzem, mintha gumiba lőnék. Jönnek vissza a lövedékek^ Jönnek, ott robbannak a szemünk előtt. Egyszeresük fölfénylik a bal szárny. Csak a helye, mert a hadnagy ordít, hogy nincs szárnyunk, na, rriost kell megrántani a katapult karját! És akkor van szerencsénk, ha se a vezérgéppel, se valami lövedékkel nem találkozunk...

zerencsénk volt. Fák 3% közé estünk, erdőbe, lecsúsztunk szépen egymás mellé, célbaugrási versenyen se csinálhattuk

Idegen ország, nem isme. ri a nyelvét, mit tudja, hogy a nyögés nem jelent-c valamit, amitől megdühödnek. Legalább egy félói a így. Akkor találtak ránk a sárgák. És tudja, mit kiáltottak? Azt kiáltották: Hands up! Ha nem vagyunk hullák a félelemtől, óriási röhej lett volna Mert először is már fönt volt a kezünk, másodszor pedig: honnan tudják, hogy ezt kell mondani? Ki vannak tanítva? Csomicsban olvasták? És ahogy néztek! És tartották ránk a puskáikat, Síma ismétlő puskák.

tlünket a kórházba, nézzük meg, mit csináltunk. Hogy mi a nyugati civilizáció. Az a. kórház egészen szét voll lőve, hosszú gépágyúsorozatokkal, géppuskasorozatokkal, ha úgy veszem, rondábban nézett ki, mint az utcákban a lebombázott házak. Én se tudtam, o hadnagy se tudta, hogy mii akarnak tulajdonképpen, de aztán be kellett menni egy szobába.

Szülőszoba volt, és aki bent tartózkodott támadás alatt, annak mindnek vége lett. Végzett velük a hosz- szú géppuskasorozat. Nem

FELH&2

A ZSINAT FELETT

A KÉZFOGÁS ELMARAD?

Szeptember 14-én VI. Pál ismét megnyitotta a Szent Péter bazilikában a II. vatikáni zsinat 4, és utolsó ülésszakát.

Ügy hírlik, gyors befejezésre készülnek. Legfeljebb kétrészes ülésszakot jósolnak. Az első rész tart karácsonyig, a második januártól nagyböjtig.

Pedig hát — kivéve az „egyházi alkotmányiV a szigorú „magyarázó jegyzettel”, amely megszorítja a püspökök kollegiális határozati jogát — valameny- nyi fontos dokumentumot még ezután kell megvitatni és jóváhagyni: a „vallás- szabadságról és lelkiismereti szabadságról” szóló szöveget, amelynek a 3. ülésszakot befejező „fekete héten” még indikativ megszavazását is parancsszóval megakadályozták; a zsidókról szóló szöveget, amelyet a nem keresztény vallásokkal való viszonyról szóló dokumentumban oldottak fel: a missziókról szólót, amelyet a pápa személyes beavatkozása ellenére túlnyomó többséggel elutasítottak; a híres „13. sémát?’ az egyházról a mai világban; a kinyilatkoztatás forrásairól szóló dokumentumot, amely Ottaviani és a kúria híres kudarcát okozta a zsinat János pápa alatti ülésszakán, 1962 őszén. Hátra van'még továbbá: a dokumentum a papságról, a laikus apostolátusról, a keresztény nevelésről, a vallási élet reformjáról, a papképzésről, a püspökök pásztori funkciójáról.

Háttérbe szorulnak az újítás hívei

Bár tekintettel vagyunk a szükséges óvatosságra, sok jelből arra következtethetünk, hogy a „fekete héten” és a két ülésszak közti legutóbbi időszakban fokozódott az integráció és kiegyenlítés folyamata, — amelyet VI. Pál megerősített, és hogy az első „jáno- si” ülésszak lázas lendülete lassan-lassan az eklekticizmus és a közvetítő megoldások gátjai közé szorult. Egyre jobban háttérbe szorítják az újítás híveit, sőt sokszor egyenesen megalázzák őket.

Ez az irányzat annál is inkább negatív következményekkel terhesnek látszik, mivel a legnagyobb mértékben éppen az ú. n. „evilági” problematikára hat ki, pedig XXIII. János főleg ezek miatt a problémák miatt hívta össze a II. vatikáni zsinatot.

Ismeretes, hogy a 13. séma egyik lényeges pontja a katolikusok magatartása az atomháborúval kapcsolatban. Mindenki emlékszik a Pacem in terris en- ciklika szavaira arról, hogy az atomkorban elképzelhetetlen a háború, mint az t,igazság eszköze”

A 13. séma szövege ezt az álláspontot jelentősen módosítja, és megtörténhet, hogy szentesítik a washingtoni püspöki helynöknek a múlt ülésszakon elhangzott állásfoglalását, amely még a tekintélyes amerikai napilapok szerint is jobban illenék a Pentagon embereihez, mint egy katolikus paphoz.

Ez esetben hiába hangzott el IV. Maxim bíboros, antiochiai pátriárka éles bírálata a kétértelmű bevezető szövegre vonatkozólag:

— Gyakran beszélnek igazságos háborúról, de milyen indok tehetne erköcsi- leg jogosulttá egy világkatudom, én lőttem-e éppen oda, nem volt nálam a térkép, honnan tudtam volna .Azt láttam, hogy egy asszony éppen szülés közben volt, a hasát szétmasz. szírozta a sorozat, a lába közül lógott ki a gyerek, kint a feje, a keze, mintha menekülni akarna, annak a fejében egy lövedék.

£

zt az egészet lefényképezték, velünk együtt. Közben odajött valami tiszt, amikor a maga fia, a hadnagy éppen elkezdett okádni. Megváltó, zott, hadnagy úr, mondja a sárga tiszt, úgy beszélt angolul, mint itthon akárki. Nem volt magának mindig ilyen érzékeny a gyomra, azt mondja, és ráolvasta fejére, hogy a támaszpont körül, valami faluban megerőszakolt egy leányt, az anyját pedig ledurrantotta. mert ott kóválygott és nem engedte.

Mit kezd szipogni, nem vagyok köteles elviselni a könnyeit, és csak arra tettem esküt a hadnagynak, hogy ha hazakerülök, eljövök magához. Elmondom, mi volt. De arra nem tettem esküt, hogy elviseljem a könnyeit! Hogy nagyon rosszul lett-e a hadnagy, amikor nekiállt okádni? Na igen, maga az anyja, köteles megérdeklődni, de ha magának is néznie kellett volna azt a látványt, nem kérdezne ilyen hülyeséget, és szívja vissza azokat a könnyeit, hát nem érti!?

Nem érti, hogy milyen volt az ápolónő? Feküdt a szülőasztal alatt. Az az asztal olyan hosszú volt, mint ez a pad, amin ülünk, nem sokkal szélesebb.

A száját nem láthattam, el volt takarva gázálarccal. Mondjuk ez az imakönyv az álarc, hagyja a száján és ne ordítson! Érti? Ne mozduljon! Ne akarjon mozdulni! Jó. Most már nem mozdul... Nahát, ilyenek voltak a szemei, a kezét pedig fölnyújtotta, nyújtotta a csipeszt vagy érszorítót, vagy mit tudom én, mit...

f j é, maga kicsoda? Ma- ff guk kicsodák? Hogy kerül ide egy sei'if, egy csomó tetves civil? Hogy halott ez az asszony? Halott. Fojtottam? Maga meg van ürülve, nem fojtottam, a hosszú géppuska- sorozat végzett vele, és azóta így fekszik, és nyújtja a csipeszt vagy érszorítót vagy mit tudom én, mit.*

taklizmával egyenértékű pusztítást? Szabad talán megsemmisíteni egy civilizációt vagy egész népeket azzal az ürüggyel, hogy megvédjük őket?... A zsinatnak világos és ünnepélyes nyilatkozatot kellene tennie, amelyben elítél minden atomháborút, vegyi és baktérium háborút. Ehelyett a séma plátói terminusokban tárgyalja ezt a kérdést...

Milyen konkrét jelentősége lenne ez esetben a pápa látogatásának és beszédének az Egyesült Nemzetek Szervezetében?

A pápa is borúlátó

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a néhány beszédet, amelyet VI. Pál ezekben a hetekben elmondott. Állandóan tekintélyre hivatkozik bennük, lebecsüli az újítókat, az a borúlátás cseng ki szavaiból, amelyet XXIII. János éppen zsinatnyitó beszédében igyekezett elűzni.

Az elmúlt napokban kijelentette:

— Sokan hajlamosak csak azt tekinteni elevennek, ami új, ami modern, ami a mai világ tapasztalataival olvad össze, és hajlamosak elutasítani mindazt amit tegnap tettek vagy gondoltak, elszakadni a hagyományos teológiától és fegyelemtől, mindent kétségbevonni, mintha ma kellene elkezdenünk megteremteni az egyházat, újjá