Szolnok Megyei Néplap, 1965. augusztus (16. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-15 / 192. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1965. augusztus 15. REFLEKTORFÉNYBEN FÁBRI ZOLTÁN xx>00000000000000000000000000000000000cx)00000c50000000000000000000000000000000000000( Lány az esőben Csak azért kezdem személyes emlékkel, mert ez nagyon jellemző moszkvai nagydíjas filmünk, a Húsz óra rendezőjére, Fábri Zoltánra. Tavaly nyáron Tihanyban töltött néhány napot. Családi körben, üdülőben, barátok között. Pihennie kellett volna, de képtelen volt rá. A Húsz óra regényváltozatával és készülő forgatókönyvével, rajzó ötleteivel, formálódó gondolataival töltötte a vakációt. Szeretett volna kikapcsolódni, ám nem is igen hagyták. A „stáb” megkereste, hol levélben, hol személyesen. Egyszer el is vitték terepszemlére. Fel- villanyozódottan, lelkesen jött vissza, mert útközben ismét javítottak valamit a forgatókönyvön. Megint közelebb kerültek az „elkép- zelt”-hez, ami Fábrit ezekben a napokban lázban tartotta. Akkor már bízott a Húsz óra ügyében, rajongott a témáért, az izgalmas konfliktusért, munkatársaiért. Mint később kiderült, többek fejében megfordult a gondolat: milyen kin lehet az ilyen munkára, alkotásra termett embernek tétlenkedni, vagy hittel táplált tervei elvetélésének tanúja lenni. Mert Fábri- nak mindkettőben része volt már. Európa-szerte és itthon is legtöbben őt tartják az egyik legjobb, legeredetibb egyéniségű magyar filmrendezőnek. Sikered bizonyítottak. Nemcsak a Cannes-ban díjazott Körhintára gondolhatunk, hanem olyan filmjeire is, mint a Hannibál tanár úr, vagy a Két félidő a pokolban. Ezek a produkciók sablonok és könnyű sikerek keresése helyett korszerű, izgalmas gondolatok kimondására, problémák jelzésére, gondolatébresztő, lélki- ismeretfelrázó szerepre vállalkoztak. Kritika és közönség egyaránt üdvözölte Fábrinak ezt a törekvését, rokonszenwél kísérte fajsúlyos, figyelemre méltó életművének kibontakozását. Mert őrá ez is jellemző. Filmjei nem esetlegességek, véletlen alkalmak fonalán követték egymást, hanem belső terv igényei, szigorú rendje szerint. S az ilyen igények vállalása, ilyen út törése és követése nem mindig könnyű. Fábrit érték csalódások, vélt és valódi sérelmek. Nem mindig sikerült elképzeléseit realizálnia, olykor pedig el sem juthatott odáig, hogy forgatókönyvbe írt álmait elkezdje megvalósítani. Éppen ez volt tehetségének igazi próbája. Sem a kudarcok, sem a bosszúságok nem törték meg. Ambícióit sem adta fel, egyéniségét sem szorította kalodába. Kihasználta tehetségének sokoldalúságát: díszletet tervezett, színpadi rendezői feladatra vállalkozott. — Nemzeti Színház-beli vendégszereplése, az Oppen- hedmer-ügy című érdekes dráma színrevitele sikert is hozott. Ö azonban mégiscsak a filmet tekinti az önkifejezés. a világ ügyeibe való állásfoglalás számára a legmegfelelőbb eszközének. Kereste és keresi fáradhatatlanul az új alkalmat, azt a forgatókönyvet, amely izgatja, érdekű, kivitelezésre ösztönzi. Sánta Ferenc Húsz óra :ímű regénye ilyen alkotás. Nagyon jellemző Fábrira, hogy ezt késedelem nélkül Észrevette. Rendezői portréiának különben egyik legjellemzőbb vonása az irodalmi műveltség és az irodalomszeretet. Miközben külföldön és itthon is arról vitáznak, hogy a modern film elszakadóban van az irodalomtól, hitelességének és rangjának záloga a minél nagyobb önállóság, Fábri együtt él az irodalommal. Csaknem valamennyi jelentős sikerét jelentős irodalmi alkotás filmre-költésóvel érte el. Móra Ferenc, Sarkadi Imre, most pedig Sánta Ferenc epikus művészete adott szárnyat képzeletének, filmrendezői ihletének. S mindjárt ezután kell említenünk, hiszen az előbbiből következik, hogy Fábri Zoltán jellegzetesen magyar filmrendező. Amikor moszkvai sikeréről nyilatkozott, a legnagyobb örömmel arra hívta fel a figyelmet, hogy a fesztivál közönsége az általános emberi, az általánosan igaz szűrőjén át azt is felfedezte s megértette, ami sajátosan magyar. A Húsz ófa alkotói érthető szorongással várták filmjük visszhangját. Vajon megér- ták-e a világ minden részéből Moszkvába sereglő rendezők, színészek, esztéták, kritikusok egy kis magyar falu vívódásáról, az új társadalmi- és életformák születésével együttjáró vajúdásról szóló produkciót. A rendezőnek és munkatársainak legnagyobb sikere, hogy erre a kérdésre a fesztivál-mozi közönsége Anyai, szelíd legyintés a gyermeki arcon, apai szigorú csattanói, sőt van színpadi pofon is, aztán a durva: a krakéler pofozkodás, a fasiszta, gyilkos szándékú... De: pofon! Élt s időnként betört a fővárosban egy Nagypók nevű csavargó. Ha Nagypóknak nevezték a kültelki kiskocsmákban, nem haragudott, a másik gúnynévéért annál inkább. Ezért csak a háta mögött hívták Pókhasnak, mivel szenvedélyesen szeretett enni, s ez, ha történetesen nem volt börtönkoszton, meg is látszott domborulatain. Enni: törvény! Jóllakni abban az időben nehezebb dolog volt. Jóllakni, finomnak tartott falatokkal, ez még körülményesebb. Pókhas, vagy Nagypók sikeres betörés után hatalmasakat evett, dús, kiskocsmái lakomákat, tányér húsokat, kunhá'om nagyságú főtt tésztákat. Betörni — utána jóllakni, s aztán jöhet a börtön, aztán majd a szabadulás, s betörni, ismét jóllakni. Szomorú életritmus — elemezni lehetne, milyen körülmények diktálták. Razzia a kocsmában. Az egyik asztalnál Nagypók. Jobb kezénél, félrelolva, szálkákkal, egy zsíros karimájú mélytányér — a halászlét már eltüntette belőle, előtte kövér marhahús — konc, ahogyan a főtt marhahúst igen kedvelő Krúdy Gyula nevezte —, az ecetes torma édeskés szaga száll a borpárás levegőben. — A, Nagypók! — mondja az egyik razziázó detektív, mivel Nagypókot régen ismerték már rendőri körökben. A másik detektív rákiáltott: — Te megint betörtél, Nagypók, mert eszel... — Csak egy kis húst, feltapsokkal, s a kitüntető díjjal válaszolt. Ha a siker okait keressük, sokfelé kell vizsgálódnunk. Ezúttal még két további motívumra utalnánk. Az irodalmi nyersanyagot szuverén biztonsággal kezeli, nagyonis modem felfogásban dolgozza fel. A Húsz óra szintén ezt a legjobb értelemben vett korszerűséget valósította meg. Merészen vágott képmozaikok összhatásából kikerekedő szerkezete mellett utalná kell arra a fojtott szenvedélyességre, ami a szituációkat és a szereplők játékát oly szembetűnően jellemzi. Fábrit ez rendkívül izgatja. A mai ember pszichológiája, az. ahogyan különböző élethelyzetekben viselkedik, eseményekre, tettekre, szavakra reagál. Űj típusok tűntek fel az életben, és Fábri szüntelenül figyeli: mi jellemzi ezt az újat? Ezért tudja filmjeiben vissza is adni. Ezért tud csaknem tévedhetetle- nül szerepet osztani, színészt válogatni. A Húsz óra sikerében ennek is része lehet. Hiszen a főszereplők — alig egy-két kivétellel — valóban nem játsszák, hanem élik a történetet. Van azután a filmrendező munkájának olyan része is, amiről ritkán esik szó. Ez a szféra már alig tart kapcsolatot az irodalommal, a színészi játék többé-kevésbé közismert problémáival. Ez a technika világa, a különböző kamerák, reflektorok, fények és árnyékok hasznosításának tudománya. Fábri ebben is mester. Mindent tud, amit a szakmáról tudni lehet, ami összefügg azzal a bonyolult, gyakran nehéz, de mindig gyönyörű hivatással, ami a filmrendező ügyelő úr..: — Húst? Miből? — Na, gyerünk. Nagypók! — szólt a másik. Már hozták az asztalhoz a grenadir- marsot. Zsíros, hagymás — az isten is ezt eszi, ha jókedve van. Nem engedték meg neki, hogy felvillázza. A tolonc- kocsi nem vár. Bodó Béla: Pofon, régen A kapitányt kell bemutatni, aki elé másnap Pókhas került. A kapitány a legfinomabb modorú ember. Hangja atyai, majdnem biblikus, vallatást módszere szelíd. Civilben szereti a virágokat, híres kak- tuszgyújteménye van. A rabot — előtte ül Pókhas — cigarettával kínálja, aztán nézi, tekintetében sok a szánalom, 6 az ismét megtévedt fiú... — Mit csináltál megint, te, te?! — Semmit, kapitány úr, igazán semmit... — Drága fiam. kedves fiam. Miért nem vagy hozzám őszinte? Lakomázás közben fogtak el, édes fiam, miért nem könnyítesz a lelkiismereteden, édes fiam? — Enni csak kell, kapitány úr... — Persze, hogy kell, édes fiam, ha van miből. — Kapitány úr. eladtam a ruhámat... — Kinek a ruháit, édes fiam? Mert az nem mindAz eső zuhogott. A lány nekidőlt a hirdetőoszlop- nak. hogy ne érjék a ferdén zúduló cseppek. — Mi az... már nem bámulod úgy?... — kérdezte az amatőr pszichológus. A lány összevonta szemöldökét és a barna orkános férfi után pillantott. — Szeptember van... akkor május volt... — suttogta. * Nos, igen... akkor május volt. A nyitott ablakon át a virágzó vén hársak illata szökött a harmadik emeleti szobába- Néhány apró bogár, meg egy méh betévedt a kihajtott ablakszámyak közé és keserves zümmögéssel röpködött- A lány odasietett és óvatosan kiterelte a vergő- dőket a szabadba. A pszichológus azonnal elemezte és értékelte a cselekedetet— Pszichikai felhangoltság, vulkánszerű jóságkitörések-. szerelem! Azután a lány kiment a teraszra és hosszasan nézte a hársak alatti keskeny alagutat. A barna orkános sietős léptekkel átvonult az udvaron és bement a szemben álló épületbe. A lány arcán pír lobbant. Szapora mozdulatokkal simitgatta köpenye zsebét, ami egy cseppet sem volt gyűrött— Színészi képességek a legszükségesebb minimum alatt — egészítette ki „diagnózisát” a pszichológus. A lány lement a hársak alá- Jó ideig töprengve nézegette a pázsit között ágaskodó apró virágú vadszázszorszépeket, majd bemerészkedett a pázsitra- Letépett néhányat a virágokból. Az úton megint feltűnt a barna egy, édes fiam. Gyújts rá még egy cigarettára, itt van, aztán szépen, mindent sorjában, édes fiam. Itt meg itt törtem be, ezt meg ezt vittem el. ennek és ennek az orgazdának adtam el ennyiért és ennyiért. Hiszen tudod, te édes fiam, hogyan kell mindezt elmondani. Nem vagy te kezdő, édes fiam. — Esküszöm, kapitány úr. most nem csináltam semmit. — Ne esküdözz, édes fiam. Hazudni csúnya dolog, hamisan esküdni bún, — Semmit nem csináltam. kapitány úr... — Makacs vagy, édes fiam, pedig a makacsság szintén csúf dolog. Beszélj el szépen mindent, szívesen hallgatlak. Mintha a haveroknak mondanád el, fiacskám, megértjük mi egymást. — Semmit, kapitány úr, esküszöm, nem követtem el semmit... A kapitány előredőlt az íróasztalnál. — Ejnye, édes, drága, jó fiam... Ugyanakkor intett. A kapitány mellett egy góliát termetű detektív állt. A jelre pofonvágta Nagypókot. Irtózatos erejű ütés volt. Mély hangon csattant, szinte dübörgőit, mint vil- lámcikázáskor a felhőrobaj, szédítő pofon, égő, fájdalmas. lealázó, teli pofont taglóütés. Nagypók félrebil- lent a széken kezét dagadó, megveresedett arcához kapta, hangja reszketett: — Kapitány úr, semmit nem csináltam, miért kell engem verni?... A kapitány ránézett, még jóságosabban: — Ne törődj most ezzel a detektívvel. fiacskám, hisz mi ketten olyan jól beszélgetünk... orkános. Ügy sietett, mintha nem látta volna a fűben foglalatoskodót- A lány föl sem pillantott— Kis komédiások... — mosolygott a pszichológus. A férfi megállt- Nevén szólította a lányt. — ...nekem szedi a virágot? — és kisfiúsán félrehajtotta a fejét, mosolygott, míg két kezét zsebre vágta. — No csak... — pislogott a pszichológus — ez nem is ossz! — Magamnak szedem! — válaszolt a lány— Bumm! Te csacsi... — dörmögött a pszichológus. — Ejnye de önző! — szólt a férfi és elköszönt— Dehogy önző! Járatlan... — legyintett bosszúsan a pszichológusA lány szomorú lett egy pillanatra— No mindegy... majd délután... * — Köszönöm! Köszönöm... nagyon kedves... — motyogta a férfi és arca, ha lehet, még pirosabb volt a lány arcánál. — Ez döntetlen, gyerekek! — csettintett a pszichológus; A segítőkész, aki eddig szótlanul szemlélte a dolgokat, összevont szemöldökkel felállt a helyéről. Elégedetlenül köhécselt. — Nélkülem nem mennek semmire — morogta — mafla a lány, mafla az ifjú! És akcióba lépett. Elcsípte, hogy valami összezavar- nos megtorpant... hátrált-.. bosszúsan pislogott. — Pardon! — gondolta. A lány nem tudott aludni... ábrándozott, dúdolga- tott és verset írt a májusról... az első szerelemrőLMásnap a lány észrevette. hogy valami összezavarta a nyitány oly kedves ritmusát. A segítőkész összedörzsölte kezét: — Fel a fejjel! Én ehhez jobban értek! — Sátán... sátáni — zokogott a lány. — Ez a hála... te liba? — fortyánt fel a segítőkész! * Ahogy szaporodtak a sorok a papíron, egyre mélyültek a ráncok a pszichológus homlokán. A levél elment... — őrültség! — ordított a pszichológus. — Másképpen keUett volna... — szipogot a lány. Elment a második levél is... — Őrültség! Őrültség! — tombolt a pszichológus. — Mit-kell csinálni? — csipogott újra a lány— Felejteni! — Soha! — A vízbe pottyant ember megfullad, ha eszeveszetten ficánkol! — érvelt dorgáló hangon a pszichológus. Oda a hársak alá nem ment többé;., máshol is voltak hársfák- Csak a szemét kellett behunyni...* Az eső zuhogott. Ä barna orkános eltűnt az utca forgatagában. — Nincs többé... s én kacagva emlékezem! — suttogta a lányj — Na-na! Szerelmes vagy... — szólt a pszichológus. A lány futni kezdett. Kis patakocskák hömpölyögtek a fekete aszfalton, s csurogtak muzsikálva a lefolyókba. A lány elővette táskájából a szerelmes verset amit utoljára írt... Gombóccá gyűrte és beledobta a vízbe. — Szerelmes vagy! — szólt hangosabban a pszichológus: A vízáram magával ragadta a kis papírt és a lefolyó rácsán át eltüntette az utólérhetetlenség labirintjaiban; — Szerelmes vagy! — kiáltotta rekedten a pszichológus. A lány lehajtott fejjel sietett tovább. Már nem tudott vitatkozni önmagával« Halász Ilona SIMON FEBENC: Mensáros László portréja munkája: és a zsűri lelkes igennel: Dersi Tamás
