Szolnok Megyei Néplap, 1965. augusztus (16. évfolyam, 180-204. szám)

1965-08-08 / 186. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1965. augusztus 8. SZENTIVÁNYI KÁLMÁN: Legenda és-történelem Üjraoivastam egy gyűjte­ményben Illyés Gyula negy­venötös, kádártai riportját, amelyben újgazdák pana­szolják, hagy a jutási pa­rancsnokság ménese lele­gelteti a vetéseket. Negy­venötben földosztó minisz­teri biztos voltam Vesz­prémben. Feltörő forrásként buzgott bennem a múlt; . A jutási alakulat pa­rancsnoka, magas, félkarú ezredes gyanakodva foga­dott. Formás beszédet mondtam, hogy megértjük az alakulat ittrekedését — a háború befejezésének örü­lünk — a parasztoknak úgy­sincs igavonójuk, adják ki a lovakat munkára s akkor etetniük sem kell potyán azokat. Ott volt a tolmács, egy szőrmék ember, falusi csiz­madia. alig tudott többet oroszul, mint jómagam. Be­szédemet igen kurtán „for­dította” az ezredesnek. Az viszont hosszan válaszolt, kiabált velem, mintha ve­szekedne. A csizmadia tép­deste gyér, ősz bajuszát s így intézett el engem: — Nem kapsz lovat, el­mehetsz. — Hiszen nem magam­nak kéne... — Jobb, ha iszkolsz. A parancsnok a Donnál vesz­tette el a jobbját. Biztos ott voltál te is, mi? Eredj, amíg szépen vagy. öcsém. Miyen pártban vagy te? Megmondtam. A csizma­dia azonban a parasztpár­tot, holmi kereszténypart­nak fordította le, mire az ezredes türelmetlenül le­gyintett s annyit még kér­dezett: nem pópa volnék? A csizmadia kituszkolb Nyikoláj Kolpakov tol­mácsa Pável. szőke ungvári fiú. ö hűségesen elmondta, mit szeretnék; Kolpaxov gondterhelt lett. — A jutási ezredes ki­csit nehéz ember. Nem bol­dogulsz vele. S én nem ad­hatok utasítást lóügyben. Hanem tudod, mit? Menj el a Második Ukrán Hadse­reg parancsnokságéira, hát­ha meghallgatnak. Kaptam autót, Pável lett a kísérőm. A parancsnokság Bécsben volt. egy szállodaépületben. Pável végülis elmaradt Za­la hol, engem bevezettek egy hosszú, egyszerűen beren­dezett terembe. Két tábor­nok volt ott — s egy ezre­des tolmácsolt. Eladdig nem láttam kö­zelről élő tábornokot, ők meg még kezet is fogtak velem. Egyik, a zömök, fe­kete. mindenfélét kérdezett; Érdekelte, hogy huszonnégy éves vagyok, munkásfiú. író — bár azt. hogy népi író, semmiképpen nem ér­tette meg — két könyvem megjelent, most földet osz­tok Veszprém megyében. Egyszer csak azt kérdezte: — ön felelősséget vállal azért, hogy ha értesítést küldünk, a parasztok visz- szahozzák a kölcsönbe ka­pott lovakat? Mit mondhattam erre? Nyeltem egyet és kihúztam magam: — Felelősséget vállalóin A tábornokok felálltak, a zömök . kihúzta töltőtollát, írt néhány sort egy papí­rosra, félarasznyi helyet kipontozott, folytatta, vé­gül aláírta s egy odaper- iülő tiszt le is pecsételte az írást. A lovakról nem mer­tem már szólni, azt hittem, amit a tábornok a kezembe adott, afféle kilépési enge­dély, mert fegyveres őr oersze kettő is volt a kapu­ban. Pável lent csatlakozott hozzám. — Mit végeztél? Vállat vontam és kezébe nyomtam a pecsétes írást. Pável megölelt, a vállam- ra vert és életrevaló, ügyes embernek nevezett, s olvas­ta hangosan: az volt a pár sorban, hogy a Második Ukrán Hadsereg parancs­noksága elrendeli, a jutási lovakat adják kölcsön a Veszprém megyei új gazdák­nak munkára, akinek a ne­ve ide van írva, az felelős a lovakért. — Hogy el ne felejtsem. távozás előtt, odamutatott az egyik tiszt s a kipontozott helyre be kellett írnom a nevemet. Mikor Pável harmadszor olvasta el, bizonykodva az értékes papírost, majdnem el is hittem a dolgot s ő tisztelettel ejtette ki, hogy az engedély aláírója nem más, mint Malinovszkij marsall. Pável sokkal bol­dogabb volt nálam, magam abban voltam az úton, a jutási alezredes úgysem ad­ja ki a lovakat; Annyi igaz, hogy hitet­lenkedve nézte az aláírást és pecsétet, hanem meg is toldotta a parancsot, vagy százötven lóhoz szerszámot is adatott s kijelentette, vi­hetjük a kocsikat is, voit ott vagy ötven nagykerekű jármű, már nem kellett az alakulatnak. Gyorsan elhí- reltük a megyében, hogy lovat adnak kölcsönbe s jöttek a mondott napra egészen távoli falvakból is; A községi földosztó bizott­ságoknak adtam át. ameny- nyi jutott. Nem lehetett ott igazságot tenni, szereztem is halálig feszülő haragoso­kat, némely küldöttség ké­sőn érkezett, de visszaven­ni, újraosztani nem lehe­tett már. Kocogtak el a kocsik az erdőaljon, akinek az nem jutott, szőrén lova­golt... Hamarosan kettes­ben maradtam a félkarú al­ezredessel. Megkínált vod­kával. kezet fogtunk és el­ment ő is. Legyintett még egyet, értettem: arra gon­dolt, ezek ugyan nem hoz­zák vissza a lovakat ebben az életben! ' Bizonykodtam, s akkor még magam sem tudtam, hogy igaza lesz az alezre­desnek! Zsebemben volt a névsor — pepita füzetlapok, kacs- karingós aláírásokkal. „Át­vettem két lovat kölcsön — Kovács Pál.” Család, és községnevek kavarogtak bennem. Se a félkarú alez­redes, se Kolpakov nem kérte el tőlem az okmányo­kat; Ballagott el a nyár; Ha találkoztam azokkal, akik­nek jutott a ménesből, a vóllamra vertek, rámka­csintgattak és esdekelve kérdezték, úgye nem kell visszaadni ezeket a jószá­gokat? Valamit be kell most val­lanom, mikor augusztus ele­jén megjött az értesítés a félkarú alezredestől, hogy vissza a lovakkal, némi fontolgatás után kimentem Berhidára, a szülőfalumba. Többszáz ló. kocsik, szer­számok... Hogyan szedjem én össze két nap alatt tá­voli falukból, annyi kézből? Reménytelen vállalkozás — s talán vissza sem hoznák csak úgy üzenetre; A falumban is volt vagy nyolc ló, két kis mokány szürke, éppen apámnál. Ott­hon anyámnak bevallottam a teljes igazságot. Helye­selte. amit tettem. így be­szélt: — Ezektől fiam? Annyi, mintha a föleit akarnád visszavenni! Mit ér a föld, amit osztottak, jószág nél­kül?! Még halódó porod­ban is átkoznának, ha te magad mennél a lovakért-.. Küldjön a parancsnokság, vigyék el a szovjet kato­nák, ha kell nekik... Még apámnak sem mer­tem megemlíteni, hányat harangoztak. Hevertem a szülői házban, mint a beteg madár Forgattam magam­ban, el kéne menni Mali- novszkijhoz — többet tud­tam már róla, mint a talál­kozáskor — ő biztosan meg­értene! Elmúlt néhány nap, egyszercsak katonai autó állt meg a ház előtt. Bent az udvarunkon kiabált Pá­vel hadnagy, anyám ugyan tagadta, hogy itthon lennék, dehát a hadnagy ismerte a dörgést, szelíden félretolta anyámat és bejött. Gyanú­san ragyogott a képe! S igen furcsán kezdte: — Jól tetted, hogy eljöt­tél Veszprémből... -Hű, a jutási alezredes összekapott ám Kolpakovval, Kolpakov szerencsére elérte telefo­non a marsallt... Nincs már semmi baj. Gyere! Anyám riadozott. valami elemózsiát készítgetett, s még a magyarul beszélő szovjet tisztről is azt hitte, tán börtönbe visz! — Gyere már! Megjött az utasítás. írást kapsz, hogy a lovakat nem kell vissza­adni, a Vörös Hadsereg az újgazdáknak ajándékozza... Nálad van a névsor, mi? — Nálam. — Hát akkor gyerünk! Anyám egészen az autóig kiért, az elemózsiás csoma­got is oda csempészte. Veszprém felé falatoztunk Pávellel. Hamarosan passzust vált­hattak a lótulajdonossá lett új gazdák. Az igazsághoz tartozik, hogy az ötvenes években többen felkerestek Veszprém megyéből, egyik-másik em­berünktől — apámtól is — elkobozták a lovat a me­gyei hatalmak: de a régi, negyvénötös, kétnyelvű pa­pírost őrzik az embenek s hallottam már olyan véle­kedést, azokat maga Mali­novszkij írta alá. hallván az újgazdák bajáról. Még senkit se világosítottam fel róla, hogy azt a papírost tulajdon magam írtam alá, Pável hadnagy szerzett rá szovjet pecsétet is. ... Mindez Illyés Gyula ri­portjának olvastán jutott eszembe a pirosán fénylő negyvenötös évről. 4 * lljon jel, vádlott’’, szólt a bíróság elnöke. „A vádirat értelmében maga meggyilkolta apósát, Frantisek Lebedát. A vizs­gálat során tett vallomása szerint fejszével háromszor fejbe verte azzal a szán­dékkal, hogy megölje. Nos, bűnösnek érzi magát?’’ A munkában elnyűtt kis ember összerázkódott, és KAREL CAPEKt nyelt egyet. Nem szorult ki a szó a száján. „Megölte az apósát?” „Meg.” „Tehát bűnösnek érzi ma­gát?” „Nem.” / A bíróság elnökének an­gyali türelme volt. „Nézze, Vondracek” mondta, „az is kiderült, hogy egyszer már meg is akarta mérgezni: patkánymérget tett a kávé­jába. Igaz ez?” „Igaz.” „Ebből az következik, hogy már hosszabb idő óta áhította az apósa halálai. Értette, amit mondtam?” A kis ember szívott egyet az orrán, és tanácstalanul vállat vont. „Az a lóhere Marostordai Anna: Zsák­utca című temperáját a ke­letmagyarországi képzőmű­vészek területi szervezeté­nek első Tavaszi Tárlatán állították ki. Alkotója Marostordai An­na férjével, Palkó József festőművésszel együtt Kecs­keméten él és dolgozik. Te­miatt volt”, dadogta, „Ö el­adta a lóherét, én meg azt mondtam neki. apa, hagyja azt a lóherét, én nyálakat akarok venni.” „Várjon”, szakította félbe a bíróság elnöke. „Az fi ló­heréje volt az, vagy a ma­gáé?” „Hát az övé volt”, mo­rogta a vádlott. „De minek neki a lóhere? Én meg azt mondtam neki, apa, adja nekem legalább a kaszálót, de ő azt mondja, ha meg­halok, akkor majd úgyis Markáé lesz. mármint a fe­leségemé, aztán csinálhatsz vele, amit akarsz, te telhe­tetlen papzsák.” „Ezért akarta megmér­gezni?” „Hát persze.” „Azért, hogy így leszidta magát.” „Nem. Hanem a lucernás miatt. Azt mondta, hogy eladja.” „De jó ember”, horkant fel az elnök, .,hiszen az ő lucernása volt, nem? Hát miért nem adhatta volna el?” Vondracek vádlott szem­hetsége elsősorban a grafi­kában bontakozik ki legtel­jesebben. Hogy sikeres mű­velője e műfajnak, azt a Tavaszi Tárlaton bemuta­tott művei is igazolják. Zsákutca című képén a formák szerkezetiségének hangsúlyozásával, a kompo­zíció zárt harmónikus rend­re hányó pillantást vetett az elnökre. „De hisz nekem a mellett a lucernás mellett egy kis krumpliföldem van”, magyarázta. „Én azt a kis darabot azért vettem, hogy egyszer majd egybekerüljön az ő darabjával, ő meg azt mondta, mi közöm a te krumplidhoz, a lucernást eladom Joudalnak," „Tehát maguk között ál­landó volt a perpatvar”, se­gített az elnök. „Igen”, mondta Vondra­cek komoran. „A kecske miatt.” „Miféle kecske miatt?” „Fejte a kecskémet. Azt mondtam neki, apa, hagyja békén azt a kecskét, vagy adja nekünk a kis kaszálót a patak mellett. De 6 áren- dába adta." „És mit tett a pénzzel?” kérdezte az egyik esküdt. „Mit tett volna?” kérdez­te a vádlott komoran. „Lá­dába dugta. Ha meghalok, mondta, akkor majd a tié­tek lesz De meghalni azt nem akart. Pedig már het­venen felül volt.” jét teremti meg. Nagyon hatásos a kő, a szigorú mértani formák, házfalak és a szabad természetet jel­képező lombos fa ellentété­nek megragadása. A kötet­lenebb, dinamikusabb folt­hatású fa középpontba komponálása élettel tölti meg az egész képet. „Tehát maga azt mondjat hogy a perpatvarnak az apó­sa volt az oka?” „0 volt?’, vélte Vondra­cek bizonytalanul. „Nem akart adni semmit. Amíg élek. mondta, addig én gaz­dálkodom, és kész. Én meg azt t mondtam neki, apa, ha tehenet venne, akkor én a lucernást felszánhatnám, és nem kellene eladni. De ö azt mondta, ha meghalok, akkor vehetsz magadnak akár két tehenet is, de én a lucernást eladom Joudal­nak.” „Ide hallgasson. Vondra­cek”, szólt az elnök szigo­rúan, „nem azért a pénzért ölte meg maga az öreget, ami a ládában volt?” „Az a pénz a tehénre volt”, mondta Vondracek konokul. „Ügy számítottuk, hogy majd ha meghal, ak­kor abból a pénzből tehén lesz. A föld nem lehet meg a tehén nélkül, igaz? Hon­nan vegyek trágyát, ha nincs tehén?” „Vádlott”, szólt közbe az államügyész, „számunkra nem a tehén a fontos, ha­nem az emberélet! Miért ölte meg az apósát?” „A lucernás miatt.” „Ez nem válasz!” „El akarta adni a lucer­nást...” „De a pénz a halála utáv úgyis a maguké lett volna.” „Igen, de ő nem akart meghalni”, felelte VondU Paraszti bűn

Next

/
Thumbnails
Contents