Szolnok Megyei Néplap, 1965. május (16. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-09 / 108. szám

»áj»« a SZOLNOK MEGYEI NEPLAT 9 A győzelem első napja P* Trojanovszkij kortársi visszaemlékezése IRINA GOFFx Ljolka hadnagya Meleg, verőfényes tavassá nap virradt ránk Berlinben 1945. május 8-án. Az I. Belorusz Front haditudó­sítói testületének gépkocsi- oszlopa a tempelhofi repü­lőtér félé tartott. Meghívá­sunk volt a Front hadi­tanácsától, hogy ott le­gyünk, amikor a szövetsé­gesek küldöttségei a német fővárosba érkeznek, aláírni a Németország teljes és fel­tétel nélküli kapitulációjá­ról szóló okmányt. Németország kapitulált... Végre, valahára: itt a győ­zelem. Gépkocsink mindenütt ro­mok között halad. Az út szélén tankok, gépkocsik, kilőtt ütegek rozsdás vas­vázai — a német hadsereg maradványai. Eszembe jut egy levél. Abban a lakásban találtuk, amelyet Perevjortkin tábor­nok törzsének foglaltunk le. Ebben a levélben bizonyos Albert Nehmgen így írt, a Lakás egykori tulajdonosé­nak. nagybátyjának: „Moszkva mellett, 1941 november. Kedves bácsikám! Ezek­ben a percekben terád gon­dolok, és arra az ígéretre, amit neked tettem. Még Hz perce sincs, hogy visszajöt­tem a hadosztály-törzsétől, ahová a hadtestparancsnok­ság részletes utasítását vit­tem a Moszkva elleni utolsó offenzíváról. A támadás két ára múlva megindul. Lát­tam a nehézütegeket, ame­lyek estére már a Kremlt lövik. Láttam a gránátos ezredeket, amelyek elsőként vonulnak fel majd a Vörös térre az ő Lemnük sírjához... Ez már a vég, bácsikám. Tudod, nem va­gyok holmi lobbanékony ifjonc. Felelősségem teljes tudatában mondom: ezeknek már befellegzett. Moszkva a mienk, mint ahogy mienk Oroszország, mienk Euró­pa... De sietek, vissza kell mehnem a törzsbe. Reggel már Moszkvából írok ne­ked. Megírom, hogy tetszik ez a bájos ázsiai főváros...” Nem tudom, hogyan ala­kult a levélíró — minden jel szerint német tiszt — további sorsa, de beváltam nem is érdekéi. Az érdekes az, hogy mi Berlinben vagyunk és nem Moszkva esett él, hanem a német főváros. Nekem ea a fontos. De már Tempelhofban Is vagyunk. Szokolovszkij tá­bornok most érkezik: ő fo- fogadja majd a vendégeket. A moszkvai gépet várjuk: Visinszkijt és a szovjet dip­lomatákat. Aztán nyugat felől motorzúgást hallunk és a repülőtér felett szov­jet vadászgépek jelennek meg, kilences kötelékekben: a kíséret, amely mögött feltűnik egy Douglas. Ami­kor leszáll, az angol légi főmarsall. Tedder és az. amerikai stratégiai légierő parancsnoka. Spaatz tábor­nok jelent meg az ajtajá­ban. Tédder szikár férfi, de fiatalos, mozgékony, mo­solygós. Az amerikai tábor­nok középtermetű, testes, szögletes. Szokolovszkij és a vendégek ellépnek a fel­sorakozott díszszázad előtt. Aztán leszáll még egy Douglas: az. amelyik a né­meteket hozta: Kei telt, Friedeburg tengernagyot és Stumpf tábornokot. Szovjet tisztek lépnek hozzájuk és elvezetik őket. Elől Keitei halad, hosszú porköpeny­ben. tányérsapkájának fel­ső pereme mereven az ég felé néz. Nagy léptekkel megv. nem telni se jobb­ra, se balra. Mi. újságírók csatlako­zunk ahhoz a gépkocsiosz­lophoz. amely a németeket viszi. Hej, de jó lenne most megnézni a tábornok yrak. fizimiskáját' , A berlini égen éjjel-nap­pal ezerszám köröztek a szövet repülőgépek. A ber­liniek keresték köztük aa angol .és az amerikai re­pülősének ismerős körvon a- jatt- de csak nem találták. Gondoljunk csait vissza, hogy a német főhadiszállás hadijelentéseiben hányszor olvashattak bekerített és szétvert szovjet hadsereg­csoportokról, megsemmisí­tett szovjet tankokról, üte­gekről, repülőgépekről. De lám, mégis maradt belőlük elég, hogy leverjék a fa­siszta Németországot és el­foglalják fővárosát... Berlin elesett, s az el­foglalt város utcáin most Ott viszik azt, aki ezeknek ' a nagyhangú hadijelenté­seknek egyik szerzője volt, egyébként pedig Hitler ka­tonai jobbkeze: Keitel tá­bornagyot. Ugyan hogy érezheti magát? Karlshorst-hoz érünk: a német hadmérnöki főiskola jellegtelen épületéhez. És este elérkezik a tör­ténelmi pillanat, amikor .a főiskola egyébként kicsiny dísztermébe belépnek a szö­vetséges parancsnokság képviselői: Zsukov, Tyele- gin, s velük együtt Visin- szfkij, Tedder, Spaatz, va­lamint de Latre de Tas- signy francia tábornok. Az asztal ott áll csaknem a fal egész hosszában, fölötte zászlók. A nagy asztalra merőlegesen még két hosz- szú és egy rövid asztal áll. A leghosszabb mögött a győztes hatalmak küldött­ségei foglalnak helyet. A rövid asztal: Kelteié és társaié A középső a ven­dégeké, a legszélső pedig a sajtótudósítóké, Zsukov mosolyog. Tedder mosolyog. De Latre de Tas- sign.y mosolyog. Kattannak a fényképezőgépek, berreg­nek a filmfelvevők. Amikor az izgalom csil­lapul, a szovjet parancs­nokság képviselője feláll és megnyitja a szertartást. — Egymás után több nyelven felolvassák a kormányok okmányait, amelyek felha­talmazzák a delegátusokat Németország kapitulációjá­nak elfogadására. A cere­móniának ez a része tíz percig tart. Azután a szovjet marsall ismét feláll és han­gosan, tárgyilagosan szól az ajtóban álló tiszteknek: — Vezessék be a német küldöttséget. Az ajtó kitárul s feltűnik Keitel, Friedeburg és Stumpf alakja. mögöttük még néhány német tiszt, alighanem a szárnysegédek. Keitel leül a karosszékbe és maga elé teszi marsaii- botját. Zsukov akkor mond valamit. A tolmács lefor­dítja a németeknek. Keitei bólogat és közben folyton Zsukovot nézi. Mint az olyan ember, aki most olyasvalakit lát, akinek az alakja már régen foglal­koztatta. Aztán következik az alá­írás. Keitei elsápad, sze­méből kiesik a monokli. . A mögötte álló magas né­met tiszt sir. Keitei mere­Zsukov marsall aláírja a Németország teljes és fel« tétel nélküli megadásáról szóló dokumentumot. Keitei tábornagy aláírja a kapitulációs okmányt. ven ül, két kezét maga elé tartja és ökölbe szorítja. Zsukov pedig feláll és érces hangon jelentig be: — A német delegációnak ezennel _ felajánljuk a Né­metország teljes és feltétéi nélküli kapitulációjáról szó­ló okirat aláírását. Zsukov hangja döbbene­tes erővel hat, különösen a németek számára. Most Keitei is feláll és most mái bizonytalan, léptekkel indul a szövetségesek asztalának végéhez. Arca olyan, mint valami lárva. A keze resz­ket. Azután a harmadik né­met is aláírja az okmányt és visszatér helyére, a szov­jet marsall közli: — A német küldöttség elhagyhatja a termet. Az ajtók bezárulnak. Aztán szinte egycsapásra felenged a feszültség a te­remben. Vége a háborúnak! De vajon valóban? A tö­megben megkeressük Mali- nyin tábornokot a front­törzs parancsnokát: — Mi a helyzet Prágá­ban? Malinyin az órájára néz; úgy mondja: — Konyev marsall tank­jai pillanatokon belül be­vonulnak Prágába. A fel­kelők megkapják a szük­séges támogatást. Egymást megelőzve roha­nunk az iskolaudvaron fel­állított telefonközponthoz. Kollégámmal együtt dik­táljuk utolsó haditudósítá­sunkat a frontról a Krasz- naja Zvezda szerkesztősé­gének. Hajnali négy óra van. A front haditanácsa rögtönzött ünnepségre invitálja az új­ságírókat. Tyelegin tábor­nok, kezében pálinkás po­hárral. boldogan mondja el a legszebb és Igrövidebb felköszöntőt: — A győzelemre, elvt^r- sak! A békére. Keleten már pirkad: vir­rad a béke első napja. (Fordította: Serény Péter) <AP\ fotók) Moszkva 1945. máius 9-én Mindannyian emlékeztünk még a háborús telekre. A háborús tavaszokra senki sem emlékezett. Ez volt az első tavasz. Az első, négy év óta. Az emberek úgy él­tek, hogy soha nem kap­csolták lei a rádiójukat. Mindenki várt. Bármely pillanatban bekövetkezhe­tett. Egy hét múlva, vagy holnap, vagy már ezen az éjszakán. A Szovjetunió Tá­jékoztató Irodáidnak utolsó jelentése — „Figyelem! Fi­gyelem! A Szovjetunió va­lamennyi rádióállomása működik..." Zagorszkban hallgattuk a rádiót. Németes hangzású városnevek röpködtek az éterben, dalokba, indulókba fulladva. Moszkva minden­nap üdvlövésektől zengett A díszlövések nehéz sortii- zei hangos csattanással röp­pentek ki a hangszóróból. Ez volt az elsfí tavaszi hang. Azon a tavaszon fejeztük be a tizedik osztályt, a 4. számú leány középiskolá­ban, Ugyanúgy, mint a fiúk a 2. számú középiskolában, mi is foglalkoztunk katonai kiképzéssel és fapuskáink- kal rövid vezényszavakra sorakoztunk az iskolaudva­ron. „Láb-hoz! Váll-ra! In­dulj !” Felsorakoztunk, majd né­gyes oszlopba fejlődtünk, váltunkra emeltük fapus­káinkat és meneteltünk — délcegen, mint a díszszem­lén. Tudtuk, hogy puskáink nem igaziak, hogy nem le­het velük lőni. A rövidesen bekövetkező győzelem és a hosszú, boldog élet előérze- te előre megkavarta a fe­jünket. Az órák után a 2. számú középiskola fiúi a tónál, a domb alatt vártak bennün­ket. Elvették táskánkat és egészen hazáig vitték. A járhatatlan tavaszi utakon zseblámpájuk fénye mutat­ta az utat. Ljolka félhango­san dúdolta: ,,A napfényes kis tisztáson Barna szemű legény Játszik a szerelemről Bajánon.” Ljolka írt a frontra egy Vasziljev nevű hadnagy­nak. Nem ismerte. Még fényképe sem volt ró!a. Egyszer csak úgy üldögél­tünk Ljolkáéknál a konyhá­ban, és sehogy se ment a fejünkbe, hogy mivel lesz egyenlő X, hogyha Y és Z... A rádióban meg frontról jött leveleket olvastak fel. Mindennap olvasták ezeket. Ezalkalommal valamiféle Vasziljev hadnagy kérte, hogy írjon neki valaki. (3 maga a Távol-Keletre való, rokonai messze élnek, s mindenki kap levelet, csak ő nem. A tábori posta szá­mát Ljolka felírta az algeb­ra füzet fedelére, A hadnagy pontosan vá­laszolt. Ljolka minden leve­lét felolvasta nekem. Nem tudom, hogy Ljolka miről írt neki, de ő részle­tesen és hosszan beszámolt arról, mi a helyzet a körle­tében, mintha Ljolka a pa­rancsnoka lett volna. Azt írta, hogy a háború után föltétien eljön Za- gorszkba és meglátogatja Ljolkát. Kérte, küldje el ,neki a fényképét. Aztán Va­sziljev hadnagy elhallgatott. Elhallgatott, s mi L jól ká­val várni kezdtünk. A fron­ton abban az időben sem nekem, sem Ljolkának nem volt senkije. Apám már megharcolta a magáét, s most egy kórházban dolgo­zott, Ljolkának meg nem volt apja, E nagy várakozá­sok idején azonban mi is várni akartunk valakit, elé- jefutni virággal, sírni a bol­dogságtól... Ljolkáék konyhaablaka a fakó, gézből készült füg­gönnyel és az ablakdeszkán heverő öreg kaktusszal, az utcára nézett. Hosszú utca volt, mindkét oldalán kes­keny, földszintes házakkal, vízcsapokkal, ahonnan a vi­zet hordtuk. A. kapuknál kis padok álldogáltak. Ezekben a napokban, amikor a fo­lyókákban még nem olvadt el a hó, a háború negyedik hai-a, utcánkon apró pata­kocskák csörgedeztek, tó­csák ragyogtak, és a hó alól már itt-ott előbukkant sár cuppogott. A fényes, vakító napfényben úszó utca az ál­lomástól vezetett be a vá­rosba. A negyvenötös év áprilisi napjaiban gyakran mentek rajta végig Icatonák. Láto­gatásra érkeztek, vagy se­besülés utáni pihenésre. Most mindegyikben Vaszil- jevet sejtettük, különösen akkor, ha hadnagy volt a jövevény. Egyszer aztán megláttuk őt. A hadnagy fiatal volt és magas. Kezében egy kis bőröndöt tartott és könnye­dén lóbálta. Vállszíjjal át­fogott köpenyben és hety­kén tarkójára tölt sapkában ment a nedves, tavaszi ut­cán, s a házszámokat vizs- gálgatta. Nem ment gyor­san, mégis könnyedén lépe­getett, mintha a tavaszi nap ragyogása megrészegítette volna. Én vettem észre először. Azonnal megismertem, bár még egyszer sem láttam életemben. Ilyennek kellett lennie a mi hadnagyunknak is, aki hozzánk jön. Ljolka hadnagya. Vagy lehet, hogy az enyém? — Ljolka — mondtam. — Éz ő. Ljolka odaviharzott az ab­lakhoz. Aztán a tükörhöz ugrott. Majd ismét az ab­lakhoz. — Ez 6 — mondta Ljolka és a Icaromba kapaszkodott. Dermedten álltunk az ib- laknál. Közeledett. Meglá­tott bennünket, ahogy az ablaküveghez tapadtunk és elmosolyodott. Szép, szürke szeme volt. Egy pillantást vetett ránk, megigazította a sapkáját, majd szemügyre vette a kapu fölött lógó ház. számot és tovább ment. El­haladt a kiskapu mellett. Aznap semmi sem állt lói a kezünkben. A szél vala­honnan néhány felhőfosz­lányt sodort felénk, majd ismét elűzte őket valamer­re. Tizenhétévesek voltunk, s meg voltunk arról győ­ződve, hogy visszajön még a hadnagyunk — csupán el­tévesztette a házszámot. Azokban a'napokban még nem sejtettem, hogy az is­tent kellene kérnem, vi­gyázzon arra a tizenkilenc éves gárdagyalogosra, aki a Harmadik Ukrán front ki­lencedik rohamegvségében harcolva t& előre Becs felé. Ljolka se tudta., hogy két év múlva férjhez megy majd az egyik fiúhoz, aki valaha az iskolatáskáját ci­pelte. A felhők szétfoszlottal; utcánk és a Troickája lavra kupolái felett. Csöpögött a hóié. A hangszórókból in­dulók áradtak. Tizenhét évesek voltunk. Olyanok voltunk, mint a kis palán­ták, amelyek túlélték a hó­vihart. Nemrég ismét találkoz­tam Ljolkával: Jelena Pav- lovnával. Idősebb lánya most töltötte be a tizenhe­tedik évét. Nekem azonban örökre Ljolka marad. — Tudod — mondta —. azért, mindig megremegek egy kicsit, mikor látom, hogy katona megy előttem az utcán... Molnár Sándor foráítáar

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents