Szolnok Megyei Néplap, 1965. április (16. évfolyam, 77-101. szám)

1965-04-11 / 86. szám

&

SZOLNOK MEG VEI N ÉPLAP

i«5. kprVJ* H

KOCZKÁS SÁNDOR:

tv .....

1/ ü'lönös és megható, hogy még csak hatvan éves lenne. Pedig már huszonnyolc esztendeje elment közülünk. A költő képes arra, hogy személyes közelségünkbe hozza mindazt, amit megélt, ami körülvette őt: tért és időt, embereket, társadalmat, nemzetet, az „adott világ varázsait". Milyen ismerőssé vált az a ferencvárosi ház is, amelyben „a kártyás munkáinak fiúként” és Pőcze Borbála életébe „fejkendőbe kötözött gondnak” világraj ötlt. Talán Kiskőrösön vagy Érmindszenten, Debrecenben vagy Ráceg- respusztám lehetne az ember még ennyire otthonos. Versekben megőrzött szülőházak és dajkáló tájak vallanak ma is a küzdelmes múltról, amelyben a történelem szükségszerűségével készült a mi jelenünk. De ki volt közülük olyan rajta kívül, aki annyi joggal leírhatta volna még: „Enben- nem öleli meg hősét / az újnak készülő világ”? S annyi igazsággal?

Akkor, az első április 11-ón, 1905-ben még sokan ..hazátlan bitang”-nak titulálták mindazokat, akikben készült az új világ. Werbőczy volt a tekintély és ismételten ébresztgetni kellett Dózsát. A munkásokat jószerivel még a nemzetbe nem fogdaták be. Adynak kellett jönni, hogy az orosz 1905-ről érkező kósza hírekben felismerje: „a proletár- ság visszaadta a népet a népnek”. Hogy a nép ismét forradalmas, mert új osztály szerveződött • erővé benne s hogy a Hadak Űt- jám már nem a legenda, nem „Csaba népe”, de a „fölkelt Nép” hoz újulást a nemzetnek. Ilyen módon készült történelem és irodalom, hogy útjára indítsa az új költőt, aki érzésben, gondolatban már a szocializmus világába nőtt. Ott a ferencvárosi bérháizban nemcsak egy „csodálatos kedvességü” férfi, nemcsak egy nagy költő indult el nehéz emberi sorsra. Az a nap egy újfajta költészet születésnapja is volt.

Van abban valami mély és csodálatos, hogy József Attila születésnapja „ünnep” lett, hogy ezt a sokáig szürke napot a Költészet Napjává avattuk; Talán azért is, mert álig van költő, aki annyira nem „ünnepi” és ünnepélyes, mint ő. József Attilát nem lehet a régi magyar társadalomban szokásos-hagyományos módon ünnepelni. Költői beszédében nincsenek szólamok, közhelyek, retorikus fordulatok. Igaz. számtalan jelmondat, szinte tételes gondolat idézhető a verseiből, de mindezek — a szó magasabb értelmében — közmondások, aforizmák, megkapó képekbe formált emberi igazságok. Öt csak szocialista módon lehet ünnepelni : szavait átélni,

megérteni, — cselekvésre váltani kell. Minden másféllé közvetítés méltatlan hozzá: mellébeszélés vagy

üres lelkendezés.

A mából, e kettős ünnep távlatából visszanézve mindazt látnunk és felfognunk kell, amit költészetében példaként, gondolati, emberi és lírai örökségként ránkhagyott. Nemcsak próbáló küzdelmeit, nehéz gyötrődéseit és nemcsak költészete csúcsait, magasba röppenő, egyetemességet hordozó költeményeit. De azt is, hogy hosz- szú tíz esztendő érlelő keresése után teljesedett be életművében mindaz, amire már első ösztönös kísérleteiben is vállalkozott, amire élmény és világnézet kész- tette-formáita: egyéniségében a szocialista költői magatartás s költeményeiben a szocialista realizmus. S hogy e „vállalkozás” folyamán átértékelt minden kialakult hagyományt. Valóságot és történelmet, filozófiát és költészetet, esztétikát és képalkotást. — Nincs a mi irodalmunkban hozzá hasonló költő, aki olyan mélyen átélte volna s a világ és a maga költő „világa” végső rendező elvének fogadta volna el a történelmi szükségszerűség gondolatát.

S

zemlélete társadalmi dialektikájából érthető az az új költészet, amit hozott és ami hagyományként, utána induló költőknek „kezdő sebességként” hátrahagyott. A meglévőt, a valóság részleteit apró moccanásaiban is pontosan ismerte és kérlelhetetlenül kifejezte: nyomorrról, gyengeségről, öntudaitlanságról, az „adott világ” borzalmairól szinte természettudományosam aprólékos „látleletet” sűrített képeibe, verseibe. De seholsem ragadt bele a valóság töredékeibe, a megállított pillanatba, az egyszeribe, a jelenségek halmazába.

Még a mozdulatlanságban is benne látta a mozgás képességét, mint a Külvárosi éj „kopár rétjein” elhagyott papírban: „Hogy’ mászna.!

Mocorog s indulni erőtlen...” S mennyire elevenen érzékelte, hogy az elesettek serege, akiknek szállásain „éhínség, fegyver, vakhit és kolera dúlt?’ —, ugyanakkor „új nép, másfajta raj” is, akikben megvan a képesség, hogy helyt álljanak „az emberiségért az örök talajon". Tárgyak és dolgok, emberek és osztályok az ő verseiben nemcsak jelenvaló átmenetiségükben villannak fel, de távlataikban is: amit lát és láttat, abban mindig benne mozdul a jövő. Nincs abban semmi csodálatos, hogy József Attila a fasizmus szorításában is így tudott álmodozni: „A szabadság sétára megy, / kit könny és vér teremtett. / Kezénél fogva vezeti / szép gyermekét, a rendet”. Ez a pontosság és távlatosság, ez a „dialektikus” „álmodozás” éppen az új költészet lényege;

Most, hogy egyszerre ünnepeljük a magyar szocialista líra első klasszikusát és egyre gazdagodó, élő költészetünket — jó és időszerű a józsefattilai tanulságokra emlékeztetni, ö, akit

egyéni és társadalmi létében a tömény „pesszimizmus” légkörébe szorítottak, csodálatos emberi erőfeszítéssel teremtette meg a „történelmi optimizmus" költői életművét. Az élet számára már nem adhatta meg a tisztultabb jövőt, de törhetetlen bizalma a történelem logikájában, a népben, a tömegekben bizonyossá tette, hogy majd rövidesen eljön a kor, amikor „megyilágosul gyönyörű képességünk, a rend”. Mert a költészetet József Attila nem az érdek nélküli tetszés megvalósulásának ítélte: érdek és költőiség, társadalmi haszon és lírai cselekvés nála nincs ellentmondásban egymással. Nem „örök” szépség és „alkalmi” időszerűség szembeállításáról, hanem mély filozófiai egységéből fakadt az ars poeticá-ja: „Ehsss,

ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad”. Csak a nagy előd nyomába szegődő mai lírikusok kezdik érteni igazán, hogy ez a mélyen materialista vallomás mennyire eleven költői program. Tömör két sorban együtt a leghétköznapibb „érdek” és az egyetemes emberi „távlat”.

E zért olyan otthonos

^ nekünk József Attila költői világa. A kor, amelyben versei tökéletes formákba ötvöződtek, már elmúlt, tovatűnt, de a tájak, a dolgok, az emberek, a gondok és távlatok mégis ismerősek. Poétikussá varázsolta a külvárosokat és a transzformátorokat, ezt a proletár-harcokkal telített XX. századot és magát a világűrt is, amit akkor még csak képzeletben járhatott az ember. Otthonossá, poétikussá, mert emberivé, ne- künkvalóvá tette;

S aki vele él, aki tanul tőle, annak ezt az otthonos varázst kell a mi világunkban is átvennie, újjáformálnia egyetemes örökségéből. így lesz teljessé ez az évenként ismétlődő születésnap. Emiéire igazán csak költői kezdeményezésekben élhet. Mert József Attila a világ költői meghódításában mindig előre ment. Egyetemes gondja volt, egyetlen vezérlő gondolata: „az emberi fölszabadulás'’.

JÓZSEF ATTILA VERSEI:

ARS POETICA

Költő vagyok — mit érdekelne engem a költészet maga?

Nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga.

Az idő lassan elszivárog, nem lógok a mesék tetején, hörpintek valódi világot, habzó éggel a tetején.

Szép a forrás — fürödni abban!

A nyugalom, a remegés egymást öleli s kél a habban kecsesen okos csevegés.

Más költők — mi gondom ezekkel? Mocskolván magulcat szegyig, koholt képekkel és szeszekkel mímeljen mámort mindegyik.

Én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább!

Szabad ésszel nem adom ocsmány módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!

A mindenséggel mérd magad!

Sziszegve se szolgálok aljas, womorító hatalmakat.

Nincs . alku — én hadd legyek boldog ’ Másként akárki meggyaláz s megjelölnek pirosló foltok, s elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.

.4 tudásnak teszek panaszt.

Rám tekint, pártfogón e század: rám gondol, szántván a paraszt:

engem sejdít a munkás teste két merev mozdulat között; rám vár a mozi előtt este suhanc, a rosszul öltözött.

S hol táborokba gyűlt bitangok verseim rendjét üldözik, feUndulnak testvéri tankok szertedübögni rímeit.

Én mondom: Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen.

Kísérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem!

*

TISZAZUQ

A báránybunda árnyakat tűlevelű fák fércelik.

Szalad a puli pillanat, fagyon koppantja körmeit.

Hümmögőn áhítgat a nép s házacskák gondolkodnak, írv> zsúpjának zsíros süvegét lehúzza ablakára mind.

Kárál a tyúk keservesen az eresz alatt, mintha már vénasszony lelke volna, mely rimánkodóan visszajár;

Belül is pöttyös állatok ütődött, kékes öregek

guggolnak, mordulnak nagyot, csupán, hogy ne merengjenek.

Mert sok a révülni való, ha már az ember nem kapál. Szép, puha gond a pipaszó. tört ujjak közt pamutfonál.

S mit ér a vén? A kanalat elejti, csöppent, etetik s ha ő etet, a malacok habos vödröstül fellökik.

És lágy a tanya, langy az ói. Csillagra akasztott homály! Kemény a menny; A gally alól bicegő cinke sírdogáL

VAS ISTVÁN:

Rapszódia József Attiláról

ÉVRŐL ÉVRE még mindig észre veheted, ha kinyitod: nemtudott tartalmát bontja a fényre egy- egy titok, ahogy átengedik a szavak, a sorok, és mégis évről évre jelentésekkel sűrűbb lett a mélye. A fáj- dító, mögöttes áram mit rejt magában, hogy ahol kinyitod, rejtelmes lett a megértés hirtelen és egyszerű a titok? A győzelem vértanúsága.

MERT NEM TÉRT KI

semmi elől és mindent ő vállalt magára. És felelt minden kihívásra. És minden átokkal megáldatott. És gyógyító párlatot szűrt le Európa mérgeiből. És bölcsesség lett benne a hóbort, és minden, ami bot- ránkoztató volt, természetessé vált benne és csak benne. Mert övé lett a kor könyörtelen kegyelme. Az értelmetleneknek érthetetlen, a handabandáknak halandzsa volt, és aki a felhígult ősigék langyos vizében ült elégedetlen s a kényelmes költőiség közérthető ködéből ki se látott, a lázadt logikában zagyva- ságot szimatolt. A kenetlenül csikorgó kenetteljesek, a múmiává merevült modemek világvak döiyfébe

dermedt, hályogos szemének ő, akiben tömörült a soseláitott lényeg, csupán a megunt régiségek rikító zsibvására lehetett. A bot- fűlűek zenétlennek ítélték, s akik épp hogy megtanulták a leckét s tudták, hány láb a mérték, vállveregetve, bátran fölényes kioktatásban részesítették őt, akiben a nyelv, a rím, az ütem minden tudása elegyedett. A lecsapolatlan mocsarak miazmás fajgőzei alatt hepciáskodó, hetyke gyarmat nem látta eléggé magyarnak, s ő volt az, akit szolgának neveztek a szolgák. Az új istenek ebeinek eretnek volt, akinek nyomába eredtek, és falkában csaholták. Ő volt az, akit gyűlöltek s hiába. S ő volt az, akit hasztalan szerettek.

MERT ő VOLT AZ, aki

elmaradt, és ő volt az, aki megmaradt. És ő vetette magát a vonat elé helyettünk; Ezért lehettünk elevenek. S mert ő nem bírta ki, ezért nem kellett nekünk a versről lemondani. És ő, a hétszer bátor az ép eszét eldobta magától egy nemzedék helyett. Ezért tarthattuk meg, amit ő elvesztett. S mert minden

szavának ez az áldozati párlat, ez a megváltó hitel ad fedezetet, verséből ezért nem hullik el soha az, amit ő beletett, sőt új és új jelentést kap a korszakokon át, és az ő jelentése megváltoztatta a nyelv egész anyagát, és aminek érvényt adott az 6 mindeot- merése, az érvényes volt a tételre is meg az ellentételére ésaző iszonylatai kérlelhetetlenül és hétféleképp érvényes szavakban tudták kimondani azt, ami kívül- beltíl kibírhatatlan. És feloldozta szívünket.

ÉS EZÉRT A MIÉNK az ünnep. Mert belőle is élünk. És nemcsak azok, akik — tán hajdan ellenségei — az ő ütemét kezdték zengeni s utánozni a szavait, a mondatait, de mi is, ha megadni kezdjük azt, ami kelletik, s a kimondhatatlant kimondani, érezzük az ő erejét, elhozza a nagy vezeték, akár Aranyét, Babitsét. Mert ez az 6 vére, ez a mi vérünk. És ezt cselekedjük az ő emlékezetére. Mert önmaga csak az lehet, aki mások helyett valamit magára vállal, és az nyeri meg az életet, aki új játékba kezd a halállal.

(Karóval jöttél...)

Karóval jöttél, nem virággal, feleseltél a másvilággal aranyat ígértél nagy zsákkal anyádnak és most itt csücsülsz,

mint fák tövén a bolondgomba (így van rád, akinek van gondja), be vagy zárva a Hét Toronyba éa már sohasem menekülsz.

Tejfoggal kőbe mért haraptál? Miért siettél, ha elmaradtál?

Miért nem éjszaka álmodtál? Végre mi kellett volna, mondd?

Magadat mindig kitakartad, sebedet mindig elvakartad, hires vagy, hogyha ezt akartad.

S hány hét a világ? Te bolondSzerettél? Magához ki fűzött? Bujdokoltál? Vájjon ki űzött? Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd, se késed nincs, se kenyered.

Be vagy a Hét Toronyba zárva, örülj, ha jut tüzelöfára, örülj, itt van egy puha párna, hajtsd le szépen a fejedet-