Szolnok Megyei Néplap, 1965. április (16. évfolyam, 77-101. szám)

1965-04-04 / 80. szám

1965. április 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 15 Földes György Kutyaharapást szőrével Történetem hőse. Bodor Ernő, — ahogy mondani szokás — „jól tartotta ma­gát” és csak tiz évvel ez­előtt nősült meg, amikor már betöltötte ötvenedik esztendejét. Bodor szülővárosa jelen­tős beruházásokhoz jutott akkoriban, és több kisebb- nagyobb új vállalat kezdte meg működését. A tanács­nál arra gondoltak, hogy az egyik nagyüzem élére haza hívják a város szü­löttjét, „a Bodor-gyereket” Pestről, ahol már évek óta az egyik minisztériumban dolgozott. A gondolatot tett követte: előbb szó­ban, majd írásban hivata­losan is felkérték Bodor Ernő nem szabadkozott. — Hazament vállalatvezetőnek a szülővárosába. Két-három év alatt rend- betette a vállalat dolgait, aztán mély, pihentető lé­legzetet vett és az egyik nyáron kéthetes beutalással elutazott a Duna mellől Balatonföldvárra, üdülni. Ott ismerte meg a lányt — pesti lányt — Gereben Alizt, bent a Balaton kel;' lős közepén, úszkálás köz­ben. A lány a szomszédos üdülőben lakott és elég volt egy-két kirándulás, hegyi túra a Balaton zalai partján, két este a Kerin­gőben. hajnali barangolás a földvári fák alatt és már­is felengedett Bodor Ernő zárkózott szíve. Aliz hu­szonegy éves volt fis ka­cér. Ernő ötvenhárom éves volt és naiv. Igaz. jóképű, magas termetű, izmos és korát meghazudtoló friss férfi ember. A manapság szokásos szabálytalan szabályosság­gal kezdődött a szerelem Bodor Ernő egy hónap múlva feleségül vette Ge­reben Alizt és hazavitte a feltűnően csinos, szőke erősen pingált és — jóin­dulatú jelzővel: — korsze­rűen öltözködő feleségét. Ahogy múlott az idő, az ifjú menyecske egyre in­kább belebátorodott az ot­tani életbe: ivott, flörtölt játszotta a dámát, maga­tartása erősen kirítt a kör­nyezetéből és bántóan fel­tűnővé vált. Amikor egy napon Bodor hazatért a hivatalából, se vacsora, se asszony. Alizka hainaltájt vetődött haza. Bodor hangtalanul fogad­ta. s levette az asszony bőröndjeit a szekrény tete­jéről: — Menj haza az anyád­hoz. mielőtt még valami vad dolgot cselekednék! — szólt csendesen és megfon­toltan. azzal a rési határo­ZOHeéaosl <is t-: mentséggel amelv Bodor Ernőt egész életében jellemezte. Az asszony csomagolt és ment. Hat hónapig tar­tott a válóper, és Bodor Ernő ötvenhat éves korá­ban ismét szabad emberré vált. De Aliz nem múlt el nyomtalanul, a krízis so­káig tartott. Bodor még többet ivott, kocsmázott, — gyűrötten járt-kelt, a mun­kája egyre rosszabbodott. Már-már úgy látszott, hogy le kell váltani, ami­kor a megyei központ igaz­gatójának eszébe jutott a megoldás. Szűkkörű érte­kezletet hívott össze Bodor Ernő megmentése céljából Amikor előadta a tervét, a vállalat legidősebb dolgo­zója, a hatvankét éves Ke­rekes Dániel így szólt: — Jó terv, ügyes terv. Régi igazság: kutyahara­pást a szőrivel... Néhány nap múlva egy nyúlánk, negyven körüli, csinos asszony kopogtatott be Bodor Ernő vállalatve­zető ajtaján: — Kozák Ilona vagyok —- mutatkozott be. — A vál­lalat munkáját vizsgálom és tervet kell készítenem az adminisztárció csökken­tésére. Aktatáskájából elővette a megbízólevelét. amely­ben a megyei központ bő­vebben is kifejtette azokat a tennivalókat, amelyek miatt Kozák Ilona központi revizort egy hónapra ki­helyezték. Bodor hosszasan nézte az írást, aztán még hosszabban rajta felejtet­te szemét Kozák Ilonon és r annyit mondott: — Rendben van. Ügy végezze a munkáját, ahogy jónak látja. — Szeretném, ha a vál­lalatvezető elvtárs is segí­tene... Kozák Ilon munkához kezdett Megvizsgálta a könyveket, ellenőrizte a bi­zonylatokat, egyben más­ban változtatást kért, egy­szerűsítette az ügyvitelt és észrevételeit naponta két- szer-háromszor is megbe­szélte a vállalatvezetővel És persze szerét ejtette annak is, hogy másról is beszélgessenek, ne csak az ügyvitelről. — Bodor elvtárs szeret-e olvasgatni? — kérdezte egy alkalommal Ilon, ami­kor éppen nem hivatalos ügyekről esett szó. Bodort meghökkentette a váratlan kérdés. — Legalább három éve nem volt könyv a kezem­ben — felelte őszintén, némi bűntudattal, s más­nap kikérte a városi könyv ­tárból Balzac: Szamárbőrét aztán Gárdonyi Géza: Egri esi 11a gok j át. majd minden másnap egy-egy újabb könyvet. Három hét múlva már Selye professzor stres- sét forgatta. S mivel az ember azo­nos időben egyszerre két helyen nem lehet, nyilván­való, hogy amíg Bodor ott­hon olvasott, addig nem le­hetett sem a városi étte­remben. sem a kocsmában, de amikor nem olvasott, nyugodtan együtt tölthette az idejét Kozák Ilonnal. S hogy Kozák Ilon ellenőr közelsége nem volt hatás­talan Bodorra — az bár­milyen furcsa is — először Bodor inge gallérján lát­szott meg, de persze a munkáján és a józanságán is. Jól vasalt, tiszta ing került ismét minden nap Bodorra és a munka ismét úgy égett a keze alatt, mint valamikor fénykorában, a rosszul sikerült házassága előtt. Letelt a négy hét, Kozák Ilon megbízatása is lejárt. Egyszerűsített egy keveset a vállalati adminisztráción és szinte észrevétlenül rend­behozta Bodor Ernőt is. A vállalatvezető nem sokat Kamjén István: Balog Sándor nyugdíjas — Meg tetszik engedni? — szolt az öregember a pádon ülő férfihez, ki úgy el volt merülve az újság­olvasásba. hogy meg se hallotta. Az öreg újra meg­szólalt: — Mondok: meg tetszik engedni? — szólt most már hangosabban, s tömött ba­juszát birizgálta. A másik felemelte a fe­jét, s tekintetét rászegezte az öregre, majd a pad másik végére mutatott, ő maga meg arrébb ült. — Engedelmet kérek, Ba­logh Sándor vagyok, — s nyújtotta a kézit. — Én meg Csontos Bá­lint, — mutatkozott be -a másik is. Aztán tovább folyt a beszéd. — Tán szabadságon tet­szik lenni? — kérdezte az öreg. — Nem. — Azt hittem. — Egy kis szünetet tartott, majd újra — Hanem gyönyörű idő van. Csak úgy húzza ez az áldott napocska a növé­nyeiket. No meg aztán eső is van jócskán. — Majd Baranyi Ferenc: Én akkor csupán annyit láttam, hogy öten alszanak egy ágyban, folyton-folyvást pincébe mentünk, s naponta egyszer babot ettünk. Én nem értettem Puliér bácsit hogy mindig csak bújócskát játszik, a padláson lelt menedéket, ha a pincébe jött a német. Ha bomba robbant, ágyú dörgött, azt gondoltam, hogy jön az ördög, s — jó fiú — a babot megettem, nehogy a pokolra cipeljen. S jött egy napon két kucsmás ember, puskával, mosolygó szemekkel... Tavasz volt, friss rügyek nevettek. S Fullér bácsi nyújtózott egyet. teketóriázott, két hét múl­va bement a megyei köz­pontba, először felkereste Kozák Ilont, aztán a köz­pont igazgatóját. Ö volt az egyik tanú az anya könyv­vezető előtt. A másik tanú a hatvankét éves Kerekes Dani bácsi volt, aki né­hány héttel ezelőtt azzal példálózott, hogy a kutya- harapást a szőrivel kell • gyógyítani... újra a mellette ÜI9 szeme közé nézett: — Ha meg nem sérteném, hány esz­tendős? — Én? — nézett az rá meghökkenve. — Már ötven felé járok. — Hm. Az is szép idő... Hanem mit tetszik gondol­ni: és mennyi idős vagyok! — Ügy hatvan körül, — rántott egyet a vállán a másik. — Azám, jó is volna, — nevette el magát az öreg. — Hatvan éves koromban még úgy dolgoztam, mint akármelyik negyvennyolc— ötven éves ember. Hetven­kettő vagyok mán én ké­rem. Nézze meg a koba­kom, — mutatott ősz fejé­re, — meg a bajuszom is egész fehér, öt esztendeje vagyok nyugdíjba. Ugyan még nem akartam, de erő­szakoltak. hogy menjek, — magyarázta az öreg. — A jányom, meg a fiam itt laknak Pesten, azltán min­den esztendőben fed szok­tam jönni kétszer is... — Majd újra a férfinek sze­gezte a kérdést: — Gyárba tetszik dolgoz­ni? — Igen. Vasas vagyok! — Nahát? A fiam is. De nem akármilyen ám, — dicsekedett az öreg. Olyan szakmunkás az kérem, hogy kétésfélezer forintot keres. Meg prémiumot is jócskán szokott kapni... No osztán a menyem is helyre egy menyecske. Az meg szövő. A Soroksári úton van egy nagy szövőgyár, ott dolgo­zik. Ez a két kis fattyú a fiamé, — mutatott a té­ren játszadozó két gyerek­re, kik nagyban rugdostak egy futballabdát. — A nap­közibe szoktak lenni, de hogy most jtt vagyok, mon­dom a menyemnek: Hagyd csak itt fiaim, majd el­megyek velük míg ittleszek. De nagy huncutok, — mo­solygott az öreg. — Már most nagy kópé mind a kettő. különben nagyon szeretem őket, mert életre­való kölykök. Tudja most is van nálam egy pár forint aprópénz. Be szoktunk ül­ni a cukrászdába süte­ményt. vagy fagylaltot en­ni. Mert nem vagyok én kéremszépen pénzszűkibe... — kezdett most már bizal­masabbá lenni. A másik pislogva nézte; figyelte az öreg napszítta borotás arcát, Az öreg meg így folytatta: — Ügy ismerem ezt a várost, mint a tenyerem. Kubikus voltam, ötvennégy esztendeig toltam a kubikos talicskát, úgy nézzen rám, — húzta ki magát és büsz­kén nézett a másikra. Tud­ja hány felé jártam én? A múlt háború előtt, fia­tal suttyó legény koromban még Olaszországban is ku- bikoltam. Jártam Németor­szágban. Franciaország­ban... Ó. de sokfelé tóltam én a kis talyicskát. Nem mondom, píz is volt néha. de nagyon sokszor bizony csak éhkop. Keservesen tudtam csak felnevelni az öt gyereket... Most már hála istennek mind felnőtt, családos emberek. Ezeknek az apjuk is nagyon jó vas­munkás, — ismételte még- egyszer az öreg, a gyere­keikre mutatva. — A já­nyom, egy nagy áruházban dolgozik és elég jól ment férjhez. A vöm mérnök. — Egy fiam a Nyírségbe egy állami gazdaságban agronó- mus. Egy másik fiam meg Vásárhelyen van, szántén vasmunkás. Jól megy a sora annak is. A legkisebb fiam most két esztendeje végzett az egyetemmel. — Hm,... és mit gondol hova került? — büszkélkedett az öreg. — Nem tudom, — bic­centett a másik. — Hm... egy nagy állami gazdaságot bíztak a kézire Pedig még fiatal... így az­tán én nem panaszkodhatok. 'Hun az egyiket, hun a má­sikat megyek meglátogatni. Otthon meg volt egy fődbe- süppedt zsupfedeles kis házunk. Azt mondják egy­szer a gyerekek: „No édes­apám, házat építünk itt!” Én csak néztem rájuk, majdnem azt mondtam ne­kik: örüljetek, hogy éltek. De már másnap hordták is a téglát. Akkor is itt vol­tam a fiamnál és nem tudtam elgondolni, hogy miért nem akarnak haza­engedni. Hát négy hónap múlva azt mondja a fiam: „Na édesapám, most már mehet haza. ha akar." Hát, mikor hazaértem, körül iár- tam egy párszor a telket, pedig ott születtem. Nem akartam hinni a szemem­nek. mert gyönyörűszép téglaház állt rajta. Két nagy szoba, nagy üvegve­randa, meg akkora konyha. — mint azelőtt az uraknál volt, — cifra cementlappal van burkolva a földje, a fala meg fényes fehér esem névéi. Beültettem oszt a telket gyümölcsfával, s most már ügy néz ki. mint egy pestkörnyéki villa Elő) meg parkot is csináltam. Megnézi mindenki nyáron, mikor nyílnak a virágok. És akkor hun az egyik, hun a másik gyerek jön haza családostul. Igencsak ott töltik a szabadságot. A másik csak hallgatott Nem is tudott volna szól­ni, mert az öregből folyt a szó, mint a forrás. így hát időnként csak annyit mondott: Hát igen... így van az rendjén... Az öreg pedig tovább­folytatta: A fiamnak Zug­lóban van szépen berende­zett lakása. Nagyon szép hely az ám kérem. Olyan gyönyörű ott minden. Ügy érezheti magát ott az em­ber, mintha vidéken volna Pesten még folyt az ostrom, de nálunk mar hónapok óta cirillbetűs feliratok mtiM í't e hadi-utakat. Meg­jelent az új valuta is: a bor, lévén varosunk lakosságá­nak javarésze szőlőtermelő. Azon az őszön nagyon éde­sek voltak a fürtök, jóízű a bor is. bár a közbejött har­cok miatt egyes pincékben megkéstek a fejtéssel. Egé­szen furcsa világ alakult ki, az emberek tele voltak várakozással, néha „málinki robot”-ra mentünk krump­lit hámozni, vagy romot takarítani, de többnyire otthon ültünk, tétlenül, s ha lehetett, a rádió híreit hallgattuk, és reménykedve ébredtünk reggelenként: talán ma végre Pest is túlesik a poklon. Akkoriba a Padpalkovnyik lakott nálunk. Egyébként ez a rendfokozatát jelentette, ie mi névként használtuk, lévén valódi neve számunkra kimondhatatlanul bonyolult és megjegyezhetetlen. A Padpalkovnyik lehetett vagy két méter magas, pince­mély hangú, tekintélyt parancsolóan súlyos termetű. Kezdetben azt hittük, azért beszél hangosan, mert ha­ragszik, de idővel rájöttünk: nem tud halkan beszélm. Még a gyerekképű Ványuskával sem, aki sofőré volt. Vele is hangosan suttogottpedig hozzá különösképpen gyöngéd volt. Ványuskát néha °jotr helyettesítette, akit a köny- nyebbség végett Péternek hívtunk, amin eleinte jóízűen nevetett, de később megszokta. Péter három házzal odébb volt kvártélyon, s csaknem minden este átjött Ványuskához. Olykor harmonikázott, vagy énekelt, külö­nös, lányos, szomorkás hangon. Az üzletek üresek voltak, a hivatalokban tétlenked­tek az emberek, a közigazgatási tennivalókat a kom- mandatúra bonyolította le. Szerencsére, ennünk volt mit. még finomságok is jutottak az asztalra. Ugyanis a Paa- palkovnyik minden útjáról hozott valamit a tarisznyá­ban. Hol egy lőtt nyúltál, vaddisznócombba’, konzerv- vei, liszttel, kocka alakú barna kenyérrel állított be. Cserében mostunk, főztünk, ami az akkori közellátás SZEMES PIROSKA: A SAKK nehézségeit figyelembevéve, csekély viszonzás volt a kapottakért. A fennmaradó szabadidőt kártyázással, olva­sással ütöttük agyon. Ebben a viszonylag idilli és tétlen életünkben egyetlen fontos eseményt a fronthírek jelen­tették. És a sakk. Édesapám egy kiégett házban találta. s a hiányos készletet magunk-fabrikálta figurákkal egé­szítettük ki. Még örültünk is, hogy nem volt teljes, mert néhány napra lefoglalhattuk magunkat a bábuk faragá­sával, festésével. Sajnos, játszani csak nagy veszödség, sok vita után tudtunk, mert még a lépések szabályaival sem voltunk tisztában. Mesterünk Ványuska volt, akinek állandó magya­rázatai révén lassan eljutottunk az alapismeretekig. Bár nem értettük egymás nyelvét, de kitűnően értekeztünk kézzel-lábbal, s mire Péter is beállt kibicnek, már igazi sakkot játszottunk. Péternek kerek arca, olajos bőre és mandulavágású szeme volt. Ha hunyorított, egészen összeszűkült, mint két feketével húzott vonal. S ha figyelt, mindig hunyo­rított. Néha biztatólag bólogatott, egy sikerült lépésnél elégedetten mosolygott, de soha nem szólt a játékba. Ugyanis nem tudott sakkozni. Később — az akkor szoká­sos nemzetközi nyelven — kifejtette, hogy szeretne meg­tanulni, s ha lehet, adjuk kölcsön a sakkot egy éjsza­kára. Magával vitte a dobozt, annyi „szpasziva” kíséreté­ben, amennyit akkor sem ért volna, ha nem mi farag­juk a figurákat. Másnap ugyanilyen hálálkodva, lelkesen hozta vissza. Akkor nem nyitottam ki, csak este, ami­kor le akartunk ülni játszani. Hiába kerestem az egyik csikót. Talán a legszebb példány volt. Kemény fából faragtam és göndörre mintáztam a sörényét. Nagyo/n sajnáltam, s másnap, hogy az utcán találkoztam Péter­rel, magyarázni is kezdtem, hogy hiányzik a ló. — Nyet kony! — néztem rá szemrehányóan, ő meg sajnálkozva csóválta a fejét. — Nyet?! — hunyorított, mint aki nem akar hinni a fülének. lAttam, hogy igen bántja a dolog, aztán hosszan tani kezdett, miért is szóltam, szegény fiú, még a szí­vére veszi. Hagynom kellett volna az egészet. Hát nincs annyi időm, hogy faragjak egy másikat? Megpróbáltam megnyugtatni, hogy nem dől össze a világ, ne búsuljon, majd lesz új ló, ő azonban nem vigasztalódott meg. Olyasformán vettem ki szavaiból, hogy bízzam csak rá helyrehozza a hibát. Hogy milyen jól megértettük egymást, az másnapra ki is derült. Bekopogtatott hozzánk, s a félig nyitott ajtóban megállt. Kis mandulaszeme eltűnt az arcában, titokzatosan, gyermekes, elfojtott örömmel újságolta: — „. :zt kóny! — Jeszt? — kérdeztem lelkesen, hogy lássa, meny­nyire örülök. Vártam, hogy ideadja, ő azonban intett, hogy köves­sem és megindult az udvar felé. A kapunál, kantárjával a kilincshez kötve egy valódi felnyergezeti ló állt. És Péter gyermekes, büszke, boldog mosollyal nézte: megfelel-e?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents