Szolnok Megyei Néplap, 1965. április (16. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-25 / 97. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NEPLAI“ 1965. április 25. Huszka Jenő Amikor dühös volt, mindig összecsücsörítette a száját. Alit, mint a cövek. Szeme megszokta a homályt. Háta mögött az épület. Három emeletes. Szürke. Nemcsak most, nappal is szürke. Balra, a legfelső emelet utolsó négy ablakából pászmában dől a fény. Sárgás. Furcsa: mire lehullik elé, megszürkül az éjszakában. Attól van ez a szürke derengés idelenn. A harmadik emeletről mormogó duruzsolás ereszkedett alá. A hangok egybefolytak, semmitmondóvá zsugorodtak, a szavak foszlányait sem értette, csak zsongtak a fülében, akár kályha dudorászott volna. Nevetés csattant, „De örültök...” — gondolta bosszúsan. A válla fölött pillantott hátra, a magasba. Az ablalcokból kocka-alakban ömlött a fény, és a sugárban látni lehetett a keresztfák árnyékát: négy részre osztották a. sárgás szabályos csóvát. „Minek örültök?” — a szája úgy meredt előre az orra alól, mint a tüske. Csönd volt. Idegesítő. Annyira idegesítő, hogy a tenyere viszketett. Szuszogni szedte a levegőt, és úgy érezte, mintha fojtogatná a csönd. Megint nevetés. A torka összeszorult. „Hogyan tudnak nevetni?... Az ember...” — ez a gondolat is befejezetlen maradt. Nagyot nyelt. Vasárnap mindenki otthon van. És akkor az embert beállítják silbakolni... Az országút hajnalban kékesen csillog majd, akár valami messzire, nyúló-ka- nyargó selyempántlika. Most csak egy hosszúkás szürke folt. A szürke folton kellene elindulni... Két kilométer. Nem térne le róla Véletlenül sem. Érezni a domborúságán, hogyan, s merre kanyarog. Megérzi azt az ember vaksötétben is. Talán két kilométer sincs egészen. Ott a sárga ház. Az már: ház. A vasútállomás... Arra mentek el... Oldalt fordult, úgy nézett, vágyón — arra... Délután mentek. Amikor őJc átvették az őrséget, mindjárt azután. A vonathoz. A laktanya másik oldalán posztóit akkor, a kapuban. Neki mutatták a papírjaikat. És neki néznie kellett a papírjaikat. Meg a boldog-mosolygós képüket. A szíve belefacsarodott, ahogy nézte. A sárga irigység emésztette. Nem elég, hogy itt rostokol, szemlélje végig a mások örömét. Minden papírtulajdonos egy-egy stáció... A távolban — a laktanyai úton — csizma koppant. Odafenn fémes zörgés. Kattanás. Fölpillantott. A harmadik emeleten az egyik világos ablak kitárult, valaki kihajolt az ablakon. „Még ez is ellenőrizni akar...” Egy ugrás. Az alak eltűnt a fényből. A Magyar—Szovjet Baráti Társaság és a Magyar Úttörők Szövetsége megyei elnöksége kiállítást rendez abból az anyagból, amelyet a megye úttörői levelezési kapcsolataik során gyűjtöttek. A járások és a városok úttörő elnökségei már megrendezték kiállításaikat, s a legérdekesebb leveleket, képeslapokat, tárgyi emlékeket a megyeszékhelyre külNézett fői. Azt hitte, a szeme káprázik. Az alak a két emelet között himbálódzott. Látta a kötelet. Fehér volt, valósággal világított a homályban. Ide-oda. Mint az órainga. Fuldokló sziszegés. Hör- gés. Lihegés. Alit, nézte, és a homlokát kiverte a veríték, a szája önkéntelenül megnyílt. Akkorát nyelt, hogy a torka belefájdult, és azt hitte üvölt, pedig nyögött csak ő is: — Te! Ne! Ne!.„ Hörgés felelt. A hideg futkározott. a hátán, „Meghal...” — a gondolattól elöntötte a forróság. Hogy ö látni fogja. Ahogy ez meghal. A fogát csikorgatta, s az ajka összecsücsö- rödött. „Az anyád keserves... Nekem ne hallj meg itt!...” Lekapta válláról o géppisztolyt, csövét az égnek, ujja a billentyűre tapadt. Hosszá sorozat. Aztán mintha megsiketült volna, olyan csönd támadt. Hirtelen tucatnyi láb dobogását vélte hallani. „Hallucinálok...” A szívét a torkában érezte. A kötél himbálózása meg- lassúbbodott. „Jönnének már...” — topogott türemetlenségében. Az idő végtelennek tűni, Végre! Elől az őrsparancsnok. Futás közben a sapkáját igazította a fején. ö meg csak állt, kezében égnek fordított fegyverrel, mint az imént. A foga vacogott, és mintha a fejéből hirtelen kiszaladt volna mindenféle katonai jelenté.%■ formula, semmi sem jutott eszébe abból, amit tanult. A géppisztollyal, mint holmi bottal mutogatott az ablak felé, s nagynehezen kinyögte: — Ott... Főhdnagy elv- társ. Az őrparancsnok egy pil- linatig odabámult, és lódult tovább az épület bejáratához. A többiek utána... „Siessenek” — makogta magában, és állt, ugyanott, ahol a levegőbe lövöldözött, még a fegyvert sem akasztotta vissza, a vállára. Nézett fölfelé. „Nem is tolt le... Hogy rosszul jelentkeztem...” — a gondolat keresztülszaladt agyán, s nyomában tülekedett a sürgető kívánság: kiessenek...” A nyitott ablakban megjelent a főhadnagy feje. Gyors, kapkodó mozdulat: már a kötelet markolta. Az alak fölemelkedett. — Hű, de könnyű... Ez a főhadnagy hangja volt. „Nem lehet... A halott nehezebb... Akkor a félhalott is...” Nevetés. Megrázta a fejét. „Megörültek ezek?...” Gurgulázó, hahotázó, kacagó nevetés. Még, és még... Mintha nem akarna vége szakadni... Folyton-folyvást. — Nem tudom, ki volt az a pihent-agyú, de ez megérte... Ez megint a főhadnagy volt. Az ablakot becsukták. dik az úttörőházban rendezendő kiállításra, mely április 26-án nyílik meg; A megyei kiállítás legértékesebb darabjait a megyei úttörő elnökség Budapestre küldi, ahol májusban, a IX. kerületi úttörőházban rendezi meg az or szagos úttörő elnökség fe'- szabadulásunk 20. évfordu lója tiszteletére az _ orszá gos levelezési kiállítást A hangok ismét az érthetetlenségbe távolodlak, zsongó durúzsolássá olvadtak egybe. Az ablakból pászmába dőlt a fény a szabályos koc- Icaalakú csóvákban látni le. hetett a keresztfák árnyékát. Idelenn: szürke homály. És csönd. Aztán csizmakopogás. Elől a főhadnagy. Sapkáját hetykén oldalt csapta fejét csóválta és nevetett. ö csak bámult rá. — Elküldték a másik szakaszból e9D embert a kantinba... Soltúig odávolt, hát kiagyalták, hogy megijesztik... összemesterkedtek egy ruhát, öngyilkosnak... Véletlenül maga ugrott be... Alit, merev-mozdulatia- nul. A nyelve nehezen forgott, és azt kérdezte: — Akkor... nem halt meg?... A főhadnagy pislogott. Aztán megint nevetni kezdett. A könnyei potyogtak. — Hát nem érti?... Akkor szaladtak el az ablaktól, amikor maga lőtt... Addig nyögtek, hörögtek ott... Még mindig nem érti?... „Akkor tényleg nem halt meg...” — gondolta. Vállára lökte a fegyvert és kényszeredetten elmosolyodott. A készültség elvonult. Magára maradt. Háta mögött az épület. Elől a kerítés. Azon túl az országút. Hajnalban kékesen csillog majd a messzeségben. Jól érezte magút a csöndben. És ez különösnek tűnt. Hogy jól érzi magát. A homlokát is összeráncolta, miközben ezen töprengett. Furcsa és megmagyarázhatatlan: kellemesnek találja ezt a semmi-nem-történns ácsorgást, fegyverben. Sőt, mintha ezért a semmi-nem- történésért állna. Csodálkozott ezen. De így volt. Félszemmel fölsanditott az épületre: a harmadik emelet utolsó négy ablakából pászmában világított a sárgás fény. Mire lehullott elé, megszürkült, de azért homályt derített az éjszakába. Elmosolyodott, az ablakokra. Csönd volt. Nyugalmas, meghitt, zsongással otthonos csönd. kiinduló feltétele a munka, ami az embert a természet és önmaga urává teszi. De mindez nem az elszigetelt egyén érdeme, hanem a dolgozó emberek összességéé. Nincs társadalom és nincs egyéni lét az emberek együttműködése, közös munkája nélkül. Egymást segítve, munkájuk tapasztalatait és eredményeit kicserélve átalakítják a természetek szüntelenül növelik a társadalom anyagi javait, s ezzel egyidőben fejlesztik a kapcsolataikat is egymással; A munkához való viszony ezért nem csupán gazdasági, hanem erkölcsi kérdés is, ami kifejezi az egyén és társadalom (kollektíva, osztály) erkölcsi arculatát, erkölcsi jellemét. A munka — bármilyenről legyen is szó — mindig erőfeszítés, fáradozás, küszködés. Annál nagyobb azonban az öröm és erkölcsi kielégülés érzése a sikeres munka láttán, amikor az ember testet öltve, kézzelfoghatóan érzékeli erejét, és felülkerekedését a természeten. Ez az emberi alkotótevékenység belső elA Tisza-parti metropolisban, Szegeden született Huszka Jenő 1875. április 24-én — 90 esztendeje. — Huszka a Kálmán Imre— Lehár Ferenc-féle operettstílus jelentős képviselője volt. Mint hegedűs csodagyerek, már ötéves köréten a szegedi árvízkárosultak javára, nyilvánosságra lépett. Érettségi vizsgája után Hubay Jenő fölvette a budapesti Zeneakadémia mesteriskolájába. Zeneszerzésre pedig Koessler tanította. Az akadémiai felvétel nem tetszett szüleinek, akik nem voltak jó véleménnyel a muzsikusa pályáról. Ragaszkodtak ahhoz, hogy Huszka elvégezze jogi tanulmányait is. Egy kis párizsi kiruccanás következett, miután elvégezte a jogot és befejezte zeneakadémiai tanulmányait. Párizsban a Lamoureaux-zenekarban játszott. Visszatérve Budapestre, pályát _ választott. A szülők kívánságának megfelelően hivatalt vállalt: a közoktatásügyi minisztérium szolgálatába lépett. A szembeniévé, íróasztalnál Huszka régi barátja, a legkiválóbb magyar operettszövegírók egyike: Martos Ferenc ült; Együtt jártak egyetemre, s mint diákok együtt éltek egy hónaposszobában. S nemsokára az akták meliert az íróasztalokon szövegkönyvek pihentek s vártak azt a pillanatot, amikor a színpadon életre kelhetnék. Huszka első nagysikerű operettje a Bakonyi Károly és Martos Ferenc szövegére írt Bob herceg, mely színre terült Becs, Olaszország, sőt Amerika színpadain is. 1902. december 20-án mutatták be a Népszínházban a Bob herceget. Az egyik korabeli újság bírálatából idézzük ezzel kapcsolatban a következőket: „Három miniszteri segédfogalmazó, mindegyik dz Országos Kaszinó tagja, ösz- szeálltak, hogy a hivatásosoktól elvegyék a kenyeret és írtak egy operettet Bob A történelmi fejlődés azonban olyan ellentmondást is magával hozott, amely már nem a munka általános jellemzőiből f akad. Az osztálytársadalmakban elkülönültek a munkát végzők és a munka eredményeinek élvezői A dolgozó embernek csak annyi jutott a termékekből, amennyit az uralkodó, kizsákmányoló osztályoktól szüntelen harcban ki tudott csikarni. Aki a munka gyümölcseit élvezte, nem dolgozott, aki pedig dolgozott, csak szűkösen tudott megélni. Nem csoda, hogy ez a társadalmi ellentmondás magát a munkást, a dolgozó embert állította szembe a munkával. Mindezt erősítette a munka gazdasági-technikai fejlődése. A széleskörű társadalmi munkamegosztás erősen csökkentette, háttérbe szorította az egyes ember tevékenységének alkotó jellegét. Az egyhangú, monoton, unalomig ismételt mozdulatok, amelyek pl. egy modern gyár szalagrendszere mellett szükségeherceg címen. A darab egy incifinci kis színészlány kedvéért íródott...” Az egyik miniszteri se gédfogaímazó Huszka Jenő és az incifinci kis színészlány Fedák Sári volt. Beöthy László jobb szemű kritikusnak bizonyult, mert a Budapesti Hírlap december 21-i számában így írt többek között: A legnagyobb siker zúgása morajlott ma végig a Népszínházon egy magyar operett első előadásán: olyan sikeré, amelyet a sokat látott s újabban sok viszontagságot szenvedett színház mostani igazgatása alatt még nem ért. Két istenáldotta tehetség győzelme volt a mai est: Huszka Jenőé és Fedák Sárié. Huszka írta az operett zenéjét. Fedák Sári játszotta el a darab főszerepét. Az udvariasság azt kívánná, hogy először a kisasszonyával foglalkozzunk, de az a látható odaadás, szeretet és lelkesedés, amellyel a művésznő a fiatal muzsikus első nagyszabású alkotását diadalra vitte, igazolni fogja, ha a mai est beszámolóját a Huszka Jenő dicséretével kezdjük. A Bob herceg első felvonásában arra tanították az udvari oktatók György királyfit, miképpen kell viselkednie az idegen udvarok követeivel szemben. Amikor a magyar követre került a sor, Bobnak el kei- lett mondania — a szerepe szerint —, a többek között a következő kérdést is: — Hát még mindig huncut arra felé a német? A népszerű Huszka-ope- rett egyik előadását végignézte József Ágost királyi herceg is feleségével. Mikor az említett jelenet következett, a Bob herceget alakító Fedák Sári, szigorúan ragaszkodva szerepe szövegéhez, vidáman kérdezte a hoppmestert: — Hát még mindig... Nem fejezhette be, mert Konti József, a karmester jelt adott a zenekarnak, a következő pillanatban, a nagydobos már beleütött sek, vagy a nehéz, csak izommunkát követelő, esetleg szükségtelen körülmények között végzett munka önmagában nem elégíti ki az ember cselekvés- és alkotásvágyát, különösen akkor nem, ha még a munka eredménye sem az övé. Ennek ellenére a munkásokban már a kapitalizmus idején kialakul a munka szeretete és becsülete, a szakmai büszkeség érzése, valamint a hozzáértés nélküli, hanyag, felelőtlen, ímmel-ámmal végzett munka erkölcsi elmarasztalása, A dolgozó embert mindig büszkeséggel tölti el, hogy — bármenynyire keserves és nehéz is a munkája, bármilyen szűk részműveletre korlátozódik is — a természet egy kis darabkája feletti uralmat biztosít számára. A dolgozó osztályokban — hol homályosabban, hol világosabban — mindig megvolt az a tudat, hogy ők az igazi nemzetfenntartók, a történelem igazi alkotói. Nem véletlen tehát, hogy a munka, mégpedig minden fajta munka tisztelete és becsülete éppen a dolgozó osztályok tagjaiban élt legerősebben. A szocialista forradalom megszüntette a magántulajdon mindenható uralmát, s a szocializmus az embe" megítélésének társadalmi alapjává a végzett munka dobjába, zengett hangosan a cintányér, zúgott-harso- gott az egész zenekar és így a kissé antidánasztikus tréfát a színházi zenekar muzsikája elnyelte. A herceg nem hallhatta tehát a Becs felé kévéssé kívánatos kérdést A jelenei' után Konti az első sorok felé fordult, ahol az újságírók ültek: — Látjátok, fiúk. ez vagyok éri! Azután következtek sorra a nagysikerű Huszka-ope- rettek: 1903. november 6-an az Aranyvirág. Ezzel a darabbal nyitották meg a Király Színházat. Konti József vörös feje bukkant fel az új színház zenekarából a karmesteri pulpitus mellett Jobbjába vette a karmesteri pálcát, egyet kopogtatott és féloldalt a közönség íe'é fordulva. így fohászkodott: — Also, Isten nevében... S felcsendült az Aranyvirág nyitánya. Majd újabb, kirobbanó sikerrel jelentkezett Huszka A rózsák atyja: Gül baba jelenik meg az operettszínpadon 1905. december 9-én. S következnek Huszka újabb és újabb sikerei. Gergő székely parasztlegény történetét idéző Tündérszerelem, melyben Gergő alakját minden idők egyik legnagyobb magyar tenorista- ja: Környei Benő alakította. Majd megjelenik a Mária főhadnagy, s a felszabadulás után az idős mester két jelentős alkotása: a Szép juhászné és a Szabadság, szerelem. Huszka Jenő nevét az operettmuzsika terén nemcsak a magyar, hanem külföldi vonatkozásban is a legelsők közé soroljuk, s fgy ő is azok közé tartozik, akik a magyar operettmuzsikának itthon és külföldön elismerést, sikert szereztek. A Szigligeti Színház Huszka Jenő születésnapja alkalmából a Lili bárónői mutatta be. A pénteki bemutató közönsége előtt kirobbanó sikert aratott a kiváló zeneszerző egyik legszebb és legközkedveltebb operettje, a Lik bárónő. minőségét és mennyiségét tette, ami egyúttal a dolgozó ember legmagasabb erkölcsi megbecsülése is. A tisztességes, lelkiismeretes munka társadalmi „rangjának” elismerése az első lépés ahhoz, hogy az egyénekben is egyre jobban kibontakozzék az új, szocialista munkaerkölcs. Ez azonban rendkívül bonyolult folyamat. Milliók mindennapi szokásait és magatartását megváltoztatni csak igen hosszú idő alatt lehet. A munkához való új, szocialista viszony sokáig a régi, megcsontosodott nézetekkel és maradi magatartásmódokkal összefonódva él az emberekben. Mit követel a szocialista munkaerköics minden egyes embertől ? Azt, hogy képességeinek, szakképzettségének megfelelően, fegyelmezetten dolgozzék a társadalom és a maga javára, s ennek érdekében alkotóerőit és kezdeményezőkészségét egyre jobban kifejlessze. A társadalom, az állami, társadalmi szervek feladata pedig az, hogy a fentiek teljesítéséhez társadalmunk anyagi alapjainak és lehetőségeinek mértékében biztosítsák a legkedvezőbb körülményeket. Olyan anyagi és szellemi ösztönzőket — ha kell adminisztratív rendszabályokat — dolgozzanak ki, amelyek az adott körülmények között maximálisan biztosítják, a szocializmus erkölcsi követelményeinek betartását, egyén Zníka Miklósi ff Orségb en Levelezési kiállt fás a szolnoki úttörökázban MUNKA. ERKÖLCS. SZOCIALIZMUS írta: LICK JÓZSEF, az MSZMP K. B. munkatársa Az emberi lét első és
