Szolnok Megyei Néplap, 1965. március (16. évfolyam, 51-76. szám)

1965-03-16 / 63. szám

t

szGutoK moia ncpmt

A FAL

Otthonra,

barátokra leltek

Egy jutalom története

Először Vera besszélt:

— Annié és Sihaba nagyon sokat tanul. Komolyan mondom, én nem lennék képes ilyen megfeszített munkára. Sihaba sokszor még éjfélkor is a könyv mellett ül.

— Hallom, jó barátnők lettek Sihabával?

— Nemcsak vele, Anniéval is. Azonos évfolyam, azonos osztályába járunk, az általános ápolónői szakra. Innen az ismeretség. A barátság meg onnan, hogy egymás mellett lévő szobában lakunk az intézetben; óegítek nekik tanulni, megmagyarázom, amit nem értenek. Bár már mindketten elég jól beszélik a magyar nyelvet.

Olvasóim közül bizonyára többen sejtik már, hogy a Szolnokon tanuló két néger diáklányról van szó. Sihaba Ismailről, aki Zanzibárt mondja szülőhazájának és Annié Dedohról, aki a távoli Togóból jött Magyar- országra. Mindketten azért, hogy négy évi megszakítás nélküli tanulás után műtősnői képzettséggel utazhassanak vissza hazájukba és segítsenek beteg honfitársaik gyógyításában.

Annié csak szüleit, testvéreit hagyta odahaza, de Sihaba már két kisgyermekét is. Mert Sihaba asz- szony, 23 éves és özvegy; Térje akkor halt meg, amikor Zanzibár népe függetlenségéért harcolt.

És a zanzibári forradalom évfordulóján Sihaba együtt ünnepelt magyar barátnőivel. Hazája népviseletébe öltözve énekelt, táncolt. Szatmári Veronika soha nem fogja elfelejteni azt az estét.

Eddig jutottunk a beszélgetésben, amikor közbeszólt Turóczi Éva, az évfolyam KISZ-titkára.

— Annié és Sihaba kedves, melegszívű ember. Ha észreveszik, hogy valaki jó hozzájuk, nem is tudják, hogyan viszonozzák. Azt észre lehet venni rajtuk, hogy gyakran van honvágyuk. Nem egyszer hallottam már, hogy ilyenkor egymást beszélték le: — Sihaba, ne gondolkozz... most tanulni keli.

— Mit tudtak erről a két afrikai államról addig, amíg nem ismerkedtek meg Anniéval és Sihabával? — kérdeztem a két lányt.

— Nem sokat —válaszolt Vera. — Amikor azonban megtudtuk, hogy egy zanzibári fiatalasszony lesz az ískolatársnőnk, kíváncsi voltam arra az országra, ahonnét jön, ezért elolvastam néhány cikket arról az országról. Innen tudom, hogy nem lesz könnyű dolga Sihabának, ha hazamegy. Sokat kell dolgoznia majd, hiszen addig, amíg nálunk az 1960-as statisztika szerint hétszáz lakosra jut egy orvo®, és ezer lakosra hét kórházi ágy, addig Zanzibárban ugyanebben az időben 6770 lakosra jut egy orvos és ezer lakosra egy kórházi ágy;

— Anniénak is lesz mit tenni Togóban — vetette közbe Éva. — Ott ugyanis igen elterjedt betegség a malária és a lepra. Az igazság az, hogy én sem Anniétól tudom mindezt. Én is olvastam ezt valahol. Velük nem akarunk beszélni ilyen szomorú dolgokról. Azt akarjuk, hogy jól érezzék magukat nálunk.

— Ezek szerint jóbarátnők lettek a két afrikai fiatal nővel?

Igen volt a válasz és az

intézet egyik tanára, Kanta Ilona ezt megerősítette,

amikor elmondotta:

— Hogy jóbarátnők lettek? Ezt bizonyítja, hogy mindenben segítik egymást. Vera és Éva rendszeresen együtt tanul Anniéval és Sihabával. És ugyanígy segít nekik intézetünk valamennyi diákja. Egyébként Annié és Sihaba most a kórház belgyógyászatán »an gyakorlati munkán. Az ottani orvosok, ápolónők úgy nyilatkoztak róluk, hogy ők ketten a legszorgalmasabb kisnővérek az osztályon. Fantasztikus energiával tanulnak, dolgoznak. És szeretnek Szolnokon, szeretik a szolnokiakat. Nem egyszer elmondták már, ha elvégezték a hároméves ápolónői iskolát, itt szeretnék megszerezni a műtősnői képesítést is.

Beszéltem Anniéval és Sihabával is. Kicsit nehezen, de megértettük egymást. Tört magyarsággal azt bizonygatták, otthonra, barátokra leltek itt, ebben a Tisza-parti városban.

V. V.

Túl

a hatvanon

A szociális és egészség- ügyi viszonyok javulásával az elmúlt években nőtt Bu_ dapesten az idős emberek számaránya. 1900-ban például a főváros lakosságának mindössze fél százaléka élte túl a 60. évet. 1960- ban már 15,9 százalék. Napjainkban tehát minden hatodik budapesti túl van a hatvanon.

A rákóczifalvai általános Iskola téglából rakott kerítésfala ledőlt. Több méteres szakaszon kidőlt az utcára. Akkor nem járt arra senki, különben könnyen szerencsétlenség történhetett volna.

De akkor is... ki a felelős? kérdezheti az olvasó és joggal. Észre kellett volna vennie valakinek, aki illetékes, aki felelős — elsősorban az iskola igazgatójának — amikor már megrokkant, megdőlt az az öreg fal, hogy le fog dőlni- Elvégre egy fal nem tart örökké, bármilyen erősNem, nem tart örökké. Idővel csak ledől- Például egy hónap múlva, mint ez. Decemberben építették — januárban ledőlt.

Az építők ott vannak a községben — a tanács házibrigádja építette a falat. Ott vannak és látták, amikor megdőlt. Szólt nekik az iskolaigazgató, de ők nem törődtek vele. A ledőlt falat is látták, de nem szóltak az igazgatónak, hogy bocsánat, hiba történt, meg fogjuk csinálniAz igazgató a járási tanácshoz fordult- A járási tanács utasítására két hete ajánlott levélben felszólította az építőket, hegy építsék újra a falat — április 16-igA levélre mai napig válasz nem érkezett.

Lehet, hogy ez a levél csak — falrahányt borsó lesz?

A felelőtlenséget és az állam pénzének pazarlását még nemtörődömséggel is tetézik- Reméljük • szolnoki járási tanács nem késik majd az anyagi és erkölcsi felelősség- revonássalHermán Margit a jászbe. rényi Felsőfokú Tanítóképző harmadéves, végzős hallgatója. Az elmúlt félévben iskolai gyakorlatát, mint önálló osztályvezető a Heves megyei Komlón végezte. Elsőben tanított. A félévi jutalomosztáskor, ötszáz forintot kapott.

— Amikor kikerültem Kömlőre, nem is tudtam, hogy tulajdonképpen mire vállalkoztam — kezdi emlékei között keresgetve Hermán Margit, aki most egy icipicit szorongva ül velem szemben az igazgatói iroda egyik karszékében. Szavai nyomán azonban ez a kezdeti elfogódottsága lassan felenged, szívesen emlékezik a Komlón töltött öt hónapra.

— Akkor még nem is tudtam, mire vállalkoztam. Az iskola egyik legnehezebb osztályát kaptam, egy cigány osztályt. A 28 gyerek közül 18 bukott, volt olyan is, aki negyedszer ismételte az első osztályt. Az iskolában sok volt a képesítés nélküli nevelő, negyedikben, harmadikban tanítottak, nekem csak ez az osztály jutott. Kicsit megijedtem, figyelmeztettek, hogy nagyon nehéz dolgom lesz, de ezek a gyerekek talán még hálásabbak az igazi szerétéiért, mint mások. Megszerettem őket. Ez volt hozzájuk a kulcsom.

— Hogyan fogadta, hogy félévkor az egész tantestükodtunk vízről, villanyról. Megszerveztük a városi őrséget. Megteremtettük az élelmiszerpiacot. A felrobbantott Tisza-híd helyén a szolnoki munkásság a Vörös Hadsereggel karöltve ideiglenes hidat épített.

A városnak nem volt pénze. A munkások, alkalmazottak csak nyolc-tíz heti késedelemmel kaptak járandóságot. De nem csüggedtünk. Erős akarattal, hittel dolgoztunk. Tudtuk, hogy szabadságunkért kemény munkát kell végeznünk.

Fáradozásunk nem volt

hiábavaló. Pár hét múlva a megbénult város gazdasági

létből csak egyedül maga kapott jutalmat?

— Nagyon örültem, de mindjárt arra gondoltam, hogy nem érdemeltem meg, hiszen voltak nálam sokkal tapasztaltabb, idősebb kartársak is.

— Most, hogy elbúcsúzott az osztálytól, nem furcsa, hogy újra be kellett ülnie az „iskolapadba”?

— A búcsúzkodásnál bevallom, egy kicsit sírva fakadtam. A helyemre különben évfolyamtársam, Antalfy Rózsa került. A gyerekek is nagyon sajnálták, hogy el kellett válnunk, de azóta már bizonyosan megszerették új tanító nénijüket is. Az „iskolapadba” pedig örömmel ültem be, szeretek diák lenni, hiszen már úgy sem sokáig tehetem, júniusban államvizsga.

— És a nyári vakáción, az államvizsga után mik a tervei?

— Sokat, nagyon sokat szeretnék pihenni, ki akarom pótolni a téli szünetet, hiszen akkor vagy vizsgáztam vagy tanítottam. (R. G-i

Az Cjszászi Szabadság Mg Tsz, fiatal

gépésztechnikust

vesz fel, adminisztratív jellegű munkakör ellátására. Fizetés a 16/1964. 12-i FM utasítás szerint.

vérkeringése megindult. Hivatalok, bankok, üzemek, üzletek, iskolák ismét megnyíltak és a munka elkezdődött;

íme, a tények beszélnek; Emlékezzünk és ne felejtsük.

Nagyjelentőségű esemény volt ezek mellett, hogy hű» évvel ezelőtt, miután már Szolnok felszabadult, * szovjet haderő kemény harcba kezdett Budapestért, a németek végleges kiűzéséért. Kevesen tudják, hogy Szolnokon, a volt Faragó- nyomdában készült az a német szövegű ultimátum, melyben 1944. december ?•- én a Budapesten bekerített fasisztákat MalinovszikiJ és Tolbuchin marsall kapitulációra felszólította.

A nyomdába-n hagyott ob timátum egyik példányát megtaláltam és megőriztem* Ennek nagyjelentőségű sé sze így hangzott:

„A mi fölényünk emberben és felszerelésben kézenfekvő.

Szükségtelen a vérontás! Budapest, valamint történelmi értékeinek, kultúr, kincseinek, emlékműveinek, lakosságának megmentése érdekében kapitulációs feltételeinket fogadja el.

... Ha követeléseinket hogy a fegyvert letegye, el utasítaná, úgy a Vörös Hadsereg csapatai és íégierejea bekerített csapatok megsemmisítését megkezdené, amelyért önnek kell (itt 8 német főparancsnokot telölte meg) a felelősséget viselnie!”

Köztudomású hogy a német főparancsnok elzárkózott az ultimátum teljesité. se elől. Ismeretesek ennek következményei is. A szovjet haderő beváltotta ígéretét Kemény hancok közepette kiverte a fasisztákat Szolnok után Budapestről, a Dunántúlról, felszabadította hazánkat a sok évi rabság alól.

Bencze László — flffirlmk

EMLEKEZES A HÚSZ ÉV ELŐTTI IDŐKRE

Közigazgatás társadalmi munkában 1944 végén szolnoki nyomdában készült a németeknek küldött szovjet ultimátum

Sohasem lehet elfelejteni, hogy a sorsfordulót jelentő 1944. év novemberéig Szolnok város meggyötört lakossága tizenhárom nagyerejű bombatámadást szenvedett át. A fasiszta propaganda szünet nélkül ontotta hazugságait: jönnek az új titkos fegyverek, győz a német hadsereg.

A város férfi és női lakosságát sáncmunkára hajtották abban a reményben, hogy ami nem sikerült a Don-kanyarban, az majd bizonyosan sikerül a Tiszánál. T egállítják, sőt visszafordítják a szovjet hadsereget.

Mi azonban jól tudtuk* hogy a fasizmus már utolsó heteit éli. Csak az volt a kérdés, meddig kell még várni, amíg eljön a győzelem napjaAmit vártunk, bekövetkezett. November 4-én a Vörös Hadsereg kikergette a városból a németeket. A városból több mint harmincötezer ember elmenekült. Felrobbantott hidak, bombázott házsorok, kifosztott üzletek jelezték a pusztulás útját. Nem volt kenyér, víz, villany. Nem volt közbiztonsági szolgalat. A gazdasági élet teljesen megbénult.

Ilyen rendkívül nehéz körülmények között alakította meg a szolnoki munkásság a mai tanácsházán a városi intéző bizottságot A népi önkormányzat elvének megfelelően a bizo.ttságba kommunisták és régi baloldali szociáldemokraták kerültek. Ennek a bizottságnak én te voltam; Zsemlye Ferenccel, Modla Sándorral, Vilusz Vazullal, Kövécs Józseffel és másokkal három hónapon át, télvíz idején társadalmi munkában láttuk el a közigazgatást

A kenyérellátást úgy szerveztük meg, hogy a városi intéző bizottság rendelkezésére a Sárosi-féle daráló- malomban lisztet állítottunk elő, a kezdetleges műszaki felszerelések miatt korpával keverve. A daráló vezetője, s ezzel az első vállalatvezető Szolnokon én voltam. Természetesen társadalmi munkában végeztem feladatomat. A sötétbarna lisztet a pékék váaárolták és osztották ki a lakosság között. Az így befolyt összegek képezték Szolnok felszabadulása után a város első bevételeit. Eb- bői az összegből segélyeztük a legjobban támogatásra szoruló öregeket, betegeket.

Külön gond volt a búza előteremtése. A tanyákat jártuk, úgy gyűjtöttünk ősz. sze valamicskét. Kik voltak közvetlen munkatársaink? Néhány tűzoltó, kézbesítő, alkalmi rendőr, akik ünnepre és pihenőnapra tekintet nélkül végezték nehéz feladatukat.

Még dörögtek az ágyúk a határban, de már gondosA németeknek küldött uHimitnmról készült máselnt