Szolnok Megyei Néplap, 1965. március (16. évfolyam, 51-76. szám)

1965-03-07 / 56. szám

1965. március 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP II SÓLYOM LÁSZLÓ t Márciusi vallomás Aznap késó este nevelő­anyám és Marija lljinyics- na, Mark Tyimofejevics kí­séretében, elindultak a Fin- land-pályaudvarra, hozzá­tartozóik elé. Bármennyire is szerettem volna velük menni, hogy szemtanúja lehessek Lenin ünnepélyes fogadtatásának, kérlelhetet­lenül otthon hagytak. — Értsd meg, Goruska — vigasztalt Anna Iljinyicsna —, a fogadásra hatalmas riévtömeg seregük össze, t ráadásul Vologya és Nágya éjszaka érkezik. Mindez na­gyon kimerítene téged! És ami a fő, Vologya nem szö­kik el tőlünk, itt fog lakni. Holnap reggel a legelső le­szel, aki meglátja! Kény te len-lcelletlen elfo­gadtam a felnőttek megcá­folhatatlan érveit, s bána­tos sóhajjal lefeküdtem aludni. Április 4-én kora reggel arra ébredtem, hogy a fo­lyosóról hangokat hallok. Közülük kivált egy teljesen ismeretlen, raccsoló. vidám férfihang. Minden arra val­lott, hogy már az egész ház talpon van. Gyorsan kiug­rottam hát az ágyból, kes­keny rést nyitottam az aj­tón és Hpillantottam a fo­lyosóra. Pontosan a szobámmal szemben egy zömök, ala­csony termetű, széles vállú férfi állt, félig-meddig ka­tonai jellegű, zöld posztó­ruhában, zubbonyszerű kis- kabátban, amelynek bőr­gombjai futballabdára ha­sonlítottak. Lábán közönsé­ges vastag talpú bakancsot viselt. Kitaláltam, hogy ő az — Vlagyimir lljics. Nemrég végzett a mosakodással, ott állt a nyitott ajtajú fürdő­szobában, arcát törölgette.s közben mulatságosan fújta­tott. Nagyon ismerős volt a Svájcból küldött utolsó fényképekről... Ugyanaz * rövidre nyírt, vörhenyes ba­jusz. kis szakáll; ugyanazok ti ravaszkásan mosolygó, összehunyorított szemek, a homloktól hátranyúló tar fejtető, Anna Iljinyicsna szokta mondogatni, hogy a magas homlok az értelem jele. És amikor Vlagyimir Tljicsre először ránéztem, ’rnkénytelenül ezt gondol­tam; „Ha valakinek, neki aztán valóban okosnak kcU lennieP A család többi tagja is ott állt a folyosón. A szem­ben levő hálószobából egy ismeretlen nő lépett ki. Egyszerű arcvonásain sze­líd báj ömlött el. „Bizonyá­ra ő Nagyezsda Konsztan- tyinovna" — gondoltam. — Ááá! Lám csak, Gora is előkerült! — szólalt meg az „r”-t kissé ropogtatva Vlagyimir lljics. amikor engem, az alvástól még bor­zasán, •meoMtott. — No, szervusz, szervusz, hát ak­kor ismerkedjünk meg kö­zelebbről. Anyuta már be­szélt rólad — és barátságos mozdulattal nyújtotta felém- hús, a mosdás után kissé még nedves kezét, magához vont, s tréfás kedvesség­gel mencibálta a hajamat. Némiképp zavartan viszo­noztam üdvözlését. Oly megnyerő egyszerűséggel beszélt hozzám, hogy az el­ső pillanatban nem is tud­tam. mit feleljek. Még nem fért a fejembe, hogu Lenin és „Vologya”, akiről Anna Iljinyicsna meghitt családi beszélgeté­seinkben oly sok mindent elmondott, egy és ugyanaz a személy. „Ilyen hát Lenin! — gon­doltam magamban, alapo­san szemügyre véve a ven­déget. — Ö az. akiről min­denütt annyit beszélnek, oly sokat írnak ez újságok, ne­vét a legkülönbözőbb jel­zőkkel körítve, ő az, akit ma éjjel tízezrek vezérük­ként, a legnagyobb ünnepé­lyességgel fogadtak! És most itt áll előttem. Egy­szerű, mindennapi, nincs rajta semmi feltűnő. Vi­dám közvetlenséggel üdvö­zöl, és oly kediiesen tréfál­kozik!” Kezdeti zavaromnak nyo­ma sem maradt; szinte ege csapásra meleg, gyermeki bizalomtól áthatott rokon- szenv töltött el a vidám Vlagyimir lljics iránt, Nagyezsda Konsztantyi- novnával való megismerke­désem nem kevésbé kedva- aa benyomást tett rám. Ugyanolyan jólelkű, kedves, megnyerő egyéniség és ki­váló jellem volt, mint Le­nin. — Vologya. Nágya, Mark, Anya! Gyertek reggelizni.'! — hallatszott be az ebédlő­ből az edényekkel csöröm­pölő Marija Iljinyicsna hangja. Gyorsan berontot­tam a fürdőszobába meg­mosakodni, hogy én is ott lehessek a többiekkel az asztalnál. Rég nem volt ily hangos vidámság asztalunknál! Vla­gyimir lljics egyszuszra el­beszélte utazását; közbe- közbe nagyokat nevetett, nekidőlve a szék támlájá­nak, s ettől a többieknek is nevetniük kellett. Bementem vendégeink szobájába, hogy segítsek Nagyezsda Konsztantyinov- nának holmijuk kicsomago­lásában és elrendezésében, 8 rakosgatás közben vála- szolgattam rám vonatkozó kérdéseire. Amikor meg­tudta, hogy néhány napja, március 30-án töltöttem be II. évemet, rögtön keresgél­ni kezdett, hogy ez alka­lomból megajándékozzon. — De igazán, Nagyezsda, mire való ez, már kapott ajándékot tőlünk — próbál­ta lebeszélni Anna Ilji­nyicsna. Nagyezsda Konsztantyi- novna azonban nem hall­gatott rá. ő is adni kívánt valamit emlékbe. Bőröndjé­ben kutatva egy Genf ben vásárolt művészi faragásé fa tintatartó akadt a kezé­be; medvét ábrázolt, amint mancsait a tártó alapzatára támasztja. — Ezt Vologyától kapod! — nyújtotta át. Ujjongtam örömömben, és szívből megköszönve az ajándékot, elárasztottam csókjaimmal. De 6 ezzel még nem érte be, — Vala­mit tőlem ts kell kapnod — mondotta. Elővett két albumot, és így szólt: — Ezt meg én adom, ha tetszik neked! Valamikor szívesen rajzolgattam! Kiderült, hogy az albu­mok Nagyezsda Konsztan- tyinovna ceruzarajzait tar­talmazzák. Ifjú éveiben te­hetségesen rajzolt. Még egy régi, rajzokkal telt isko­lai füzetet is mellékelt az albumokhoz. Mindez ér­tékes ajándék volt számom­ra, s örülök, hogy hosszú évekig meg tudtam őrizni. Megszerettem Vlagyimir Iljicset, és ragaszkodtam hozzá egyszerű, közvetlen modoráért. Belőle hiányzott az a sajátos vonás, amely oly gyakran elhatárolja a magasabb pozícióban levő­ket az alacsonyabb beosz­tásiaktól. a felnőtteket a kicsinyektől stb. Ügy is­mertem. mint aki soha éle­tében nem zárkózott el kör­nyezetétől, mindig közvet­len és egyszerű volt. Azokban a távoli 1917-es időkben viszonylag keveset tartózkodott otthon. Korán kelt, s reggelenként néha magával vitt „kocsikázni”, tudta, mennyire élvezem az autózást... Pihenésre szánt szabid idejének egy részét szívesen szentelte nekem. hancúro- rozott és zajos játékokat rendezett velem, ami ellen Anna Iljinyicsnának nem volt kifogása, csak arra ügyelt, hogy ne törjünk ösz- sze semmit. A lágyszívű Nagyezsda Konsztantyinov- nát kétségbe ejtették játé­kaink. mert szerinte férje .Ankvizitori módszereket” alkalmazott velem szemben. Marija Iljinyicsnának vi­szont a könnye is kicsor­dult a kacagástól, amikor nézte, mit művel velem a bátyja. Bizony meg kell val­lani, hogy a háziasszony, Anna Iljinyicsna helyzete nem volt irigylésre méltó: amikor hancúroztunk, a la­kásban csak úgy repültek a izékek a földre, s még az asztalok is felborultak! Mindig semmiséggel kez­dődött. Például Vlagyimir lljics ártatlan arccal nyúj­totta felém a kezét és invi­tált: — Gyere Gora. add a kezed! Szervusz! Mit sem sejtve nyújtot­tam a kezem. Sokáig rázta s dünnyögte: — Szervusz, szervusz! — aztán erőseb­ben megszorítva magához húzott, és váratlanul csik­landozni kezdett. A csik- landozástól szörnyen féltem s ezt Vlagyimir lljics jól tudta. Kacagva buktam a földre, akár egy zsák, kisza­badítottam magam és elfu­tottam. ö utánam, s a la­kás csak úgy zengett a hegymászó bakancs dobogá­sától és visítozásomtől. A hajsza ilyenkor a folyosón é$ a szobákon keresztül folytatódott, aszerint, hogy üldözőm elől merre mene­kültem. Egy alkalommal bero­hantunk a „háromszögletű” ebédlőbe, s a kihúzható ebédlőasztal körül kergetőz- tünk. Az asztal rozoga volt; ha óvatlanul ránehzedtek kiálló szélére, az egész tető letöréssel, összeomlással fe­nyegetett. Az asztal ellen­kező oldalánál támadni ké­szülő Vlagyimir lljics túl akart járni az eszemen. S mert nem ismerte a ve­szélyt, hirtelen ráhasalt az asztalra, hogy elkapja a kabátom ujját. Ebben a pillanatban az asztaltető felmondta a szolgálatot és darabokra hullott szét. A2 asztal fölágaskodott, nekem még az utolsó pillanatban sikerült alábujnom, Vlagyi­mir lljics pedig a viaszos- vásznon végigcsúszva, fejjel lefelé a földre huppant. A nagy zajra, csörömpö­lésre berohanó Anna Ilji­nyicsna szótlanul csapta össze kezét az okozott pusz­títás láttán, s a nyomában odasiető Nagyezsda Kon- sztantyinovna szelíd, fátyo­lozott hangján igyekezett bennünket jobb belátásra bírni: — Vologya, látod, mit csináltál: összetörted az asztalt. No hiszen, engedj csak be ilyen vendégeket a házba, mindent a feje tetejére állítanak. Hagyd azt a gyereket békében, agyongyötörted már, nézd, alig lélegzik! A balesetnek nem lett komolyabb következménye: Itacagva emeltük föl és il­lesztettük helyére a szét hullott asztaltetőt, helyez­tük vissza a csodával hatá­ros módon épségben maradt vizeskancsót és virágvázát, szedtük össze a szerteszó­ródott újságokat.. Vlagyimir lljics munka­bírása rendkívüli volt! Az egész napot munkában, mozgásban töltötte. Miután többször is beszédet mon­dott a nap folyamán, este hazatért, megvacsorázott, egy kicsit pihent, eljátsza­dozott velem, és szobájában ismét munkához látott. • Részlet a szerző Feled­hetetlen évek című köny­véből. (Kossuth Könyvki­adó 1865). yf mikor édesanyám elő- ” szőr tanította monda­ni a neved, akkor szeret­telek meg, s azóta szeret­lek Március! Ébredő tudatom akkor értette meg először a tél és a tavasz közti különb­séget. Akkor éreztem elő­ször a szelet, amely a he­gyekből szűk udvarunkba tört és elkergette a bőr­gyár csípős cser-szagát, ak­kor csapott meg először a párolgó föld jó illata, ak­kor éreztem először, hogy rugózik lábam alatt a szik­kadó talaj, akkor láttam először, hogy a kék égen viháncolva felhőkölykök kergetőznek. Akkor csodálkoztam rád először, és mint a nagy sze­relemmel leinni szokott azóta is szeretlek — na­gyon. S míg a hétköznapi szerelmeknél, az „örökké’’ sablonos és ritkán igaz, az én szerelmem irántad már megállta a próbát. Hadd vallom hát komoly férfiszóval: szeretlek Már­cius. Mert hű voltál hoz­zám mindig (egyszer, ha csalódtam benned), mert te vagy számomra a remény, a szerelem, a szabadság! Mikor meglátogatsz év­ről évre, mennyi mindenki lépdel itt Veled. r lsőnek jön az én fia- ^ tál, szép édesanyám, aki nevedre tanított. Ak­kor barna hajú, vidám te­kintetű fiatal asszony volt. Kontyba tűzött hosszú haját leengedte és játszani hagyott vele és versenyt dalolt a nyitott ablakunk­ba tévedt sárga madárral; Másodiknak édesapám, aki ökölbeszorított kis ke­zem bütykein megtanítot­ta, hogyan kell kiszámol­nom a rövid hónapokat: „áp-jun-sze-no” és biztosí­tott róla, hogy az én Már­ciusom a legdaliásabb hó­napok között van. Har­mincegy napos! Utánuk mindjárt Petőfi Sándor lépked, azonmód ahogy először láttam az elletni iskola falán, ahogy először mesélték nekem, mint vonult a márciusi if­jak élén a Nemzeti Mú­zeum lépcsőjére. És, hogy nagydiák let­tem, névadód, Mars isten is csatlakozott március-képze­temben Petőfi mellé. Paj­zsával, lándzsáival teljes fegyverzetben igazodott a sorba; Komoly vitába is keve­redtem a gyerekekkel. Azt állítottam ugyanis, hogy igazuk volt a régi rómaiak­nak, akik márciussal kezd­ték az évet, nem pedig, mint mi, a tél közepén. — Csótai, az ügyvéd úr fia, pogánynak nevezett emiatt és azt mondta: vélemé­nyem kimerít valami kri­tériumot, amely törvénybe ütközik. Nagyon megijed­tem. Akkor jöttek a komor napok, a kegyetlen évek. Édesapám arcára ráncokat gyűrt a gond, édesanyám szemét könnyel fátyolozta a bánat. Én tehetetlenül lapultam és titokban té­ged vártalak, Március! És te eljöttél évről évre és fölemelted édesapám fejét és letörölted a könnyet édesanyám arcáról és... és nem kellett a szeneshez mennem kunyerálni fölírás­ra öt kiló fát. Futhattam a grundra kergetni a göm­bölyű rongyot, mígnem la­posra nyomorítva szétmál- lott, mint alkonyaikor a sárgás-szürke márciusi fel­hő túl a Dunán, a Virágos­nyereg ölében; s közben valamikor csatlakozott márciusi képzetemhez egy mosoly­gós, paraszti arc. Valame­lyik napilap évkönyvének ilusztrációjában fogta az ekeszarvát és miközben a barázdába nyomta a vasat, féloldalt a nyájas olvasó­ra fordította tekintetét és mosolygott a kackiás baju­sza alatt. Közvetlen melléje került az első szerelmem, a szőke hajú, kék szemű, alig ti­zennégy éves Magdika. Fe­hér térdzokniban érkezett az első randevúra. Sétálni mentünk. Én keveset be­széltem, ő még annyit se. Alkonyat felé hazakísér­tem. Utána, a hat kedves mellé, akik úgy oltalmaz­tak téged nekem, mint ró­mai otthont a házi istenek, soká nem került senki És jött a háború. Cilin- deres urak adták a fegy­vert az örült kezébe. Az utolsó előtti évben kórházba is Március küld­te az édesanyámat. Még nem tudtam, hogy akkor láttam utoljára, de azóta úgy őrzöm megőszült ha­ját, a bánattól megtört te­kintetét a másik, a fiatal arca mellett... Édesanyám még sűrű hóesésen keresz­tül integetett vissza nekem és alig másfél hétre rá tört be a kórházba a fene­vadak közül egy hórihorgas német és üvöltötte, ahogy a torkán kifért: „Aus, aus, du Simulant!” Márciusban magyar film­művészek három új játék­filmjét tűzik műsorra. Nagy érdeklődés előzi meg Fábri Zoltán rendező „Húsz óra” című alkotásának bemuta­tását és Rényi Tamás ren­dező „Déltől hajnalig” című új filmjét, amely a tanács- köztársaság bukásának éj­szakáján játszódik. Ország­Hogy csalódtam benned altkor, Március! Hogy .ke­rülhet az én kedveseim mellé ez a sátánfajzat! Pe­dig ott volt, ott. Lépéssel előttük hatalmas csizmái­ban, széles terpesszel fedte el előlem a többieket. — Olykor, ha láttam a szü­leim biztató tekintetét, Pe­tőfi fenyegetően magasba lendült öklét; f|jra március volt, arai­" kor Burgenland bán egy elhagyott magtárban vagy kétezred-magammal búcsúzkodtunk az élettől Negyvenfokos lázban he­vertem a földön. Akivel az egyik órában még szólni tudtam, a másik órában halott volt. Lázálmomban téged láttalak, Március, és mindazokat, akiket te ad­tál nekem. Fejemben, ha a szüntelen kalapálás meg szakadt egy pillanatra, — hallottam is a hangodat ét olykor éreztem, hogy oda is, a halottas kamrába, be- lopódzol hozzám. Földszag­gal táplálsz, leheletedde) oltod szomjamat. És az utolsó márciusi éj­szakán fejemben a kalapé lás mintha messzebbről hallatszott volna. Figyel tem: nem is kalapálnak — ágyú szól, gépfegyver kat­tog ; Az ajtóig csúsztam. Ncn> tudtam, ébren vagyok-e vagy lázáimom folytatódik Az életbenmaradtak vad rikoltozással, őrjöngve ug­ráltak körül egy kis beke­cse® legényt, aki csitította őket. Szája csücskében újság­papírba csavart cigaretta parázslóit, nyakában gép­pisztoly lógott. Vöröscsilla­gos kucsmáját tarkójára tolta, s hogy a nagy hálál- kodás ettől sem szűnt meg dobbantott a lábával, majd csendesen így szólt: — Igyite damoj! Mama zagyot! Talán lefordította ruszin bajtársam a szavait (Men­jetek haza, a mama vár>, talán anélkül értettem mes> már nem tudom. Csak azt tudom, hogy még március volt, hogy a beke~ esés legény odakerült az én márciusi tablómba, s ahogy megállt ott a kedveseim mellett szerényen, oldalt, a vad német ijedten elsom- fordált. Azóta is, minden tavase- 6zal, ha rámköszönt Már­cius, elhozza nékem az ón kedveseimet: fiatal édes­anyámat, komoly édesapá­mat, a költőisten Petőfit, a hadisten Marsot, a mosoly­gó szántóvetőt, a szőke kis­lányt, megőszült édesanyá­mat, és a vörös csillagos legényt; szerte műsorra tűzik Csőke József „Tíz aranyérem” cí­mű riportfilmjét, amely a tokiói XVIII. Nyári Olim­piai Játékok eseményeit örö­kítette meg. A magyar film- művészetet még egy régebbi alkotás, Révész György ren­dező „Éjfélkor” című nagy­sikerű filmje képviseli a hónap műsorában. BOKROS LÁSZLÓ — MECSEK G. J. LozgacsovOelizarov: eiso minis Uj j átél* filmek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents