Szolnok Megyei Néplap, 1965. február (16. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-07 / 32. szám
19*5. február 7, SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 mm sí A mezőtúri Egressy Gábor színjátszócsoport előadása Minden olyan művészi alkotásnak joga van a halhatatlansághoz, amely nemes emberi gondolatokat fejez ki s kulturált formája később is lehetővé teszi élvezetét. De a történelmi nevezetesség s a művészetek történetében elfoglalt sajátos helye is érdekessé teszi számunkra egy régi vagy aránylag régi mű felújítását. Ehhez járulnak a szubjektív érzelmek, emlékek, melyek ugyancsak felrajza- nak bennünk a Szabad szél minden új előadásakor. Egy különös kísérlet különös sikere, hogy a tipikusan polgári formát szocialista tartalommal tudja megtölteni Vinyikov szövege és Dunajevszkij zenéje. Ezt éreztük a mezőtúri színjátszók előadásakor is és amint a szöveg sok naív- ságát feledteti velünk a mögötte izzó forradalmi lendület tisztasága, úgy teszi számunkra szimpatikussá az előadást a kevésbé sikerült jelenetekben is a műkedvelők jó szándéka, az érzelmeknek a művészi megjelenítés fogyatékosságain is átütő frissesége. Kevés lenne azonban az Egressy Gábor színjátszócsoport munkáját csak úgy értékelni, hogy a hivatásos színészekénél kisebb szakmai tudást az igyekezet és az érzelmek őszintesége pótolta. Igaz, hogy sem a tehetséget, sem a szakmai tudást nem kérhetjük számon a műkedvelőktől olyan fokon, mint a hivatásosaktól, de azért van mit számon- kémi. És kell is. Az említett kettőn kívül mindent számon kell kérni tőlük — és ez nem kevés. A színházi produkció rengeteg összetevőből áll. Csak néhányat vegyünk a fontosabbak közül, — mindjárt megkeresve, hogy hol, — mennyire sikerült jól vagy kevésbé jól megvalósítani az elmúlt csütörtök este Mezőtúron. Először is az összkép, a fennakadás nélküli, folyamatos, a közönség számára is feltűnő „ba- ki”-tól mentes előadás az, amiért dicsérhetjük őket. Azután a térbeni mozgás biztonsága. Érdekes, hogy ez akkor sikerült jobban, mikor tele volt a színpad szereplőkkel — pedig olyankor a legnehezebb. És a hang! Minden szót érteni lehetett — s ez nemcsak műkedvelőinknél ritkaság, hanem hivatásos színészeinknél se mindig tapasztalható. Ami az énekhangot illeti, az két kivételtől eltekintve... node az a vidéki színház vesse rájuk az első követ, amelyiknek ebben a tekintetben nincsenek fogyatékosságai! Nem tartjuk okvetlen követendő szabálynak, de általában az a véleményünk, hogy egy műkedvelő előadásról szólva nem szabad személyenként is értékelni az egyes szereplők munkáját. Engedtessék meg, hogy ezúttal se tegyük. Mert míg egyes szereplők dicséretet érdemelnének, másokat érzékenyen érintene az elmarasztalás, holott éppolyan lelkesedéssel szerepeltek. S ebben az előadásban éppen néhány nem a legszerencsésebben megoldott alakítás szereplőjében láttunk „fantáziát”. Ezért a színészi teljesítmények személy szerinti értékelésének jogát és kötelességét fenntartjuk a rendezőnek. Annál is inkább szívesen tesszük ezt, mert Berczeli Gyula rendezői munkája minden dicséretet megérdemel. Minden szereplő biztonsággal mozgott, mindig tudta, hova kell lépnie s egyes tömegjelenetekben, például az eljegyzésnél, az össz- mozgás hivatásos színháznak is dicséretére vált volna. Vagyis meghaladta a „műkedvelői szintet”, ahol megelégszünk azzal, hogy nincs bizonytalankodás. Jó ritmus, művészi harmónia is megcsillant néhány nagyjelenetben. Talán az egvéni mozgásban lehetne még további eredményeket elérni ennél a jó együttesnél. — így születik a világhírű Miska-korsó. Borsos Géza népművész, a mezőtúri Fazekas ütsz alapitó tagja már díszruhájába öltözteti a hetyke kis korsó-huszárt. Ez a korsó talán valahol Kanadában talál majd gazdára, ékesen tanúsítva mestere ügyességét. Hogy két-három szereplő is meg tudja tölteni a színpadot feszültséggel. Az előadás folyamatossága, a díszletek gondos beállítása (a rendőrfőnök szobáját kivéve) szintén a rendezőt dicséri. Ilyen jó gárdával azonban bizonyára el lehetne érni, legközelebb, hogy a folyamatosság ne jelentsen egyenletes ütemet, hanem legyen benne cselekmény indulatait követő változó, harmonikus ritmus. Mindent összevetve: a mezőtúri színjátszók dicséretes, jó előadást produkáltak. A szerény, gondos, a színpadot és a közönséget tisztelő egyéni munka és a kitűnő összjáték reméljük további sikerek forrása lesz. Lőrinc Lóránd Plasztikus televízió A csehszlovák televízió filmstúdiójának igazgatója, Eduard Hofman a monte- carlói filmfesztiválon közölte, hogy Csehszlovákiában még az idén bemutatásra kerül a plasztikus televízió. Az úgynevezett „sztereó- plasztikus” eljárást a „Limonádé Joe” című csehszlovák szatirikus film operatőrje, Vladimir Novotny dolgozta ki. Az első nyilvános kísérleti adásokra valószínűleg június 9—18 között, a prágai fesztivál idején kerül sor. Tanulmány a „fényéhségről“ Az Európa Kiadó „Modern Könyvtár” sorozatában a közeljövőben mai cseh, görög és lengyel Írók művei jelennek meg. Sta- nislav Stawinski. lengyel filmrendező és író_ — aki „A csatorna” című filmjével mutatkozott be a ma- gyár közönségnek — most „Ádám nyomában” című filmnovellájával jelentkezik. Az ugyancsak lengyel Kazimierz Brandys „Leve* lek Z. asszonyhoz" címmel összeállított kötetében publicisztikai írásait teszi közzé. A hazánkban élő Dimit- riosz Hadzisz görög író „Védtelenek” című elbeszéléskötete a sorozat további újdonsága. Elbeszéléskötetet adnak ki Bohumil Hrabal cseh író tollából is. A Műszaki Könyvkiadó most küldte nyomdába M. Twaroyosky Napfény az építészetben” című munkáját, amelyet eddig már német, francia, orosz, angol és héber nyelven jelenteitek meg. A neves lengyel építészmérnök művében az épületek „fényéhségével" foglalkozik, s beszámol a* újtípusú tervezés világszerte folyó kísérleteiről. A Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó nemrég indított „Világgazdasági kérdések” sorozatának eddigi négy kötetét a szakemberek és az olvasók egyaránt nagy tetszéssel fogadták. A következő hetekben várható kiadványok: Szentes Tamás „Gazdasági elmaradottság Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában”, valamint Pető Tibor „Mibe kerülnek a háborúk és n fegyverkezés” című könyve, A XIX. és a XX. század költészetének modern iskoláit mutatja be a Szépirodalmi Könyvkiadó Diák- könyvtársorozatának hamarosan megjelenő mintegy 240 oldalas antológiája — Lakits Pál szerkesztésében, Üj kiadásban készül a „Zenei lexikon”, amely — Szabolcsi Bence és Tóth Aladár szerkesztésében — Magyarországon utoljára 1930-ban látott napvilágot. M ég el se kezdtétek o munkát, hívatott o művezető. — Mi a nyavalyát akai már korán reggel? — sze- delözködtél morcosán, és otthagytad a brigádot. Éppen azon töprengtetek, honnan szerezz-tek dupla gyerekkocsit, mert egyik társatok felesége ikreket szült. A művezető mellett egyszerűen öltözött és határozott magatartású férfi állt. Nem becsülted még negyvennek sem. — Itt az új segédmunkástok, Tarlós szaki! Fogadjátok bizalommal — ajánlotta a művezető jóindulatúan. — No, ez nem akárki — méricskélted az új muntm- társat, de hogy jobban megnézted, elvörösödtél a meglepetéstől. És rajta is láttad, hogy ismerős lehetsz neki. — Az egyik legjobb brigádunkba osztottam be magát — folytatta a művezető, most már figyelmeztetően. — Szeretnek és tudnak dolgozni, és azt egymástól is megkövetelik. Kemény emberek. de nem szívtelenek. Tarlós szaktárs a vezetőjük, a továbbiakat majd tőle tudja meg. — Még magijeszted a kollégát — dörmögted fanyarul, de inkább magadat csillapítottad, nehogy rögtön Jcirukkolj á régi ismeretséggel. —- Nem vagyok ijedős — mondta amaz száraron. — Dolgozni jöttemi — hangsúlyozta. A brigád örömmel fogadta. Már régen szorongatták a művezetőt, hogy kellene tné§ hozzájuk egy „belevaló” ember. Végre akadt. Igaz, kívülről jött újonc, de nem baj. Lesz rá gondjuk, hogy hamarosan közéjük illeszkedjék. Volt azért egy aggodalmaskodó: — Nagyon finom a keze te Tarlós szaki. Alighanem íróasztalnál vezérkedett eddig. Csak képekről látott ez vasat és gépeket... — Hát aztán? Te is íróasztal mellől jöttél, mégis köztünk maradtál! — vágtad el a készülő vitát. Ki nem tudta a brigádból, hogy az új szaki, akit Simonicsnak hívtak, de más. nap már mindenki csak Si- minek szólította, milyen gondokat okozott neked? S ha íratlan szabály is egy brigádban, hogy új embernek nem borulnak rögtön a nyakába, néhány nap múlva mégis föltűnt a többieknek: nem úgy beszélsz vele, mint szokásod volt. — Haragszol rá valamiért? — kérdezték. Mintha nem is hallottad volna. — Igyekvő a pacák, te Tarlós! — figyelmeztetett a másik. — Még nem kellett noszogatni, hogy mozogjon jobban — toldotta a harmadik. — De hamar szentté avatjátok! Még két hete sincs köztünk — jegyezted meg bosszúsan. Erre már méltatlankodtak: — De hát mi bajod van vele? Talán annak örülnél, ha kezét csókolommal köszönne? — Ide hallgass. Tarlós szaki! Én már nem egyszer láttam izzadni is! Az pedig nem rossz bizonyítvány, igaz-e? — Jól jártunk vele, te! Tanulékony és ügyes. Még semmit sem kellett neki kétszer magyarázni... I gazuk volt. Nem túlozott senki. Magad is meggyőződtél róla, hogy szorgalmasan dolgozik, s csalcha kérdezik, akkor beszél. De ezt alázkodás- nak és gyávaságnak vetted, így akarja feledtetni a múltat; így akar hozzád bevágódni... Hát nem. de nem ám! Mert te nem felejtetted el, hogy negyvenhétben Simo- 7lies igazságtalanul tartóztatott le, mert tz sosem agitáltál a kommunisták eVev, még, ha a másik munkáspártban voltál is. Még igazságtalanabb volt negyi'enkí- leneben! Osztályárulónak, renegátnak tartott és azért ordítozott velet és vágott kétszer pofon, amikor önérzetesen tiltakoztál, mert „már negyvenhétben is dolga akadt” veled ............Hát m ost a markunkban maradsz, te vén csibész!” — és úgy taszított az őrök közé, majdnem elestél. Joggal lehetett dühös, hisz mindent tagadtál, amivel vádolt. Tagadtad, mert np-m volt igaz... Ezért nem feledted el az arcát, fenyegető gesztusait, S hitted: egyszer még ösz- szekerülsz vele, és számon- kérheted embert megalázó önkényét, durva módszereit... Elmondhattad volna mindezt a brigádnak? Magyarázkodásul, hogy miért vagy szófukar és miért idegenkedsz tőle? Amilyen gyúlékony némelyik, talán ki is kergették válna a gyárból. Egyszer a „pofátlanságán” megingerlődtél, hogy van bátorsága a közeledben maradni, s vem bújik szégyenében a föld alá. Másszor meg az dühített, hogy „gyávaságból” dolgozik izzadásig. Még arra is gondoltál, tán bosszantani akar, azért tart ki. Bebizonyítani, 6 is van olyan kemény legény, mint te voltál akkor... Néha úgy vetted észre, mintha beszélni akarna veled. De a brigád valamelyik tagja mindig odakerült ilyenkor. Talán féltenék Simonieset? Hátha gorom- báskodnál vele? M agadnak se tagadtad- te is kerülted. Gyűlölted vagy sajnáltad? Utáltad vagy lenézted? Nem tudtad még tisztázni, melyiket vállalnád, ha kérdeztek volna. Amikor Simonic$ az első fizetését fölvette, minden előzmény nélkül, a többiek füle-hallatára, váratlanul tudtodra adta: — Én még tartozom magának, Tarlós elvtárs! — mondta nyíltan, de talán csak te érezted ki szavaiból az elszántságot. Nem számítottál erre a fordulatra. És zavart a többiek kíváncsisága is. Várakozóan hallgattál. — Nem akarom egy bocsánatkéréssel megbántani, mert... mert azt én kevésnek ' tartom. És biztosan megérti, mit jelenthetett nekem ez a két hét. maga mellett dolgozni... Nem volt könnyű... Elhiszem, hogy Tarlós elvtársnak se... ítéljen fölöttem! Oka van rá. És joga is!... A brigád tagjai karéjban, feszülten bámultak és hallgattak. Nem értették, mi dúlhat közietek? — Maga mit tenne ez én helyemben? — kérdezted csöndesen, és olyan fürkészve nézted, mint ahogy ő hajdan téged, amikor eléje vezettek. — Mit? Én... én visszaadnék mindent. KamatostólI — mondta, ami kiáltásnak hatott volna, ha állnak a gépek és csönd van. Elfogott az indulat és szánalom. — Maga szerencsétlenl — szaladt H a szádon. — Még mindig itt tart? Nem tanult többet a múltból? Szé- gyelje magát! — Kérem. Tarlós elvtárs — fehéreden el Simonies. és pillanatok alatt úgymeg\ , roggyant, mintha váratlan terhet raktak volna a hátára. — Igen, szégyelje magát! Meggondolta, mire biztat Hát azt nem! De mennyire nem, Simonica szaktárs! Nagyon egyszerű lenne! Olyan egyszerű, mint akkor hitték... Nem, én nem teszem! Nem tehetem, értil Nem te-he-tem! —- ismételted szenvedélyesen. — Miért nem? — kérdezte suta bizonytalanságijai, de nyomban lehajtotta a fejét zavarában. — Mert én nem kételkedem annyira, hogy azért ne bíznék magában. S azután, nem nekem tartozik, érti?! Nem, nem! Vegye végre tudomásul, hogy maga mind> nyájunknak tartozik! — Igen, Tarlós elvtárs, értem... Értem és épp azért köszönöm... — Mit akar köszönni? — néztél rá már ingerülten, hogy hagyja abba, mert sosem bírtad az alázatoskodó embereket, — Hogy nem zavart el mindjárt. Hogy módot adott... — Hát te csakugyan szerencsétlen figura vagy. Sírni! — vágta hátba valaki a brigádból. — Egy gilisztában több a gerinc, mini benned. — Nyugodj meg. mi majd embert pofozunk belőled! Jó helyre kerültél! — fe- nyegette meg tréfásan egy másik brigád-tag. — Nem lehettél te rossz gyerek, csak nagyon buta voltó', 1gaz-e, Tarlós szaki? Nem feleltél. De elfogadtad Simonicg tétován nyújtott kezét és nyugtatóan megszorítottad. Földeák Jánost Találkozás
