Szolnok Megyei Néplap, 1965. február (16. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-21 / 44. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP IMi febnaAr ■ HÚSZ ESZTENDŐ A Néplap felszabadulási pályázata I rr.. ................................................................■■■■■■■■■■■.■■..■...■u.inuiimumi; P ályázatunk iránt örvendetesen nő az érdeklődés. Nincs nap, hogy a postával n® érkezne egy-egy 'Tás, amely tanúságot tesz az eltelt húsz évről. Parasztok, munkások, értelmiségiek mondják el botladozó sorokban, vagy gördülékeny stílusban azt a Nagy Eseményt, amely a húsz esztendő egyik hétköznapját számukra kiemelte a hétköznapok sorából. Folytatjuk a pályaművek közlését, s várjuk a nagy élmények megörökítését. Mai számunkban Mörtel Géza harmadéves joghallgató, öcsödi olvasónk írását közöljük. Egyben újból jelhívjuk olvasóink figyelmét arra, hogy pályázatunk végső beküldési határideje: 1965. április 4-e. A pofon igazsága Iskolás gyerek voltam ak. kor még. Pesten voltunk rokonainknál, amikor izgatottan szaladó, hazudó, átkozódó, aggódó emberek szava nyomán anyám szemében valami addig soha nem látott iszonyatot fedeztem fel. Rosszul esett és féltem. A szobában játszadoztam; csöppnyi les ólomkatonákat masíroztattam, rakosgattam. Egy töröttlábú kis huszárommal állítottam oda anyámhoz, hízelegni akarván, s mutattam, hogyan fogom megölni. Felállítottam az asztal sarkára és fapuskámmai fejbeütöttem. Leestek a darabjai a földre, l.agy-nagy csend lett a szoléban, mindenki furcsa szemrehányással nézett rám. Nagyon megfájdult a szívem, a mi kot anyáin sírni kezdett. — Nem szabad, fiam! —• mondta csendesen, s simogatni kezdte kócos fejem. Riadtan üldögéltem a sarokban, 9 nem tudtam megmagyarázni magamnak, miért haragusznak rám. A gombóc a torkomban — hiába sóhajtoztam, hiába nyeltem nagyokat — csak nem akart megszűnni. Lassan sírni kezdtem. Csupa maszat volt már az arcom, amikor édesanyám odaültetett az ölébe és az 6 csendes, nyugodt, meleg hangján — áldja meg az isten — mesélt nekem a háborúról. Mit mondott nekem, nem tudom már. Biztosan felét sem értettem. A szavak maradtak talán meg bennem: az ölni, a halni, a bomba, puska és a vér. Estefelé ágyamban feküdtem. Jó, álmosító meleg volt. mégsem tudtam aludni. Az ajtó résein fény szűrődött be a konyhából. Ismerősök, lakótársak beszéltek. Hirtelen felálltam, 8 hallgatózni kezdtem. — Tüntetés... A szívét tépték ki.., A rendőrök... Rákosi. A forradalmárok a szabadságért... Ez háború lesz! — Anya, félek! — ordítottam tele tüdőből. Bejött. Soká aludtam el. Álom... Sok álmom volt már. Volt, amikor hírnévről, pénzről vagy éppen szerelemről álmodtam. Hatása alatt voltam egy napig, két napig, azután tovaszállt. De az az álom ma is végtelenül élő, a nem tudom elfeledni talán soha aZt a gyötrelmet, amit akkor éjjel éltem ót. — Alszol? Anyukám... óh... Otthon vagyok. Megyek. Utca és por, sár. Pest? Nem itthon; a falun. Az 5! Szervusz, Marika! Sok-sok lány, fiú jött az iskolából. Óriási robbanás. Mari! Évi! Jaj! Jaj! Hol vagytok? Az arcomon nedvesség. Véres! Rendőrök! Nekik nem volt kezük! A ház helyén késsel kezében... Futnék... Egy fejetlen ember késsel k°zében... Anya! Anya! Töröld le a vért! Anya! Ne hagyd! Anya! Ne legyen háború! Anyám hajolt fölém. Odavitt magához. Nem ismertem én akkor a félrevezetést, a megtévedést, nem tudtam, forradalom volt-e. vagy a reakció kísérletezett. Semmit sem tudtam. Voltak, akik felnőttek voltak, mégsem ismerték sem helyüket, sem az igazságot,' Mégis pofonokat kaptam, mégsem fáinak azok. Igv történt. lassan normalizálódott a helyzet. Lehetett már utazni is. Mj is elindultunk haza, annál is inkább, mert iskolába kellett mennem. Az utazás alatt, s máskor is találkoztam olyan emberekkel, akiknek minden szava hazugság volt akkor. „Az oroszországi deportálások, a szovjet katonák vérengzései”, valami nagyon furcsa nyomasztó hatást tettek rám. Félrevezettek. A következmények nem sokáig várattak magukra, s elcsattantak azok a bizonyos kemény, felelőtlen, durva pofonok. Volt egy tanárom. Behívott szünetben magahoz, s... Ha ma értékelném eljárását, egyszerűen azt mondanám, ostoba ember volt. Nem fizikailag fájtak, utáltam azt, aki a körülmények ellenére képes erre. Ha ma találkoznék vele, köszönnék, s nem haragudnék. Mint ember ma sem számítana, véleménye falra dobott borsó lenne, de a pofonok jelentős mértékben segítették hozzá ahhoz, hogy gondolkozzam. így tudok ma tájékozódni. Változik minden, változik a világ. De addig csupán, amíg az álom álom, amíg a- pusztulás szele nem fúj, amíg a háború sátánja biztosan van bezárva. Ha nagy változásokról beszélünk, akkor mindig gondoljunk arra, hogy a változások, a haladás szülőatyja a béke. A legnagyobb változás, haladás népünk számára az, hogy a felszabadulás óta megteremtett gazdasági, kulturális, szociális alapon növekedett nemzetünk tekintélye, s eredményesen szólhatunk ma már a békeszerető emberek pernyertessége mellett a békéért. Az a bizonyos pofonosztás a következő módon zajlott le, s ma már csak nevetnék önönmagamon, s az én ostoba pofozógépemen: — Gyere csak! Kitől vetted a hazugságaid, amit terjesztesz? (Lépett felém. Bárgyú fény szemében. Ütött) — Mit? — Jobb volt régen? Te kis piszok? (Keserű íz. A szám sajog. Vér. Te hirdetsz! Béke és... Te hazug!) — Apámnak igen. Zenész volt, jobban keresett. (Apám: „Mindenkinek cigány voltam. Kuss! — volt a nevem. Havat lapátoltam.” Anyám: „Testvérem tbc áldozata lett. Cselédlány voltam. Télen szalmát raktam a cipőmbe, hogy melegebb legyen. Fért jól. Nagy volt.”) Ma apám nyugdíjas. Nincs minden meg, ami kellene. Szegényesek a bútoraink. Anyám mindenről le. mond, hogy nekem legysn. Oe sohasem éhezünk. Mi lenne, ha nem lenne a nyugdíj? — Börtöntöltelék leszel! A társadalom leszámol Veled! (Üt! Üt! Lassan 13 éves leszek.) • • • L.-.ssan végzős joghallgató leszek. A Legfőbb Ügyészség társadalmi ösz- öndíjasa Vagyok. Tudom én, hogy soha nem lettem volna egyetemista, ha nem haltak volna értem is meg sokan 1945-ben Drága nekem ez a társadalom. S ha ma megyek, utazok, látok, mindig gyakorolom azt, hogy jobban lássak. Ha lá*om a? énti 1 ő rrvárakat, a magasba törő épületeket, s hallom a munkát, ha gömbölyű gyerekek fociznak, s ha a nőkön csinos ruhák suhognak, s ha jót eszem a menzán, akkor a pofon zenéje még disszonáns hang sem lehet az emberibb élet nagyszerű harmóniájában. Változnak az idők... Könyörtelenül fogy és nő, egyre hő minden. Nekünk lépnünk kelt! A salakot elfújja a szél... A múlt szennye hamuvá lesz, s ragyog tisztán a gyémánt. Eltűnnek a múlt kísértetei; az ember tanul, tapasztal, épít és kezében a jövő kalapácsa zuhog. 1945. 1965. Közötte sok hétköznap. Mi van belőle? Semmi és Minden! Semmivé lesznek a hibák, a tévedések, a gyarlóságok. Minden lesz, ami jó volt, az élet lázas sodra műveli az anyagot, produktumok sokasága nő az ember fölé, hogy szinte szédül. De az ember hataL más keze építi. Emlékezzünk! A múlt a jövő fundamentuma, ami volt — van! A rossz a jóban él, mert nemesedett, s nemes anyaggá lett... Megnyílt az út, vér mosta tisztára, mi megyünk; Emberek! Ti erősek, akik bíztok, akik tudtok! Politikusok, akik döntőtök. Vigyázzatok! Mi gyengék és fiatalok, élni akarunk, s dolgozni. És nem akarunk háborút; I • • Átalakulás? Sok-sok példa van. - Mind nagyszerű, mert a primus inter pares, az emberi lét lépett a megnyugvás felé! Mörtel Géza A koroupovi gyerekek csak annyit tudtak hittanból, hogy a kegyelmes isten végtelen jóságában megteremtette a nádat, s amikor ezzel elkészült, megteremtette Horacek atyát, a hitoktatót is. Ez a kettő ugyanis szorosan egymáshoz tartozott. Azután megtanította az isten arra is az embereket, hogyan kell <i nádból nádpálcát készíteni. Horacek atyát pedig megtanította ezeknek a nádpálcáknak szokatlan jártassággal való kezelésére. Rendszerint azzal kezdődött, hogy Horacek káplán belépett az osztályba, szomorúan végignézett tanítványai megrendült arcán * így kezdte óráját: — Vanicek. te mafla kölyök, úgy érzem, nem tudod visszafelé elsorolni p hét főbűnt. Horacek hitoktató ugyanis valóságos rejtvényekké varázsolta kérdéseit: a gyerekeknek visszafelé kellett elmondani a tízparancsolatot, vagy ezt a kérdést kapták: — Ludvik, te csirkefogó, mondd meg gyorsan, melyik parancsolat az: alulról a harmadik, fölötte: ne lopj! így történt mindig, hogy Vanicek. Ludvik, Budhar vagy más volt a soros, végül szomorúan mászott ki a pádból s csoszogva óvakodott a katedra elé. Megtört az isten végtelen jóságába vetett hitük s meg voltak győződve, hogy a vallás alapfogalmai nem a katekizmusban vannak, hanem a nadrág azon részén, amelyen ülni szoktak. Egyszerű volt az egész: az atya térdére hajolva a töo- biek felé dugták hátsórészüket s azután tűrték az atya gyalcorlott kezében vidáman suhogó nádpálca csípős csapásait. A jelenet napról napra egyformán, minden változatosság nélkül játszódott le. Páter Horacek kenetteljes mosollyal hajtotta egyiket a másik után a térdére s áhí- tatosan figyelmeztette mindegyiket szent kötelességére: — Köszönjétek meg az istennek, hogy itt verlek benneteket! Egy napon azután a szomszédos Közi Dvorból azt a javaslatot hozta Veprek, hogy fokhagymával kell a nádpálcát bekenni. Állítólag nemcsak az ütés fáj úgy kevésbé, hanem a nádpálca is megreped tőle. Végső kétségbeesésük hihetetlenül optimista gondolatai voltak ezek s olyan mélyen hittek a fokhagymában, hogy Kratochvil, amikor bekenték a nádpálcát, elsírta magát örömében. A koroupovi iskola kétségbeesett reménysége volt ez s mi a teljesületlen reményekről szóló szorhorú fejezetnek nevezhetjük. A páter, ha nem is egészen értheteön, de határozottan érezhetően magyarázta ezt meg nekik a nadrágjukon. Aztán kerek előadásban magyarázta meg nekik, hogy az, amit a nádpálcával elkövettek, csalás volt, mint ahogy erről meggyőződhettek. A büntetés teljesen igazságos, hiszen istent akarták becsapni. Élénk színekkel festette le milyen káros következményekkel járhat egész életükre, sőt tálvilági bűnhő- désükre is. Hiszen ez az első fok az erkölcsi romláshoz és az elkárhozáshoz. Örök üdvösségébe merné lefogadni, hogy a fokhagymái is úgy lopták s éppen ezért újból elveri őket. Nem kétséges, hogy mindannyian az akasztófán fogják végezni kivéve persze Venouseket, az igazgató fiát és Zdene- ket. Ezeket sohasem verte meg. Zdenek apja az iskolatanács tagja volt. így teltek a napok s a koroupovi fiúk úgy érezték, sohasem változhat ez meg. ben kevésbé jelentkeznek n fájdalom jelei ezeknek & csibészeknek az arcán. Elgondolkozott ezen s orra a megállapításra jutott, hogy a csibészek bőre nyilván nagyon megvastagc- dett már. így a hittanórák céljaira jobb nádpálcát keU beszereznie, hiszen a kegyelmes úristen előrelátásában erősebbre és vastagabbra is növeli a nádvesszőt. Másnap tehát sorban • dobogó elé állította a büntetésre várakozókat, jobbkezét reverendájába dugva, megnyilatkozott előttük imigyen: — Csirkefogó banda! Látom, nagyon megszoknátok már a vékony nádpálcát s így szégyentelen módon csökkenteni meritek a- úristen által rátok mért büntetést... Aztán Miszterkáhos fordult: — Eredj haza, gazember, tiszteltetem a papát s kéretem, válasszon ki nekem egy jó vastag nádpálcát. . Itt a pénz! Közben megfigyelte, hogy a bűnösök ajkán valami sötét árnyék suhan keresztül s ajkát kéjesen összeharapJAROSLAV HASE Ki Mozgalmas hittanórák De a sánta Melhuba új irányt adott az egész vallási kérdésnek. A halastó mellett tartott előadásban fejtette ki egyszer a papit jelentőségét. Előzőleg otthon kísérletet végzett: papírral tömte ki a nadrágját s azután eltörte a tejesbögrét. Apja a nadrágszíjjal verte el, de Melhuba csak fele olyan fájdalmat érzett, mint rendes körülmények között. Elkezdték tehát megbecsülni a papírt, mint a tibeti lámapapok, akik minden papírdarabkát ösz- szeszednek, hogy megóvjáK az enyészettől. Ebben az esetben ugyan a papírnak kellett fiket megóvni. Misz- terka, a szatócs fia nagyban szállította a védőeszközt s a kegyes páter úgy látta, hogy az utóbbi időVihar Bélái B r u z a s z e m Mit tudja azt a búzaszem. amikor lefele, a föld mélyébe veti le a gazda két keze, hogy most vezet éppen az út a kéklő egekig, s amint mélyebbre hull alá, akként emelkedik. * Csak azt tudja, zuhan, zuhan, és elnyeli a mély, egyre távolibb a nap, egyre közelebb az éj, a rögbe záró éjszaka, amely körülveszi, és a gödör vak börtöne, a sírja lesz neki; holott innen vezeti majd magasba fel a fény, ahogy a regék kedvesét: a hősi vőlegény. Vegyétek példámat tehát, ime, okuljatok. Fölemelem a tenyerem, és benne a magot. A világ felé emelem, s így hirdetem én: a mélységből jő a kalász. Növelje a reményi Hunyadi István: Ellenméreg A kupéban hatan beszélgetünk, öt „szívtudós”, meg én, ki tájolatlan vésztkongató, diákos műszavakban; mint infarktus, angina, attak; ők garázda szívükre mutattak és legyintettek. A szívkórház felé robogtunk; Röpködtek cifra kórleletek, tubusok, medicinák csörögtek a zsebben. Alattunk vonatkerekek talpfákkal zúgva pereltek: rattata, rattata... S a mellkasok döcögve ráfeleltek: ra-ra, ra-ra, ra-ra! Az öt beteg egymásra licitált: Kinél vérszomjasabb, rangosabb a kór: — Mint cövek feküdtem, egy télen szaka— Kétszer befuccsolt nálam a motor fdatlan, s a tű életrekeltett! — Szívem megnyúlt, kampós ökörtülök, átlyuggatott ikon! — Támolygok tíz lépést és leszédülök! — Magából se lesz olimpikon! És cinkosan nevettek. — Enyém ketyeg-kotyog, pedig nyúztákfaragták. Egy kecskebak-izomból varrtak rá jó darabkát. De — ugratják — mielőtt elsiet s Mihály lovára pattan. vénségünkre igyunk a füredi Kiskulacsban! va, megállapította, hogy « verés ilyen elhalasztása újabb boldog, kellemes érzést kelt benne. Miszterka apja valóban tökéletes nádpálcát választott ki, mely vastagságával kiegyenlítette a papírrétea védőképességét. így tehát tökéletesítésre szorult a találmány s egy délután fcfr* mondta Melhuba a technikai fejlődés új fokát jelentő szót: — Kartonpapír! Ettől kezdve nagy dobogással járt minden hittanóra s u páter egyre gyakrabban sóhajtozott: — Uramisten, de vastag bőrük van! S parancsot adott M-isz- terkának, vegyen még vastagabb nádpálcát, A legvastagabb volt ez, mely valaha Koroupovba érkezett. Csapásai alatt repedt és morzsolódott a karton is. — Most már semmi sem segít rajtunk! — sóhajtozott Melhuba a halastónál. A következő hittanórán szomorú szemmel, letörten meredt maga elé az egész osztály. Tudták, hogy minden küzdelem hiábavaló. Csak Veprek mosolygott csendesen. A félelemtől még bizonytalanabbul válaszoltak a kérdésre, hogy mikor mutatkozott meg először az úr isteni jóságában az emberek előtt. S aztán... tizenöten álltak a katedra előtt, Veprekkel együtt. Tíz már megkapta a maga részét s bömbölésük betöltötte az egész osztályt, sőt az egész iskolát, ami kétségtelenül kellemes hatást gyakorolt a szentéletű, gyermekszerető páterra, amilwr Veprekre került a sor. Térdére hajtotta, a vastag nádpálca nagyot suhogott és bumm! Olyan zengés támadt, mintha valaki teljes erővel ütött volna egy cintányérba vagy bottal vágott volna egy nagy tamtamra. Az atya eleresztette a mosolygó Vepreket és felordított. — Le a nadrággal! Veprek arcáról eltűnt a mosoly, leengedte a nadrágját s egy bádoqtáblát nyújtott át a páternek, amelyet tegnap hozott el a bú- csúiáró helyről. S a páter megrendültén ovasta szövegét: „Adakozzatok a jóság havára!” (Fordította: Tóth Tibor
