Szolnok Megyei Néplap, 1965. január (16. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-17 / 14. szám

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

MSB. Janarfr it

S

okat beszéltünk egy vidéki nagynéniről. Cukrászüzlete volt, és kétmázsás disznót Vágott. Anya sokszor mondta; Nincs gyereke, nincs senkije. küldhetné kósto’ót.

Tél volt és este Ültünk a szobában.

Az asztalt közel húztuk a kályhához és vacsoráztunk.

Élvezettel ettük a paprikáskrumplit, amikor zörögtek az ajtón. Öcsém felugrott, ajtót nyitott. Nagy, kövér hóember jött be. Bőrönd a kezében, és hideget hozott magával!

Néztünk álmélkodva egy darabig, aztán hirtelen egyszerre kiáltottunk fel;

— Juliska néni! Juliska néni!

Anya körülugrálta, leverte bundájáról a vizet. A nagynéném álláról csöpögött a víz, mintha a szájából csöpögne.

— Hűha — gondoltam—* eszünk majd tortát, meg krémest! — És élvezettel vettem át nagy bőröndjét: Vigyáztam, nehogy szégyenben maradjak és lehúzza a kezem. Biztosan nehéz.

De csalódtam. Semmi Pehelysúlyú. Tán még sütemény sincs benne?

Juliska néni észrevette, hogy csalódtam. Mentegetőzött is:

— Ne haragudjatok, nem hoztam ám semmit. Nem nagyon sütünk ilyenkor télen. Meg aztán össze is törődne ezen a hosszú úton: Megettem volna még törötten is. Lenyaltam volna még a bőröndről is. Amilyen örömmel fogadtam nagynénémet, annyira utáltam most.

Anya feltette a maradék paprikáskrumplit. Elővett egy tányért és szívélyesen kínálgatta a vendéget.

Még savanyút is bontott: Pedig azt vasárnapra szánta.

T

ekintetem találkozott öcsiével. Éreztem, most ő is arra az egy uborkára gondol. Aztán anyára néztem és úgy láttam, arcán a szép ráncok megcsúnyultak. Annyira kedves hozzá. össz"szori1t a torkom. — „Bár már nagy és erős lehetnék” — gondoltam tehetetlenül. Elkeseredetten húzódtam el tőlük, egészen közel a kályhához. Jólesett a melege.

Ök meg beszélgettek. Juliska néni kérdezte anyutól, hogy hol lehet marhahúst kapni, mert náluk csak disznóhús van, és azt már unja... Aztán anya kezdett panaszkodni, erre a kutya életre; Nincs pénz, pengő, de fillér se. Csak oár szót mondhatott, máris közbevágott Juliska néni hangja. Mit tehetett mást, ő is panaszkodott. Hogy rosszul megy az üzlet, kevés a vevő, drága a tej, a cukor, a csokoládé.

Oda bújtam a kályhához. Néztem a vörös parazsat és úgy éreztem, az van most hozzám legközelebb, az érti meg legjobban gondolataimat. A fejem elnehezedett, ípintha egyre több súly nyomná lefelé. Gondolatban a nagynéni cukrászdájában jártam. Éreztem, hogy gyomrom tele van édességekkel, pöffeszkedv'e sétálok a pult mögött, fitymálva törögetek egy-egy darabot a legfinomabb süteményekből... most a diósból, aztán a csokoládétortából... krémé® már nem is kell. Az émelyítő.

Hirtelen megrázkódtam. Anya nagyon messziről rámkiáltott;

Amikor felrezzentem, majdnem a kályhán feküdtem. égettszag terjengett a konyhában. A hajam meg- pörkö'ődött.

— Mit csinálsz? — kérdezte. de csak olyan anyai szemrehányással. Utána el is mosolyodott. Juliska né- ném is rámmosolygott, erőltetve, bambán, aztán így szólt:

— Megtennél nekem egy szívességet? Én már lejártam a lábam, fáradt vagyok. — Aztán magyarázta anyámnak: — Tudod, orvosnál voltam és borzasztó hosszú volt az út. Ki akarom magam kúráltatni. «miatt a híz'5« miatt... Fel Irt valami gyógyszert, azt

H. BARTA LAJOS:

PACA

A RECEPTEN

kellene kiváltani a patikából. Ugye, megteszed? — fordult újra hozzám.

A gyógyszerre nem kellett várni. Gyorsan elkészült. Öt pengő hatvan fillért fizettem érte, amit a gyógyszerész rá is vezetett a receptre, tintával.

Zsebreváe*am a visszatet, a tasakot az orvossággal, és a pénzt. Kényelmesen hátradőlt, egyik talpával a másikat dőrzsölgette élvezettel, amíg átnézett mindent. Éreztem, keres valamit. Tekintete megakadt a tintapacán, aztán rám nézett:

— Mennvit fizettél?

ni szerettem volna, de már nem tudtam. Anyám hangja megelőzött, védelmezőn sziszegte:

— Csak nem gondolod?!

Aztán lassan felém fordult

Az ajtót sarkig csapva rohantam le a pincelejára- tig. Itt íezróíT'h nem lát

járó pénzt a tasakot, a gyógyszerrel — és a receptet kezemben lóbálva, kiléptem az utcára. Szaporán lépkedtem. A szomszéd kirakatnál megtorpantam. Cukrászda volt. Nagy cukrászda. Néztem a hóvirág játékát a kirakatüvegen, egymást kergették a formák. Meleg csapott rám az ablakon keresztül. Diós! Csokoládétorta!... Észre sem vettem, hogy egyre sűrűbben esik és a recept a kezemben ázik... A patikus frissen írt tintája összefolyik, a számok már olvashatatlanok. A három számjegy összefolyt egyetlen pacává. Hiába fújtam, hiába dörzsöltem, a tintafolt csak nagyobb és maszatosabb lett.

émán, megdermedve álltam. A könnyű hó- cseppek megcsiklandozták az orrom hegyét, a fülemet. Szemem rebbenés nélkül tapadt egyetlen barnáspiros pontra: mignon!

Puncsos mignon!... Éreztem az ízét a számban! Zsebembe nyúltam... Játékosan megcsörgettem az aprót. Élveztem, hogy ennyi pénz még sohasem volt nálam. „Mi lenne, ha ennék?” •— forgott bennem a gondolat. Aztán a recept balsarkán a nagy pacát néztem. Távolabb tartottam... Oldalt néztem, és megnyugtattam magam: nem, nem látni a számokat. Körülnéztem, emberek siettek mellettem, nyakukat válluk közé húzva. Morzsolgatva markoltam össze az aprópénzt... kifelé húztam. Hirtelen a kirakatüveg mögül Öcsi arcát láttam. Gúnyosan nevetett: „Uborkát nem szabad?” A mellettem elhaladó cvikkeres úr, ijedt arcomba bámult, két, fékeién csíkozott foga rámvigvor- gott. Hideg siklott végig a hátamon. Ujjaim elernyed- tek és az aprópénz csengve hullt vissza zsebembe.

Dideregve értem a szobába. Juliska néni a helyemen ült. Ruháját felhúzta a combjáig és há’^>s-eres lábával a g'zölgő lavórban pancsolt. Abban, amiben cl7, c7,ciVtonr' rnr*sni.

Nyújtottam néki á recepMegijedtem a tekintetétől, és zavartan feleltem:

— öt... öt hatvanat.

>— Ilyen sokat? Pedig az orvos azt mondta, alig kerül valamibe. — Sunyin a földre nézett. Majd a recepten ólálkodó pacára fricskázott mutatóujjával, s mintha egy megkezdett mondatot folytatna, nyugodtan mondta: — Miért mázoltad el a számokat? Arcom tűzbeborult, szólsetíki, csak a hó, meg a szél. Forró -fejemet a hideg vasajtónak nyomtam, és sírtam.

Lépések közeledtek, öcsém érintette meg a vállam:

— Ne sírj — mondta —, nézd, anya küldte.

Ránéztem. Nagy, kiflialakú uborkát tartott a kezében.

Megettem.

Tudtam, hogy lopta.

JURIJ KAZAKOV:*

A KENYER ILLATA

I.

A távirat január elsején érkezett. Duszja a konyhád bán foglalatoskodott, a férje ment ajtót nyitni. Kó- válygó fejjel, csak úgy ingben nyitott ajtót s miközben aláírta a nevét, nem tudta ásítását elnyomni, s magában azt kérdezgette, vajon kitől jött az újévi jókívánság. S így, nagyokat ásítva olvasta el a rövid és szomorú hírt arról, hogy Duszja édesanyja, egy öreg hetvenéves asszony, távoli szülőfalujában meghalt.

„Pont a legrosszabbkor” — gondolta ijedten s behívta az asszonyt. Duszja nem sírta el magát, csak erősen elsápadt, bement a szobába, megigaznatta az abroszt és leült. Férje zavaros tekintettel nézett a

• Jurij Kazakov egyike a legjobb fiatal szovjet novellistáknak- Magyarul eddig az Égszínkék törtánetnk című novelláskötete jelent meg.

félig kiürített pohárra, tsli- töltötte és felhajtotta. Aztán észbe kapott és Duszjá- nak is töltött.

— Igyál! — mondotta. — ördögbe is, majd széthasad a fejem, úgy fáj. Hajjajjaj! Egyszer mindannyian meghalunk. Mit gondolsz, elutazol?

Duszja némán húzta vé- végig kezét az abroszon, aztán kiitta poharát, az ágyhoz indult, mint valami vak és lefeküdt.

. — Nem tudom — szólt egy perc múltán.

Férje hozzálénett, s pöm- bölyded testére pillantott.

— Na jó. Mit tehetnénk, mit tehetsz?! — nem tudott többet mondani, visszament az asztalhoz és újra töltött. — Mindannyian odamegyünk, a mennyeknek országába!

Egész nap fel S alá járkált a házban Duszia. Fád a teje és nem ment el vendégségbe. Sírni szeretett nolna, de sehogy sem tudott., csak úgy. egész egyszeri "v szgmrvn'' vált. FJes- anyját már vagy tizenöt éve

Áprily Lajos:

Mennék eléd

Mennék eléd, mert itt vágy már közel.

A déli oldalon leselkedeL Gyökerek hallják könnyű léptedet, átküldesz egy-egy halk leheletet, mely szűzies még és lllattalan, de sejtető, jó langyossága van.

Csak arcomérzi még, nem sejti más. varázs .van benne, keltető varázs.

Ahol jársz, néma éberség fogad, keresed a rügyes sombokrokat, hogy langyosságukkal rájuk lehelj, s kipattanjon a sárga kis kehely.

Feljösz az élre, melyet hó erez. íj válladon, a hátadon tegez, benne az arany nyilakat hozod, melyekkel a telet megnyilazod.

Mennék eléd, s mint fényváró anyám, még utoljára elkiáltanám nevedet, melyből napfény sugaraz:

Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!

Darázs Endre:

Két férfi beszélget

— Megfeszüljek — mondd, minek feszüljek? Hiszen jó nagy napi kenyerem S szalonna is akad hozzá, széles.

Ennél több, mond, minek már nekem?

— Igen, láttam kunyhódat, mit kedved Telkecskédre tavaly épített:

Alhatsz benne, teteje erős és Télen sem mar meg a vad hideg.

— No. látod. Majd ha egykor fülünkbe Beléharsan a takarodó,

Milyen jó lesz a küszöbén ülve Az öreges, csöndes pipaszó.

— Néked? Jó. Én nem kunyhót, de tornya., magamnak és másnak építek

S ha vén leszek, csodálom alulról.

Ahogy körötte felhő libeg;

— Hm, másnak is? Látom, hogy bolond vagy! E kis küszöb inkább valami!...

— Engem meg...

Hálás karok támogatnak fel majd S onnét fogok rádpillantani;

nem látta, faképnél hagyta a falut s esze ágába sem jutott egykori élete. De ha valami néha eszébe is jutott, az többnyire zsenge gyerekkorából volt, vagy az. hogyan kísérgették haza a klubból lánysága idején.

Régi fényképeket szedeti elő, azokat nézegette, de megint csak nem tudott sírni: édesanyjának valameny- nyi képen olyan idegen, fáradt arca volt, kidülledő szeme s leejtett, sötét, nehéz keze.

Éjszaka, miközben az ágyban feküdt, Duszja a férjével beszélgetett s végül így szólt:

— Nem megyek! Miért menjek? Ott most nagyon hideg van. S az ócska limlomot, ami még megmaradt, a rokonok biztosan széthurcolták. Nálunk any- nyi a rokon, se szeri, se száma. Nem, nem megyek!

II.

Elmúlt a tél és Duszja teljesen elfeledkezett az anyjáról. A férje jól dolgozott, megelégedetten éltek, s Duszja még gömbölyűbb, még szebb lett.

Május elején azonban Duszia levelet kapott távoli unokaöccsétől. Misától. A levelet valaki tollba mondhatta, a papíron ferdén lefelé s'a^dtak sorok. Misa a nagyszámú rokonság üdvözletét küid*~, s azt írta: napvamió háza. meg holmija teD”* enészéh°n megvan s Duszja feltétlenül jöjjön.

— Eri pl// — mondotta n férje. — Miért ne mennél?

Ne zsugoriskodj, ami van, add el minél előbb. Egyébként mások kaparintják magukhoz vagy átadják a kolhoznak.

És Duszja fölkerekedett. Már rég nem utazott s elég nagy utat kellett megtennie. S jól érezte magát az úton, sok emberrel szóba ereszkedett és megismertedéit.

Táviratot küldött, mikor érkezik, de senki sem várta. Gyalogszerrel tellett a faluba mennie s ez nagy örömére szolgált. Az út jó kemény, letaposott volt, az út mentén pedig a hazai, szmolenszki földek húzódtak, kis erdőcskék kéklettek a szemhatáron.

Három órai gyaloglásután érkezett a falujába: az új hídon, a folyó fölött megállt és körülnézett. A falu megnőtt, mindenfelé majorok fehérlettek és Duszja alig ismert szülőfalujára. S a változások valahogy nem voltak ínyére.

Ment, végig az utcán, föl szemügyre vette a járóke'ő- ket s igyekezett eltalálni, ki kicsoda. Szinte senkit sem tudott -felismerni, viszont őt sokan megismerték. megállították s csodálkozzak, menwäre megerősödött.

Nővére megörvenderi Duszjának, sírdogált egy kicsit, s szaladt, hogy feltegye a szamovárt. Duszja clöszedegette táskáidból qZ ajándékokat. Nővére megnézte. megint sírt egy kicsit s megölelte Duszját. Misa pedig csak ült a WF