Szolnok Megyei Néplap, 1965. január (16. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-31 / 26. szám
Í.«s január 31. SZOLNOK MEGÍEI NÉPLAP 9 BALÁZS SÁNDOR s Miért maradt agglegény ? Csopaki agronómus volt ás agglegény. Hogy miért agronómus, az nem szorul magyarázatra: ennek tanult ki, szerette a falut, a földei és értett is hozzá. De hogy miért maradt agglegény, annak külön históriája van. Apja elesett a háborúban és az özvegyen hagyott édesanyja nem ment újra férjhez, hanem minden szeretetni egyetlen fiára halmozta. Amikor elvégezte Keszthelyen az akadémiát, hazajött gazdálkodni. Annak idején a földjüket beadták a Dózsának, őt pedig meghívták agronómus- nak. Nem házasodott meg, nem akart, az anyja nyakúié ányi láthassa. Klára, Klári, Klárika, ö tette ezt vele, a. szép barna szemével, a szelíd akaratlan kacérságá- val. Ezért van ma is itthon, ezért nem biciklizett az állomásra és nem ült a vonatra. Meghívták Takácséihoz uzsonnára, öltözik gondosan, veszi a sötétkék ruháját, köti az ezüstszínű nyakkendőjét, húzza az új cipőjét, pedig fenemód szorítja a lábát. Ha jól meggondolja — töprengett a tükör előtt — nem nagyon okos dolog ez. A lány mindössze huszon- kétéves, az apja lehetne, és mégis mit csináljon, ha egyszer... Volt már ilyen eset, szagnak, meg kellene fagy- gyúzni, vagy gyalulni, no majd a jövő héten sorát ejti. Nagyot rántott rajta, mire a fiók tetején lévő mappa a nagy lendülettói kirepült és a még be nem ragasztott bélyegek szét- szálltak a szobában. Valami ötven-hatvan, mert az elmúlt hetekben a sok tennivaló, no meg a Klárika miatt nem jutott hozzá, hogy velük foglalkozzék. Fölkapkodta a földről a mappát és a bélyegeket és nekilátott a ragasztásnak, mindegyiket a maga helyére. De hol a szudáni? Itt lesz az, a többi között, csak meg kell keresni, ra asszonyt hozni, megvoltak ők szépen kettesben. De miután az anyját eltemette, akkor sem változtatott az életén. Megmaradt legénynek, jobban mondva agglegénynek, hiszen már a negyvenötödik évét taposta. A faluban persze megszólták — olyan helyen, ahol sok a gyerek és minden rendes ember meghá- zxtsodik, könnyen szapulják a magtalant és a nőtelent — de aztán egy-két év és tudomásul vették. Ha neki így jő. ám legyen. Máskülönben, a dolgát jól végezte és nagy része volt abban, hogy a Dózsa szépen boldogult. — Biztosan van valakije a városban — mondogatták, mert látták,, hogy vasárnaponként kibiciklizett az állomásra és beüli a győri vonatba. Talán így is maradt volna végig, ha nem jön a faluba az új tanítónő, Takács Klára. Voltaképpen nem, is új, hiszen itt született, itt is serdült fel, az apját, azonban, aki szintén tanító volt, úthelyezték máshová és persze vitte a lányát is. De most, hogy nyugalomba ment. az öreg Takács ide. tért vissza, ahol most a lánya folytatta az 6 mesterségét. Amikor meglátta Klárát, csak ámult. Mi lett abból a kis szöszke fruskából, akit még gyerekkorából ismert! Szép, sudár, komoly lány, olyan, mint az a fiatal nyárfa, amit ő ültetett az udvar izgiben ezelőtt négy évvel. A mióta Takácsék vissza- jöttéit. Csopakinak sűrűn akadt dolga 'náluk. Hol ez, hót az. Eayszer a pedagógus-föld dolgában, máskor a padlásteret elkérni gabonatárolás céljából,' majd a villámhárítót javíttatta meg «» iskolán, bár ez nem az $ dolga lett volna. Mindig tUaláls rzalamit. hoon "a nem egy, még nagyobb korkülönbséggel is. Igen, ma lesz a napja, hogy megmondja neki. Eddig egy szóval sem említette mennyire tetszik neki, de azért Klári tudja, érzi, és talán viszonozza is. Másképp mért ragyogna úgy fel az arca, ha találkoznak és mért hallgatná olyan figyelmesen, még akkor is, mikor az apjával a fejtrágyázásról beszélget? Vagy talán csak teszi magát? Csak férjhez akar menni. Lehet. Minden lány férjhez akar menni. De ő azt sem bánja és ma megmondja neki. Biztosan számít is rá, különben mért kiáltott volna utána az ablakból: — Aztán pontos legyen! Ebben az is benne volt: — Beszélj már, vén csacsi, mondd meg, hogy... Megnézte az óráját. Félöt. Félhatra beszélték meg, még van egy órája. Milyen lassan telik az idő. Addig beragasztja a múlt héten szerzett bélyegeket. Mert mint minden agglegénynek, neki is megvolt a bogara: a bélyeggyűjtés. Már diákkorában elkezdte, de igazából az anyja halála után. Egész csinos kis gyűjteménye volt, köztük néhány ritka darab. Ezért jár a városba, nem asszonyt keresni, hanem bélyeget, Vett és eladott, csereberélt a szépszámú győri bélyeggyűjtővel, akik vasárnap délután találkoztak egy kerek asztal körül. Legutóbb is jó vásárt csinált. Adott két újzélandit és egy japánt egy szudániért, amiből nagyon kevés van a „piacon”. Szép kék bélyeg, hibátlan fogazatú, kakaó- cserjét ábrázol, gyönyörű példány. Odalépett a sublódhoz, abban tartotta a bélyeg- mappát. Ki akarta húzni a fiókját, de az nem engedett. Szokta ezt máskor is csinálni, kiszáradt már n lelke is ennek az öreg ióÜjra meg újra átnézte a bélyegeket, átlapozta a mappát, hogy nem csúszott-e be a lapok közé. Kiborította a sublód fiókját, hogy talán oda hullott. Volt ott minden, nadrágszíj, cipőhúzó, kiégett villanykörte, törött képkeret és sok más agglegényt kacat, de a bélyeg sehol. A sok topogástól az új cipőben szörnyen égett a lába, ledobta hát és csak úgy zokniban folytatta a nyomozást. Az idő pedig múlt, már félhetet mutatott az öreg falióra és ő még mindig nem indulhat el Kláriikhoz. A szudáni nélkül nem mehet. Leült a díványra, hogy kissé kifújja magát és ekkor mit lát? Az egyik ledobott cipő a talpával állott fölfelé és a talpán ott kéklik a keresett bélyeg. Nyilván odaragadt, keresés közben. — Megvagy! Megvagy! — ugrott fel és azonnal nekilátott leáztatni. Nagy gonddal telte, hogy a fogazata meg ne sérüljön. Érted hozzá, nem egyszer csinált már effélét és most is tökéletesen sikerült. Azután két selyempapír között gondosan megszárította és beragasztotta a mappába a helyére. No most már mehet, át kellene öltözködni, mosakodni, tiszta inget húzni, lenne abból nyolc óra is, mire elkészülne. Késő, most már nem, mehet. Nem teheti magát nevetségessé. Majd holnap elmondja Klánnak, hogyan járt a szudá- nival. Remélhetőlen megbocsát. De ha nem, akkor jobb is, akkor nem egymáshoz valók, Klári másnap nem. fogadta a köszöntését és nem állt vele szóba többet. Csopakit a szudáni mon- óvta a házasságtól. A délutáni fejés kezde- tekor még parázslóit a levegő, s az állásszagú, izzasztóan fülledt hodály- ba is beleselkedett a fény. Jó ötméter hosszan kettéosztotta, csak Lajos bácsitól torpant vissza, de a csizmáját még megszépítette azért. Rá is fért arra, foltos volt, keshedt, és trá- gyás. öreg, akár a lábak, melyek viselték, s a rúgás, amivel inkább tolta, mint rúgta a kettőjük közé beszorult, erősen vemhes birkát... — Megint itt ez a Parázna, hogy az ördög virné el a divatját! — mordult az öreg juhász, s inge feltűrt uj javai végigtörölt izzadt arcán, bozontos bajúszán. — Ez sose tudja a rendet! — Ki kell selejtezni! — rándított a vállán Pista, a szeplős bojtár, az unokája. — Már tavaly ki kellett volna... Pista tizenhét éves, és úgy rüheli a juhászságot, mint a kutya a botot. — Traktoros szeretett volna lenni, s hogy megbukott a hetedik osztályban, bojtárrá kellett lennie mégis, hogy az ősi bacsónemzetségnek a nagyapjával magva ne szakadjon. Unottan terel hát, fej, ha fejni kell, s úgy vigasztalódik, ahogy tud. Terelés közben táskarádió lóg a nyakában, moziba megy, ha teheti, és ugri-bugri táncokat jár a juhok nyomában... Az aklos kutyára kiált: — Lyukra, hé! A kutya megszorítja a fejésre váró juhokat, azok egymást tolják,- a nagyapa, meg az unokája elkapnak egyet-egyet a tőgyénél fogva, a fejőrocska aljára habot verve sistereg a tej, egymást keresztező két sugárban, nem áll hát az öreg kikívánkoző bosszúságának útjába semmi... — Selejtezni, selejtezni... nem úgy megy az... Mindig szép bárányai vannak... Csak parázna... Nem igazi juhász ez a gyerek, az új szavaival, a bolond rádiójával, meg a kerge táncaival. Nincs az állatokhoz lelke... Méghogy kiszuperálni a Paráznát? Pici bárány volt, amikor elhullott az anyja. Szopógumin nevelte fel, s túgy hozzászokott, akár a kutyák. Mellette delel, ha elszundít, megbökdösi a fejével, mintha azt mondaná: Ébredj, elkujtorog a többi, nevelőapám! Csak parázna. Nem akkor üzekedik, amikor a többi, s ha rájön a bolondja, kilométerekre is elszökik a kosok után... Olyan, mint a nagyvérű asszonyok... Ezt kiszuperálni? Bolond ez a gyerek... Pista, a szeplős kamasz, nem felesel. Féli a pofont, amellett fejés után moziba szeretne menni Kovács Pannival a faluba. Forint is kéne hozzá, hadd szí- vóskodjon hát az öreg, nem szólók, mert akkor almás — gondolja, s a csuparánc nagyanyó, a Lajos bácsi felesége, aki a tejet szűri, csendes szeretettel szemléli őket... M indig morognak, de ■ * azért szeretik egymást. A vénember azt mondta az este: Fogni a pénzt, anyja, megvesszük a robogómotort ennek a dezentomak. A gyerek is hangosra kapcsolja a rádiót, ha azok a régi szép nóták csendülnek fe] benne, hogy a nagyapja is hallja, vasárnap a misét is megfogja az öreganyjának, s a pénzt is odaadja, csak titokban kérincsél vissza belőle... Délkeletnek mordul az ég. — Idő készül! — mondja Lajos bácsi, és hasogatni kezd a vastagia-combja, ott. ahol az olasz front Hétközség fennsíkián átszaladt rajta a golyó. — Üssön h»léd az istennyila! — évődik Pista, és nagyot, markol a csáléfülu birka tőevén. mert nehezen indul tőle a tej. De azt azért megvárja türelmesen, míg a fejés befejeződik. valamelyes fejmoTímár Máté: IIiíli sás után a „piros” a Pista „jakója” zsebébe kerül, s a bojtár kerékpár-szamárra szállva elkarikázik a faluba... Hanem akkor akkorát dördül, hogy a völgyet is keskenynek találja, sokszoros visszhangot ver a Cserhát, és a Mátra falán... Lajos bácsinak éppen annyi ideje van, hogy tető alá tereli az elszéledt juhokat. Az öreeasszony olyan sűrűn cseréli Istenre a Jézust, Máriára a fiát, hogy az ura elunja a végén... — Ne litániázz már, főzzél lebbencset inkább... Éppen rágyújtani készül, amikor távol azt a fehérséget észreveszi. Juh az, bitang. Szűrt kanyarít a nyakába, érte megy. Hát a Parázna. Széjjel rakja a lábát, a hátulja szivárog. Elleni akar... — Rád is jókor jött... — évelődik vele. Nyögve felveszi, s'görnyedve vonszolja a hodálv végébe, ahol zsákokba tömve ott várakozik a sok-sok gyapjú. A Parázna keservesen béget, a fejét feltolja az öreg hóna alá, s a kutyák csaholva futnak utánuk... Az ég egybeszakad a földdel. — No, itt megszaporodhatsz. Parázna. Leteszi a sarokba, kevéske almot rúg alá. és visszamegy a szállásra, mertömi a pipát... Félig se szívja, csendesedik a zápor, sűrűsödő csendes esőbe mesv át. s az alaesonvan szálló fellegek a Mátrának kergetik egymást. De a villámlások nem szűnnek, a dörgések nem csendesednek, s a levegő úgy teli elektromos feszültséggel, szinte rázza az emberfiát... A z öregasszony főzi a bográcsos lebbencset — Kolbászt karikázzak-e bele? — kérdezi. — Karikázz, hát, lehet, vendég eszik belőle... Szombatonként igencsak erre kerül az a fiatal állattenyésztő-gyakornok, aki a szövetkezet kenyerén tanul. Nincs senkije, csak kíváncsisága. Hogy gyógyították régen a mételyt? — Hogy heréinek a juhászok? Hát a büdös sántaságot mivel kúrálták, Lajos bácsi? Mindent tudni akar. Ember is lesz belőle... Bár Pista is, az unoka... Hátha itt vacsorázik az a gyakornok. Valami barátja van a katonai táborban, kilométernyire, az erdőben, — ahhoz szokott átvágni a mezőn... A villámlás cikái dugóhúzókat rajzolnak az égre, amelyeknek majdnem a földbe csavarog a kacskaringója... Utolsó csapása kénszaggal tölti meg az udvart. Meggyújtja a hodályt... I ajos bácsi felugrik, “ szédülő, fájó fejéhez, kap és futásnak ered a füstölögve égő hodály felé, — amelyen egymás hátán át igyekeznek kifelé a fél- őrült birkák... Itt nem megyek semmire, agyongázolnának... A tető kojtolva ég. Milyen jó, hogy a zápor maradékát nem viszi a Mátrának a felleg. — 1-Ia nem is oltja el, fojtja legalább... A gyapjús zsákok... majd negyedmillió! Akkorák, mint egy-egy szalmazsák, meg se tudja mozdítani őket!.. A katonák, az erdőben... A válláról lemarad a szűr, csizmája nyoma, — ahogy futva a felá2ott földbe dobbantja, azonnal teliszalad vízzel. A vastaghúsa fáj, ahol a golyó átszaladt rajta... A kapuőr először nein ér. ti a zaklatott öreget. — Ki maga, bácsi? —> kérdezi tőle; — Ég a szuharéti hodály... kétszázkilencven fejősbirka... gyapjú... Jön a tiszt, egy hadnagy; s öt percre se, az öreg juhász nyomában kocog a két szakasz. Azután előzi is, mert a vén lábak nem birják a tempót, az égre bodorgó fekete füst pedig mutatja az irányt... Mire két visszazuhanás- sal átkél a Szuhán, már csatárláncban adogatják egymásnak a vödör vizeket a patakból, s a hetyke hadnagy nagy lendülettel célozza a lángtenger közepébe... — A birkák! — a hangja már nem is kiáltás, üvöltés. — A birkák! Megbomlik a lánc... — Komiszárnak hiszi magát a veterán! — nevet az egyik vagány katona, de nem arat sikert véle... Tíz perc alatt a még élő juhokat a levegőre dobálják... Recseg-ropog a tető. — A gyapjú... A hodály túlsó vége beszakad... * Vastagon száll a parázsló zsarát... A gyapjús zsákok jó fele is kirepül a szédelgő birkák után. A maradékra rátalál a tűz, s büdös gyapjúszaggal ég... — Kifelé, a tető! — kiabál a mokány kis hadnagy, kormosán, mint a kéményseprő... Az úton tűzoltóautók szirénáznak... Lajos bácsi a füstöt köhögő katonák között köhé- csel... majd rohanni kezd a gyapjús kamra felé. — A Parázna! — Megbolondult! — mondja a vagány... A többiek tehetetlenül nézik... A tűzoltók célozzák a csövet... — Van bent valaki? — kérdezi a parancsnokuk... — Az öreg juhász... r P ppen kizuhan az ajtón, ölében a kétségbeesetten bégető juhhal, s ahogy arcraesik, a lábára, térdig máris ráomlik a zsarát. Ügy vonszolják ki alóla, akkora füstben, mintha a föld is égne alattuk... Ájult. Vízzel térítik magához a szállás végén, ahová az ellő Parázna birka mellé lefektették... Az öregasszony ügyefo- gyotfan zsolozsmázik a fejénél... A tűzoltók negyedóra alatt elbánnak a maradék tűzzel, s mire Lajos bácsi talpraáll, az egyik kiskato- na a juhokat is egy betereli; A lebbencs odakozmált, így hát néhány istenes noszogatásra gomolyákat hoz a padlásról az öregasszony, s a vén juhász megkínálja véle a tűzoltókat... — Használják, vitéz urak. Ki-ki ' kanyarít, eszegetnek. — Belevaló ember maga, elvtárs! — mondja a mokány, kis hadnagy. — Nem félt a tűzben? — Akkor se féltem én, amikor tizenhétben, a Hétközség fennsíkon, átszaladt a combomon a golyó... Pedig azóta is érzem a helyét, ha rendetlenkedik az idő... A tiszt gondol egyet. — Hogy Mvják, bátyám? — Vidróczki Lajos. — Valami Vidróczkiról nóta is van... — Az a szépapám volt— Az alakulat összeáll. Mennek. Túl a folyón már dalolnak ÍS; Lajos bácsi utánuk néz, majd körbejárja az udvart; — Hallod, anyja, kettő- száztizenhárom él... Mégis csak... A kettőszáztizenne- gyedik a Parázna... — Odamegy a szoptató juhhoz. — Nem is annyi, anyja, hanem kettőszáztizenhét, mert ez meg hármat ellett... Tói van, Parázna, jól van...Lehajol hozzá, és meg»' mogatja...
