Szolnok Megyei Néplap, 1964. november (15. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-15 / 268. szám
ISW. november 15. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP II Wilson száz napja A »START- UTÁN MERRE TART A LABOUR7 Agyvelővásár BIG BUSINESS Harold Wilson, az angol Munkáspárt vezetője, október elején azt mondta, hogy ha a választáson győz, kormánya már az első száz napon olyan gazdasági és politikai intézkedéseket tesz, amelyek lényegesen megváltoztatják majd Anglia helyzetét. A száz napból még tíz sem telt el, amikor már saját pártja' soraiból is különös hangokat kellett hallania Wilsonnak. A munkáspárti parlamenti padsorokban ülő képviselők közül a leggazdagabb Woodrow Wyatt gyáros — a konzervatívok nagy örömére — azt javasolta, hogy a munkáspárt ejtse el az államosítás tervét és így szerezze meg a küencfőnyi liberális képviselőcsoport támogatását; A lapok nagy szenzációként közölték a hírt. Mivel a Munkáspárt angol neve Labour Party, nagyszerű címlehetőségek adódtak: „Lib-Lab paktum”, „Lib- lab-együttes” — hirdették az újságok. Wilson egyetlen tömör „nem! ”-szócs kával felelt, de kérdéses, mi következik ezután? A leglényegesebb kérdések egyikében például máris „az álláspont puhulására” utalnak az angol politikai élet megfigyelői. Wilson Coven try-ben még így beszélt a multilaterális atomhaderő tervéről: *Egy munkáspárti miniszterelnök soha, semmilyen körülmények között nem járulna hozzá, hogy a németek rátegyék ujjúkat az atomfegyver ravaszára”’ Ámde, amikor Gordon Patrick Walker, az új angol külügyminiszter Washingtonban járt, már arról esett szó: „Meg kell találni a módját annak, hogy az angol fenntartásokat tiszteletiben tartsák ugyan, de felállíthatók legyenek a multilaterális atomhaderő első egységei.” Egyre több jele van annak, hogy kompromisszum születik, mégpedig úgy, hogy az angolok — engednek: — A Munkáspárt nyomasztó gazdasági terheket örökölt a toryktól; Az év elején még csak arról volt szó, hogy 2—300 millió font lesz az 1964-es hiány a külkereskedelmi fizetési mérlegben, de októberre kiderült, hogy 7—800 millióval kell számolni. Wilson ezért úgy döntött, hogy a fizetési mérleg védelmében 15 százalékos vámemeléssel sújt minden behozott árucikket az élelmiszerek és nyersanyagok kivételével. Ugyanakkor adókedvezményeket nyújt azoknak a cégeknek, amelyek angol árukat szállítanak külföldre: Ma még nem látható, milyen hatása lesz külföldön ennek az intézkedésnek. A franciák azonban máris idegesen emlegetik, hogy Párizs ellenlépéseket tehet, a nyugatnémet sajtó pedig azt fejtegeti, hogy Wilson akciója áremelkedések sorát okozhatja majd Angliában. Pedig az áremelkedésekre ügyelni kell a lehelletvékony többséggel kormányzó munkáspártnak, hiszen az elmúlt évben máris 15 százalékkal drágult Angliában az élet... A Wilson-féle száz nap egyik legizgalmasabb kérdése azonban éppen az, amelyet nem száz, de talán ezer nap alatt sem lehet megoldani. Ez a lakásprobléma. A konzervatív kormányzat hivatalos felmérése szerint ma Angliában B00 000 lakást kellene azonnal lebontani. De ez a statisztika eléggé „kozmetikáit”. Pontosabb adatok alapján Anglia 14 millió lakóházából négymillió 1880 előtt épült, hárommillió 1880 és 1915 között. A szakemberek megalapozott véleménye az, hogy kerek hárommillió az azonnal lebontandó „slum”-ok, azaz nyomorszinten álló lakások száma. A munkáspárti kormányzattól azt várják, hogy megakadályozza a spekulációs jellegű lakásépítést és közpénzből olcsóbérű lakások tömegének építését kezdje meg. A Wilson-féle száz nap egy másik kérdőjele, hogy a munkáspárti baloldal milyen erővel tud hatni a most már kormányra került pártra? E baloldal egy;k következetes képviselője Richard Crossman, aki éppen a lakásépítési minisztérium épületébe költözött miniszterként. Mellette a baloldal olyan személyiségei, mint Barbara Castle asszony (a tengerentúli fejlesztés ügyeinek minisztere), Anthony Greenwood (gyarmatügyi miniszter), és Frank Cousins (technológiai miniszter, különben a szállítómunkás szakszervezet volt főtitkára) valószínűleg erőteljesen hallatják hangjukat a kormányban. Ám kérdéses, lesz-e elég erejük megakadályozni az eredeti program feladásának viharmentes kormányzást ígérő politikáját. A Demokrata Párt előretörését ábrázolja térképünk, melyen az 1956-os, a2 1960-as és a közelmúltban megtartott elnökválasztások eredményeit mutatjuk be: Az amerikai választási rendszer sajátos vonásai közé tartozik — mint ismeretes —, hogy a választópolgárok az elnököt közvetett módon az „elektor”- okra szavazva választják meg. Az elnökválasztó elektorok közbeiktatása történelmi hagyomány. Abból az időből származik, amikor még az USA-ban a közlekedési viszonyok rendkívül fejletlenek voltak és a választók a fővárosba küldött elektor útján képviseltették magukat, illetve szavazatukat. A térképek jobb alsó sarkában elhelyezett kör- diagrammokon látható, hogy a Demokrata Párt az elmúlt választások alkalmából az összelektori szavazatok hány százalékát nyerte el. A százalékos arányok azonban nem tükrözik az elnökjelöltekre leadott választópolgári szavazatok tényleges arányát, mivel az amerikai választási rendszer az úgynevezett „többségi elv” alapján működik; Az egyes szövetségi államokból ugyanis az a párt küldi el valamennyi elektorát az elnökválasztó gyűlésre, melynek jelöltje a szavazás alkalmából a választópolgárok szavazatainak többségét kapta. Ez a többség akár egy tő is lehet; Ezzel magyarázható, hogy míg pl. 1956-ban 61 millió 637 ezer választó közül 42 százalék (26 millió szavazó) adta le szavazatát a demokrata jelöltre, a többségi elv alapján mégis csupán hat államból küldhették elektorokat (73 főt) a formális elnökválasztó gyűlésre. 1960-ban J. F. Kennedy a Demokrata Párt jelöltjeként a 68 775 000 leadott választó: szavazatból 34 227 000 szavazatot szerzett és 49,75 százalékos részaránnyal 303 elektort szavazatot (az összelektori szavazat 57 százalékát) biztosította. Az 1964. november 3-i elnökválasztásokon L. B. Johnson — az USA jelenlegi és a következő négy év folyamán jövőbeli elnöke — a 68 488 000 leadott szavazatból összesen 42 millió 38 ezer szavazatot kapott, azaz az összszavazatok 61,3 százalékát (az elnökválaszWilson maga szívesen vállal kockázatot. Hajlandó egyes kérdésekben kitartani programja mellett. Bár ez a program távol esik attól, hogy osztályérdekek alapján kísérelje meg átalakítani az angol politikát — mégis haladóbb, mint a Home-kormányé volt. Tény az is például, hogy Wilson igen határozottnak mutatkozott a rhodésiai kérdésben. Ezért a fajgyűlölők kormánya lényegében meghátrált. A száz nap első heteinek mérlege tehát nem egyértelműen pozitív vagy negatív. Bizonyos angol „szakértők” azt mondták, hogy az új kormány, alig látható többségével legfeljebb 10—14 hónapig tarthatja magát. De most már hozzáteszik: a programhoz való ragaszkodással az időközi választásokon erősítheti többségét. A következő hetek mutatják majd meg, lehet-e Wilson száz napjából egy hosszabb munkáspárti kormányzat. (G. M.) tások során ezideig elért legmagasabb arány) és ezzel 486 elektort szavazatot, az összelektori szavazatok kereken kilencven százalékát nyerte él. A külpolitikai és belpolitikai téren egyaránt szélső, ségesen jobboldali nézeteket képviselő B. M. Gold- waterre, a Republikánus Párt jelöltjére 25,6 millióan szavaztak ugyan, de csupán az alábbi hat — a térképen számokkal jelölt — államban: Arizona (1), Louisiana (2), Mississippi (3), Alabama (4), Georgia (5), Dél- Carolina (6), kapta meg a választói szavazatok többségét és az ezzel járó ösz- szesen 52 elektori szavazatot Frankfurt am Main belvárosában, ahol a legkülönbözőbb amerikai irodák ütötték fel főhadiszállásukat, nem messze az IG-Farben palotájától, a Fürstenberger Strassen egy külsejére nézve magánházon a következő felirat áll: Special Projects Az angolnyelvű felirat annyira semmitmondó, keveseknek tűnhet fel, ahogy kevesen tudják azt is, hogy mit takar a „különleges tervezetek” kifejezés. Pedig ebbai az épületben ütötték fel főhadiszállásukat Mr. Oberstag vezetésével, azok az amerikai ügynökök, akik éppen úgy adják-veszik a tudósokat, egyetemi tanárokat, diplomás mérnököket és orvosodat, mint a szakma más képviselői a szappant, a nyakkendőt, vagy a bútort. Az amerikaiak ugyanis már régen rájöttek arra, hogy az agyvelővásár „big business” — nagy üzlet. A hivatalosain közzétett adatok szerint például Angliában 20 ezer font sterlingjébe kerül az államnak egy-egy szaktudós iskoláztatása. Nyilvánvalóan legalább ugyanennyit kellene fordítani az Egyesült Államokban is egy-egy elsőosztályú szakember képzésére. De nemcsak „takarékossági” szempontok (az iskoláztatás költségeinek megtakarítása) játszanak szerepet ebben a második világháború befejezése óta elfajult amerikai üzletágban. Feltétlenül hozzájárul az is, hogy az USA nemzeti kutató intézetének nemrégiben közzétett nyilatkozata szerint az elkövetkezendő tíz év folyamán Amerikának kétszer annyi tudósra és szakemberre lesz szüksége, mint amennyit az amerikai főiskolák és tudományos intézetek . biztosítani tudnak. Ha már az agyvelővásár okainak felsorolásánál tartunk, meg kell említeni azt is, hogy az USA- ban aránytalanul magasabbak a fizetések az iparban és a kutatóintézetekben, mint az egyetemi katedrákon. Ezért igen erős az „elvándorlás” a felsőoktatási intézményekről. Viszont szükség van az utánpótlás — bár alacsonyabban fizetett — nevelőire. De nem is jelent különösebb problémát újakat szerezni a „vándormadarak” helyére, mert még ez az alacsonyabb dotáció is messze felülmúlja a hasonló európai kereseteket* A tudósok kartotékja Az említett Frankfurt am Main-i intézmény tevékenysége igen sokirányú. Egyrészt hirdetéseket tesznek közzé a napilapokban és a szakfolyóiratokban, másrészt az intézet ügynökei környékezik meg azokat a szakembereket, akik — a Special Projects kartotékjai szerint — a legmegfelelőbbnek látszanak a megrendelő amerikai cég által keresett állás betöltésére. Módszereikre talán a legjobb példa a hamburgi atomkutató intézet három munkatársának esete. A három nyugatnémet szakember egy meghívás értelmében csupán tanulmányútra utazott az Egyesült Államokba, megérkezésük után viszont azonnal közölték levélben, hogy nincs szándékukban hazájukba visszatérni. Természetesen nem a Special Projects az egyetlen „felvásárló” az agy- velő-piacon. A Wall Street Journal például arról írt, hogy a Generál Electric egyik vezetője nemrégiben 9 nyugat-európai országban járt, 175 tudóssal tárgyalt, s 45 azonnal és több évre szóló szerződést írt alá. Megdöbbentő különben az agyvelővásár statisztikája. 1948 júliusa és 1961 júniusa között 44 430 külföldi születésű tudós és mérnök vándorolt be Amerikába. 1962-ben csak Angliából 64 egyetemi tanár emigrált, 1963-ban pedig 900 fiatal tudós távozott el. Ugyanakkor az NSZK-t 1948 óta 4000 tudós és mérnök hagyta el. Ennek következménye az is, hogy az Amerikai Tudományos Akadémia 651 tagja közül 157 külföldi származású. Érdemes azonban felfigyelni egy másik számra is, amit a szovjet _ Novoje Vremja közöl: a számítások szerint — írja a lap — 1961-ig 40 amerikai fizikus és vegyész kapott Nobel- dijat. Ezek közül azonban hat tudósnak még meg sem volt az állampolgársága, amikor a magas nemzetközi díjat elnyerte, kilencen pedig nemcsak külföldön születtek, hanem tanulmányaikat is az Egyesült Államokon kívül folytatták. Nem titok mire használják fel az agyvelővásároo beszerzett s aktudósokat* Tyeplinszki.j vezérőrnagy írta például a következőket a Krasznaja Zvezda című lapban: „Az amerikai Hold-program alapja a Satumus—V. rakéta létrehozása. Ennek a rakétának kell majd eljuttatnia az Apolló űrhajót a Holdra. A program kidolgozása a Marshall Űrhajózási Intézetben folyik, amelynek vezetője Wemher vem Braun. A Satumus rakétahivatal igazgatója szintén német származású. Oswald Lange 1956-ban érkezett az Egyesült Államokba. Helyettese, Konrad Dadnen- berg ugyancsak az NSZK- ból emigrált De német tudós áll a kutatási-tervezési osztály élén is: Ernst Stullinger. \ Satumus és Apollo program koordinálása pedig Joachim Kutfc- ner feladata. Végezetül pedig Kurt Debusse, von Braun egykori munkatársa a NASA Cape Kennedy rakétafdbocsátó központjának igazgatója...3 IVyugat-Európa védekezik Amíg a nyugat-európai kormányok — felfigyelve a tudósfelvásáriás veszélyedre — szívós attakot indítottak az agyvelő-csoport ellen, addig a hivatalos Amerika a legmesszebb- menően támogatja a tudósok bevándorlását, s igyekszik megmagyarázni bizonyítványát a világ előtt. „Ha őszintén hiszünk a természettudományok nemzetközi jellegében — írta például az Endeavour című folyóirat — akkor elégedjünk meg azzal, hogy valaki valahol jó kutatómunkát végez”. A folyóirat érvelésénél azonban igazabb Samud Goldsmith amerikai tudós kijelentése: „Nem élhetünk az Európából kölcsönzött tudományos tőkéből. A jövőben előadódhat olyan helyzet, hogy nem importálhatunk majd Enrico Fermihez hasonló fizikust, aki kulcsfontosságú munkát végzett atombombánk előállításánál, s nem szerezhetünk be Kár- mánhoz hasonló nagy aerodinamikai teoretikust sem. Saját zseniket kell produkálnunk”; Ez az érvelés őszintébb, s ugyanakkor az amerikai felsőoktatás közismert szegénységi bizonyítványára üti rá a pecsétet, amelyet — mint láttuk — a világ vezető tőkés hatalma nem az oktatás színvonalának emelésével próbál kiküszöbölni, hanem azáltal, hogy a rendelkezésére álló nagy pénzösszegekkel és nemkülönben nagy lehetőségekkel d csábítja Nyugat-Európa legjobb szakembereit. (Ónody György) Az elefánt szereti az alkoholt Köztudomású, hogy a fogságba esett elefánt szereti a szeszesitalt. Az idomítóK Európa egyes cirkuszaiban alkohollal jutalmazzák az elefánt okos viselkedését Azt viszont kevesen tudják, hogy az orrmányosok természetes környezetükben is kedvelik a mámort. A délafrikai nyár közepén a Krüger Parkban, a Dél-Afrikai Köztársaság és Mozambique határán lévő óriási rezervátumban virágzik a salátafa. Termése mint egy görögdinnye, ízletes és elkábítja a szervezetet. A rezervátum elefántjai tudomást szereztek a bő termésről és hetekig tartó valóságos vándorlást rendeztek. Mihelyt felfedezték a hőn óhajtott ligetet, nekiestek a fáknak és víg lakomába fogtak. Jóllakva kényelmesen, tánclépésben, izzadó pofával tántorogtak tovább új csemegék keresésére. Az elefánt ugyan részegen is békés természetű, de előfordult már az is, hogy néhány állat ismeretlen okból megtámadott egy közeli tanyát, amelynek la. kői este jámboran körülülték a tüzet. Másnap széttaposták a földeken dolgozók kunyhóit, egy motorost pedig egyetlen ütéssel elsepertek. Az elefántok tobzódása csak akkor ért véget, amikor a salátatermést teljesen elfogyasztottál» Három elnökválasztás- SZÁMOKBAN
