Szolnok Megyei Néplap, 1964. október (15. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-11 / 239. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1964, október 11« Szentiványi Kálmán: Furcsa szerelem 4 z öregek pitykés laj- biban, az asszonyok piros és sárga viganóban, a fiúk sötétkék ünneplőben, a lányok báliruhában. A kultúrotthonban a falubeli fiúk jórésze is, akik az óbudai hajógyárban dolgoznak, csak éppen lányt nem engedne cigánybálra a hagyomány, így aztán a fekete szépségek kapósak« A legkapósabb Oláh Júlia, sudár, fekete lány, a helybeli szövőgyár munkása. A hajógyári fiúk sorjáznak körülötte — s mikor az első szegkovácsle- gény, Béla odamegy, valamit csendesedik a zsivaj. Mikor — két éve — Júliát beszervezte a nőtanács a szövőgyárba, Béla botrányt csinált, mert esküvőt akart, aztán másik cigánylányt vett el, de az hamarosan' meghalt. A cigány-soron elintézett dolog, Júliát más nem veheti el. Magához szorítja a lányt gyengéden. — Azt mondtad, máma választ adsz. A lány népes családját nyugtatta eddig a halogatással. — Elhúzódott a maga fajtájabéli legényektől, mintha beteg lenne: járt itt a szomszéd faluból a vajda fia, keresztülnézett azon is. A vajda nem enged az ősi törvényből, ha már az új világ gyárba segíti a cigánylányokat — aki férjhezmegy, a putriból ki nem léphet, csak az urával s vége mindenféle cifrálkodásnak. Csendesen válaszol a fiúnak: — Nem mehetek magához. Ne haragudjon. Béla nem tudja -dühét titkolni, gyűlölködve néz a hajógyári fiúkra« Éppen meghajlik mellettük Feri, magas, szőkehajú lakatos, Júlia második udvarlója. Béla még egyszer végigvágja . szemmel, aztán a sarokba törtet s hadonászva kiabálni kezd az öregekkel« Feri halántékán, nagy haján, páracsöppek fénylenek. Kék szemében komoly elszántság. — Júlia — menjünk innen! Beszélni akarok veled. A lány elhúzódik és különös idegen hangon dúdol a zenekarral. — Ne hitegess, gyere hozzám feleségül, hallod? A lány már nem dúdol« hanem a másik faluvégére gondol, ahol a fiú szülei élnek. Apja is hajógyári munkás, rangos ember, fiát maga tanította a lakatos mesterségre. Szép házuk körül, a nagy kertben, úgy állnak a gondozott gyümölcsfák, mint a katonák« Mikor Feri beállított vele, a deresfejű apa bólogatva hümmögött, a kövérkés, fiatalos külsejű anya azonban sírva kiabált: A nnyit istenkedett ez a ** gyerek! Az apja is veri az asztalt... Én nem bánom, hozzámehetsz a fiamhoz... nekünk nincs más gyerekünk! Itt lakhattok, akármekkora szégyen..« Hanem azt megmondom, ide semmiféle pereputy- tyod nem teheti a lábát, cigánynak én nem nyitok ajtót! Ha a házamban cigányok járnak, a Dunának megyek! Az apa káromkodott, Feri tanácstalanul toporgott. Belőle meg kiszakadt a ci- gányos átkozódás, szidott mindenkit és kifutott a házból. A fiú követte, szó- longatta hazáig. Még aznap megtárgyalták a cigányasszonyok Júlia sérelmét, anyja egyre hujjogott. hogy fel kéne gyújtani azt a szép házat. Másnap áruval állított be Feri szüleihez, rá akarta beszélni őket: térítsék el a fiukat. Mivel a büszke lakatosné rárivalt, hát olyan átkozó- dást csinált, a fél falu odafutott a kapuhoz, a cigány- asszonyt végül rendőr vonszolta el. S Feri őt nem hívta többé a szüleihez. — Hozzám jössz feleségül. Elköltözünk Pestre. — ígértek albérleti szobát. — Vagy... itt is lakhatnánk, keresztanyámnál. Hallod? Júlia megrezzent. Annus nénit ismerte, kijárt a putrikba, ő szerezte a gyárba Júliát, ott tanította és védelmezte. — Nem tehetem. — Miért? Júlia vállat vont, s dúdolt megint. — Mást szeretsz? Bélához akarsz menni? — Ahhoz sem megyek. Megmondtam neki. — Titkos szerelmed van? Olyan idegen lettél. Furcsa lány vagy! Júlia nem szólhatott, mert hirtelen elszakadt a zene, s Béla lépett hozzájuk. A hajógyári fiúk, Feri barátai szemben álltak a cigánylegényekkel. A kormos képű szegkovácsok — s a gyári lakatosok, karbantartók« Júlia elsiklott közöttük a ruhatárba és aztán váll- ravetett kabáttal kifutott az éjszakába. Egyenesen Annus nénihez. jj kultúrotthon felől ** harsant a cigányok sikoltozása, rohantak valahová az utcán, éles füttyszó remegett. Kopogtatnia sem kellett, jött már kifelé nagykendőben Annus néni. Beemelte a síró didergő lányt és borral kínálta. — No, megegyeztetek? Megmondtam Ferinek, idejöhettek. Júlia foga ütemesen koccant a poharán. — Annus néni kérem... Tessék megengedni, hogy egyedül jöjjek ide. — Mi a fene, nem mész a keresztfiamhoz? — Nem mehetek Annus néni... Nem szeret igazán! — A fene a dolgodat. — Ki értheti? Á szegkovács se kell? * , — Nem! A néni érdes hangon suttogott: — Te aztán megcsináltad! Tizennyolcéves korodig tartod magad, ami nem szokás a cigány-soron... Hozzám így nem jöhetsz lányom! Ha nem mész Ferihez, nincs aki megvédjen. A cigányok, a tieid, m hajadnál fogva hurcolnak & el innen, ismerem a törvé- “ nyékét... Lakott már ná- lám egy szegény lány, az- is zal is megtették, — Mit akarsz hát? — Nem tudom... Élni akarok... — Júlia zokogott, —- segítsen rajtam... — A fene! Tudod mit mondok? Művezető a bátyám Szombathelyen, a cipőgyárban, ott lakhatsz, dolgozhatsz. Oda nem mehetnek érted. — Elmész Szombathelyre? Júlia kicsire húzódva tétován szepegett. Itt született, a cigány-soron, Pesttől húsz kilométerre, s mióta a gyárban dolgozik, talán hatszor volt városban. A szegkovácsok nem mozdulnak a környékről. Azt É se tudta biztosan, merre és p mennyire van a távoli vá- || ros. Hogyan lehet ott élni, ^ ismeretlenek között? — Áthelyezéssel mész. £ Elintézem a gyárban. Julia sírása megint han-Éj gosabb lett. É — Majd elkísérlek vona- || ton. Ha itt maradsz, vé- 2 ged... el nem szabadulsz a * cigány-sorról. Kiadnak Bélának! No gyerünk, magam beszélek anyáddal! Az erélyes, tettre kész asszonnyal nem lehetett ellenkezni, sodorta magával Júliát, mint hegyi patak a követ. A putriknál átkozódó asz- szonyi siránkozás hallatszott. Kiabálták, hogy a cigányokat verik a faluban! Két férfi futott befelé a nyárfasorban, félrelökték őket. Júlia anyja a putriknál állt, mint egy szobor. Jajgatott egy sort. A szavak értelmét Annus néni is ki- hámozhatta, — ítéltek Júliáról. Az ítélet rettenetes, letépik a cigánylányról a ruhát, köpködik és verik. S úgy viszi el a legény, akinek kiadják. Többé aztán nem is mehet el a cigánysorról.- lány anyja sírva súg- ” ja Annus néninek: — Menjenek asszonyság, vigye Ferijéhez... itt megölik. Jaj, nem lesz nekem szép lányom! A kiáltozó cigányság már kifelé törtetett a faluból, elől Béla s a lány apja rohant. Sikongó nők kísérték őket. Annus néni befogta Júlia száját, nehogy kiáltson félelmében. Amint elvonult a had, futásnak eredtek. A szövőgyárban állapodtak meg. Bent az öltözőben Júlia lihegve mondta: — Köszönöm Annus néni... köszönöm! — Aztán különös jajgatásba kezdett; siratva szüleit, egész elhagyott világát. — Ide nem mernek jönni, őrség van a gyárkapunál... Másutt meglesnének. A reggeli vonattal elviszlek Szombathelyre... Élhetsz! Ha szeret az a fiú, ott megtalál... Bihari Sándort SZÉP HL/QAIM Szép húgaim, grundokon felnövők, vasúti töltés mentén csókolózók, egy [ágyban négyen alvók vidáman keserűek, szép húgaim, akiknek a lepattogzott lavór volt a [fürdőszoba, zsíroskenyér a vacsora és öt gyerekkel jött a szerelem. szép húgaim, proletár-angyalok, akik nem jártatok divatszalonokba, s nem alkudott rátok az idegen. nem láttuk sápadt, szeplős kis arcotokat [a filmeken és olcsó taft-ruha a megálmodott elegancia, szép húgaim, akikről nem beszólt [lelkesedve senki sem« s akik, ha jött az este, ugyanúgy ültetek, kezeteket ölbeejtve. akár a régiek, és álmosan vártátok a jövőt haza a kocsmából, a meccsről s a vacsorát tízszer féltettétek, szép húgaim, tele van a szívem örömmel, szánalommal tele van veletek a szívem! Ladányi Mihály CSENDESEN esteledett. A tőkék térdig sötétségben álltak már, de a karók hegye látszott még a nyugati ég világosságában. Gergely nyakán úgy lógott bánatos feje, mint egy veszni készülő inggomb, amire — látszólag —.semmi oka nem volt. Pár nap múlva lehet szüretelni; a tőkék majd összerogynak a fürtök alatt, a présház rendben, a kukorica már otthon van és mégis... mégis... vállán mintEEHETE ISTVÁNt in poron Kiáltanék Fák, kukoricák hajolnak még az elforduló nyárhoz, de én már csak kapkodva kiáltanék, ahogy az elmerülő kiáltoz, mert nem vettem észre az okkersárga fény feszülését az égen, s a víz sóhaját; suhog a nyár fordulása, s én semmire nem emlékszem, egy órára, amely tétlen ölébe vett fel, s rám semmit nem parancsolt, s hogy derűt himbált bennem a Fekete Tenger, hogy vettem egy piros luftballont, nem. nem — csak a szikla-ugró napokbó1 dobódtam más napokba, a csillagos ég úgy feküdt rám, mint sokszor halottra a virág csokra, nem figyelhettem rá. amíg átléptem a nyár előtt a mezsgyét, csak most szimatol fel megébredt érzékem, ahogy az évszakot lecsengették a fecskék, hintázva az illatban, a csendben. s a korlát hűvösét megérzem, — kiáltanék, de már a nyár menthetetlen. Borzongva zuhan az égen. öregebbik a tarisznyát az asztalra tette. — Nem ülsz le? — Leülhetek... A TARISZNYÁBÓL két pintes üveg nyújtogatta nyakát és Bakó János mérgesen állította talpra az üvegeket, mert a tarisznya dőlni kezdett. Gergő feje még mindig lógott, mint az érett napraforgó, ezért a házigazda keserűen mondta; — Ügy ülsz itt. a fene ha valami keserves vénasszony lovagolt volna, időnként megsarkantyúzva a sanyargató gondolatokat. Ballagott, dülöngélt, s az ilyen értelmetlen dülöngé- lésneik az a vége, hogy az egyén nekimegy valakinek. — Na! — mondja a valaki — föl akarsz lökni? — Elgondodkoztam... jóestét! — Jó estét. Aztán csak álltak. Szép csendes este volt, hát álltak, mintha a tücsköket hallgatták volna, akinek csodálatos őszi muzsikáját érdemes meghallgatni. Végül az öregebb megszólalt: — Nem gyüssz be? — Bemeheteik... És elindultak a füves csapáson a kis pince felé, amelynek fehér falán egy kis ablak hunyorgott. A kulcs nyikkanás nélkül tárta fel az ajtót, aztán feliobbant a lámpa, s az egye meg, mintha én ütöttem volna pofon a te lányodat és nem te az enyémet. Hát — kár is lenne tagadni — ez megtörtént! Csúnya dolog s ezen nem változtat az sem, hogy János bácsi lánya ennek a bánatos Gergőnek a felesége volt, illetve ma is az, de ebben a pillanatban a szülői háznál tartózkodik és válni akar. A nevezetes pofon óta pedig az após és a vő most találkoznak először. — Iszol valamit? — Ihatok — mondta Gergő — mert sanyarú lelki- állapota sehogy sem oldódott. ITTAK, de nem koccintottak. — Aztán, hogy vetemedtél arra, hogy megüsd az asszonyod? — A ménkű jobban tudja. Nekem jött. mint a sárkány. Azt mondom, nyolcra otthon leszek — hordóért mentem Bertók Jancsihoz — aztán csak kilencre értem haza, tudja, milyen marasztaló» ez a Jancsi... — Tudom. — Nahát. Tudja, söprűt fogott a Vera. Az após legyintett. — Ismerem a fajtáját... — Töltött újra és most már odaütötte a poharát a vejééhez, — de azért pofoncsapni?. .. ámbár talán el lehetne igazítani a dolgot, ha nagyon akarod... — Persze, hogy akarom, de — hogyan? Bakó János kiitta maradék borát és Gergőre nézett. — Úgy, hogy én itt most azonnal pofonváglak. Görgő elvörösödött, a homlokán kidagadt egy ér. Aztán fölállt. — Nem bánom! Ebben az időpontban anya és lánya Bakó Vera a sub- lódban rakosgattak és szóltak is egymáshoz, meg nem is, mert a pofont már öt- venszer meghányták vetették és Vera már szívesen visszament volna Gergőhöz, de az anyja nem engedte. — Gyüjjön ide a híres! De azt megemlegeti..: Csak érvelem kezdjen ki. Vera hallgatott, egy szép kis régi pruszlik akadt a kezébe s azt nézegette. — Vedd fel! VERÁ belebújt a prusulikba és — ezt meg kell vallani — a tükör ragyogó szépségben mutatta meg a pár hetes menyecskét. Az anya szeme büszkén csillogott. — Most látna meg az a fólnótás Gergő, de táncol az még bagóért.. Gergő a szavakat nem hallotta, de Verát igenis látta, mert közben megérkeztek és az ablakban leskelődött; ámbár táncolni nem táncolt. — Jó estét — lépett be Bakó János és szigorúan nézett. — Hát ti itt maska- ráztok? Vagy lakodalomra készültök újra? Az öreg Bakóval, ha pin. céből jött haza, nem volt tanácsos kikezdeni, ezért az asszonyok hallgattak, de a lakodalom említésére Vera szemét elfutotta a könny. — Hát hiszen, ha neked nem jó az a Gergő... — mondta az apja — akkor meg mit szipákulsz? Visa- szamégy hozzá? — Vissza hát — lehelte Vera s tenyerébe hajtotta arcát, mire az öreg diadalmasan kivágta az ajtót: — Gyere be fiam! ILYEN esetekben a részletekkel nem érdemes foglalkozni. A fiatalok egyedül maradtak, csak Bakó János lépett be később és megbökte a lánya vállát, mert háttal ült és Gergő ölében. — Csak még azt akarom mondani Vera, hogy a pofonra ne legyen gondod, már megadtam NIL GILEVICS: Vigyétek el az éneket Ha szépre vágytok, s látni tilt erőtök a nyomorúságos életet, az úttalan utakra mint regősök — vigyétek el az éneket! Ha tenger ős-ködébe húz a távol, hol hullámverések zengenek, a bánatot elhagyva parti sávon, vigyétek el az éneket! Ha tört ugart taposva messzi tajgán, az út az erdőkön át vezet, a bút kiszórva, ki legény a talpán — visz egy tarisznya éneket! Ha kézfogásra nyújtott két tenyérben az egy-űtra-térés fog kezet, feledni kell a bajt, s e földi létben megőrizni az éneket! De akkor is ha hír kél vad szelekkel, vad-vihar szülőhazánk felett, mint az erőt a fényes fegyverekkel — vigyétek el az éneket! (Mezei András fordítása) Nil Gilevics (1931) — a fiatal szovjet-belorusz költőnemzedék legtöbbet ígérő tagja. Verseit máris sok ország nyelvére lefordították.
