Szolnok Megyei Néplap, 1964. október (15. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-18 / 245. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NfiPLAP 1964. október 19. cwwxwuuuiwwuwcwogwwwo'PwviwwwwwcwwtfWMwwoffeBWWgeasw Demény Ottó; KÖKÉNY Űjra letéplek galagonya* som, érzem fanyar ízedet a számban, kökény, a karcos kövek közt virulva kék gyöngyeiddel csalogatsz megint • Nem mondhatok semmit sem biztosan. Imhol, elhagytalak titeket réges-régen s most újra vagytok, valóságosabban mint hajdanta. Az ember visszatér. Egykor sebesrehorzsolt lábaszárán az őszelejei nap sugara játszik. Bennetek nem gyümölcsöt — vigaszt lát, szép emléket, a tájban meg valami nagy esélyt S latolgatván a halvány jeleket, a gyógyulás virágjait az arcon — már nem akar búcsúzni tőletek, csak beszívni egy kedves illatot. S lebotorkálni a bokrok közül, fölütni ott. ahol abbamaradt az írás s elszántabban folytatni majd a régit — a szépség örök hitével szívében. Heinrich Ballt El nem szá molt szere lem Miután befoltozták a lábam, ülő munkát adtak, meg kellett számolnom, hány ember megy át napjában az új hídon, A főnökAz öreg Csú'tné a kapuban ült egy négylábú kis széken; fonnyadt ajka reszketett, vékony száraz karjain össze-vissza futottak a kidudorodott erek. Valahová a messzibe bámult, meg se hallotta köszönésemet. Csak mikor másodszor jó hangosan köszöntem, akkor emelte rám reszkető fejét s halkan, kicsit sipí- tósan mondta. — mintha azt kérdeztem volna: „Hogy van?” — Köszönöm, lelkem, jól! Csakhogy lassan már elmúlt az idő felettem. Tudja, nagyon sokat dolgoztam, sokat törtem magam, nem úgy, mint ezek a mai fiatalok... — Miért mondja ezt? — Miért? Még azt kérdi? No, nézzen oda! — mutatott a túlsó oldalra, ahol két fiatal lány ment csinosan felöltözve, tűsarkú cipőben. ondóiéit hajjal s nevetgéltek. jókedvűen, beszélgetés közben, — Az én időmben nem ilyenek voltak; — ezek, lelkem, csak viháncolnak. — Fiatalok... sírni, búsulni ráérnek még... — A fészkes fenét... — hangja nékimérgesedett. — Van énnekem négy dédunokám; három lány meg egy fiú. A- Jrt nyúzzák az anyjukat, hogy milyen ruha. meg cipő kell nekik. Ha lehetne, háromszor vermének másik ruhát magukra egy nap... Én meg lánykoromfoan... hármunknak volt egy pár ünnepi cipő..., ha egy elment a Csiga-bálba táncolni, akkor kettő otthon maradt. Bizony! Pedig dógoztunk ám, szakadásig. Az én szegény jó anyám megfőzött a kemencében egy nagy fazék szemes kukoricát; háromnégy napig arra jártunk rá. örültünk, ha este jóllakhattunk hajában főtt krumplival... Ök meg taszkéinak a legjobb ételben is... A lányom sokszor vasárnap finom tyúklevest főz. de azt már nem tenné meg, hogy mikor kiveszi a húst a levesből, vereshagymával paprikást csináljon belőle. Most már a lányom is csak az új módinak él. Mosógép! Hühü, meg villanytűzhely, meg az a nyavalya televízió. szőnyegek a szobában... Az én időmben ilyen nem volt lelkem, mégis felnőttünk. Nekik már az ágy, meg a derékalj se kell, csak az az... Ki se tudom mondani a nevét. — Rekamié? — segítettem. — Az, a tűz égesse meg, aztán még abban is villany van, hogy olvassanak az ágyban. — Nem örül neki, hogy csak felka ttantják a vilr Kamjén István: Zsörtölődő lanykapcsolót és világosság van a szobában? — Én lelkem, legtöbbször már lefekszek, ha be- alkonyodik... dehát ezektől nem lehet ám pihenni, mert bömböltetik a rádiót meg a tévét, ahogy ők mondják... aztán abba a nyomorult szőnyegekbe fel- botlok lelkem... mert az a palló is olyan fényes, hogy ki akar csúszni alólam a lábam... a dédunokáim meg csak nevetnek rajtam... — Ez bizony nem szép tőlük. — Igaz, egyik egyfelől, másik másfelől fog meg, hogy el ne essek, csak ne nevetnének a büdösök... — Aztán annak se örül, hogy takarosak a dédunokái?! — Éppenséggel örülök én lelkem, dehát annyi pénzt herdálnak él ruhára, ahelyett, hogy összekupor- gatnák öreg napjaikra... nem szeretnek spórolni... — Most nem kell félni az öregségtől meg a hol- naitpól, hogy meghal éhen, mert nem lesz munka. — szóltam közbe. — Még maga is aszond- ja? — nézett rám szemrehányóan. — Ha mondom, hogy milyen volt régen, csak nevetnek rajta. Még a lányom is — pedig már ő is megvénült: — „Ugyan hagyja már édesanyám őket, hiszen fiatalok.” — Mondhatom én nekik, hogy tönkremegy a lábuk abban a hegyesorrú, tűsarkú cipőben. — „Ez a divat” — aszondják. A Sanyi gyerek, a dédunokám, motorért nyúzza az apját. — Biztosan jól keres a gyerek... — Jól keres, lelkem, de taknyos kölök még. huszadikban van... Traktoros igaz. még pedig ügyes. Azt hajtogatja, hogy még olyan is van köztük, aki autóval jár a szállásra. — Milyen szállásra? — Hát ahol a traktorok állnak. — Messze van? — Ördögöt, hét kilométer csak. Én még tizenhatra is gyalog jártam az uradalomba aeatolni meg répát egyelni. Aztán az uraság is hintán járt, nem autóval. — Azért gyártják az autót meg a motorkerékpárt, hogy azon menjenek. — Azért, azért... örültem én, ha kaptam egy festőruhát. ezeknek meg nejlon kell... — Egész jól W tudja mondani. — Hogyne, lelkem, hisz reggeltől estig ezt hallom! — Így van ez rendjén, Gsút néni, fejlődünk. — A fenét, nem győzik javíttatni a harisnyákat... Jól is élni, meg divatosan öltözködni! — De a jó csirkepapri- kást maga is szereti, ugye? — Hát látott már maga olyan bolondot, hogy ha csirkepaprikást tesznek eli- be, aszondja: „Add a kutyának?!” — Kacagott. — ( Node megyek is már. lelkem, befele, mert mind- I járt kezdődik a tévé...' i — Menjen csak, jó műsor lesz — nevettem el szívből magiam. MEGGYES LÁSZLÓ; TISZA-PABT ség szereti számokban kifejezésre juttatni a tevékenységét. Az értelmetlen, sőt ujjből kiszopott számok ré- szegítóen hatnak. Egész nap, egész áldott nap mozog az ajkam, mint egy óra- szerkezet, hogy estére megajándékozzam a főnököket a győzelmükhöz szükséges eredménnyel. Ragyog az arcuk amikor jelentést teszek ügyeletem eredményéről: minél nagyobb <tz aznapi szám, annál fényesebb a ragyogás, tehát nyugodtan hajthatják fejüket álomra, mert ezrével haladnak át az emberek az új hídon. De a számok hazudnak. Sajnálom, de hazudnak. Túl megbízhatatlan vagyok, ha a rendes ember álarcát öltöm is magamra. Néha titokban, önmagam kielégítésére, kihagyok egy- egy járókelőt, vagy részvétből hozzászámítok egy párocskát. A főnökség üdve a kezemben van. Amikor rossz hangulatban vagyok például nincs mit szívnom, közepes számokat mondok, vagy néha még a közepesnél is alacsonyabbat, de ha boldogság tölti el szívemet, ha elégedett vagyok, tízezres számokban fejezem fc*‘ nagylelkűségemet. Mennyire boldogok ilyenkor! Jóformán kitépik kezemből a végeredményt, csillog a szemük, veregetik a vádiamat. És mitse gyanítanak! Aztán nekilátnak szorozni, osztani, százalékot számítani és így tovább. Kiszámítják, hány ember megy át a hídon tíz év alatt. Istenítik a jövőt, ez az ő elemük, de hát — nagyon. nagyon sajnálom — a számok nem teljesen felelnek meg a valóságnak. Ha az én kis szerelmem megy ott — és naponta kétszer is láthatom — akkor megáll a szívem. Csak akkor eszmélek föl, amikor befordul a fasorba és eltűnik a szemem elöl. És aki eközben megy át a hídon, azt nem számolom. Ez a két perc az enyém, csakis az enyém, és senkinek sem engedem át. Esténként ugyanígy — amidőn visszafelé megy, s éllépdel ugyanazon a járdán, s kiszáradt ajkam csak számol, egyre számol —, igen, esténként ismét megáll a szivem és az ajkam, s csak akkor számolok tovább, ha már eltűnt előlem. Mindazok, akiket a szerencséjük ezekben a percekben visz el mitsem látó tekintetem előtt, nem kerülnek be a statisztika adataiba, árnyemberkék, elkallódott egyének, akik arra ítéltettek, hogy nem masírozhatnak a statisztika országútján. Természetesen, imádom őt. De ö azt nem tudja, és nem is akarom, hogy megtudja. Nem szabad rájönnie, hogy milyen szörnyű felfordulást okoz az elszámolásokban. Ne is tudjon semmiről ez a gesztenyebarna, hosszúhajú leány, apróka lábacskái vigyék csak gondatlanul a munkahelyére, a kávéházba, kapjon ott sok borravalót. Imádom ót. Természetesen imádom. Nemrégiben jöttek ellenőrizni. Időben figyelmeztetett az a fickó, aki a híd túlsó oldalán a gépkocsikat számolja. Mutattam hát az igyekezetemet: számláltam, mint egy megszállott, még a sebességmérő se jobban Maga a főstatisztikus helyezkedett el a túloldalon és egy óra múlva összehasonlította adatait az enyémmel. Nálam mindössze egy emberrel volt kevesebb, mint nála. Éppen jött az én kis szerelmem * hídon és én semmi pénzért nem akarom, hogy ezt * drága lényt, az ért fcjs szerelmemet szorozzák és osz- szák, hogy száraz százalékká változzon. Szívemet a kin szorította össze, hogy számolnom kell, rá se nézhetek, ám mégis nagyon hálás voltam annaJc a fickónak, aki a gépkocsikat számolja: hiszen az életemről volt szó. A főstatisztikus megveregette a váltamat és azt mondta, hogy pontos ember vagyok, megbízható és rendes. „Ha valaki egy óra alatt egy emberrel téved — folytatta —, ez nem is olyan szörnyű. Mi úgyis néha kerekítjük a százalékokat. Javasolni fogom, hogy léptessék elő — a járművekhez”. Ez már siker, ez olyan nagy ünnep, amilyen még sose volt. Naponta legfeljebb huszonöt jármű megy át a hídon. Összeadni fejből félóránként ölcet, természetesen, ünnep a számomra. Nagyszerű volna. Négytől nyolcig egyáltalában nem engednek át a hídon járművet s ezalatt sétálgathatnék. bemehetnék a kávéházba és hosszan elnézhetném, sőt talán el is kísérhetném az én kis el nem számolt szerelmemet. PETŐ MIKLÓS fordítása * Heinrich Böll ellenzéki magatariású, humanista, antifasiszta nyugat-németországi író- Kölnben született 1917-ben. Nevét számos, fordításban megjelent könyve, elbeszélése — köztük az írországi naplója — tette a magyar olvasók körében is ismerttéMEGGYES LÁSZLÓ: AKT Hans Van Meegeren - a zseniális képhamisífó Londonban életrajz jelent meg Hans Van Meegeren- ről, a holland képhamisítóról, aki a modem idők egyik legnagyobb szabású csalását hajtotta végre, ö maga gyártotta a páratlanul értékes „Vermeer” képeket és annyira megtudta téveszteni a szakértőket, hogy amikor utóbb kiderült a csalás, néhány szakértő szeme láttára kellett egy „Vermeer”-t festenie, mert nem akarták elhinni, hogy a nagy flamand mester müvei modern hamisítványok. Meegeren egyébként náci kollaboráns volt, aki hamisítványai közül néhányat magának Gőringnek adott el. Eljárásának érdekessége az volt, hogy nem másolatokat készített Vermeer műveiről, hanem „eredeti’’ alkotásokat Vermeer modorában, stílusában és ecsetkezelésének teljes elsajátításával. Azt a trükköt választotta, hogy a XVII. századi festőnek „olyan korszakából” dátumozta hamisítványait, amikor Vermeer csak igen kevés képet alkotott. Úgyszólván „áthidalta” a nagy festő terméketlen időszakát. Ennek az eljárásnak óriási előnye volt, hogy nem kellett szolgai módon utánoznia. mégsem tudták sokáig rábizonyítani a hamisítást! Hamisítványaihoz régi vásznakat használt és addig kísérletezett a festékekkel* ameddig talált egy anyagot, amitől festményei pontosan olyanoknak tűntek* mintha háromszáz évvel ezelőtt készültek volna. — Meegeren óriási összegekért árusította „műkincseit’5 és világhírű művészettörténeti szakértők is vita nélkül valódinak minősítették őket. Eredetükre vonatkozólag azt a mesét szokta hangoztatni, hogy a szóban- forgó „páratlanul értékes’5 kép egy ősi francia vagy olasz család tulajdona, — amely őt kérte fel, hogy értékesítse, minthogy anyagi nehézségekbe került. Persze „titoktartásra’5 szólították fel. Van Meegeren üzlete ragyogóan virágzott mindaddig, míg fel nem fedezték* hogy a Gőringnek eladott „Vermeer” hamisítvány.
