Szolnok Megyei Néplap, 1964. szeptember (15. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-27 / 227. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1964. szeptember 2' FÖLDES MIHÁLY: Hajnal Pákozdon Este 11 órakor, Móga János altábornagy véget vetett a haditanácsnak: — Lefekszem, urak. Hajnalig senki ne zavarjon. — Mihelyt feldereng az új nap, elvonulunk Buda felé. Könnyedén vigyázzba szedte magát a sasos fekete-sárga hadilobogó előtt, s elhagyta az ivót, hogy az udvari részen számára berendezett kis szobában lefeküdjék. Anakker őrnagy előzékenyen elkísérte, sárgás, pergamentszínű tenyerével védve a gyertyalángját. Ivánka őrnagy, Perczel őrnagy, Millich ezredes és Vitéz hadnagy dermedten néztek a távozók után. Ivánka katonához nem illő sírós hangón szólt: — Szeptember 15-én feladtuk a határt. Szeptember 18-án Kanizsát, 23-án Szántódot, 26-án Marcza- lit* És mialatt a pórnép kaszával, kapával, csépha- daróval, lőccsel, husánggal nemzeti eposzt ír, mi futunk, visszük az irhánkat* Kedvem lenne kettétörni a kardomat* Anakker visszatért* Németül káromkodott.— Elégedetlen az altábornagy úr, — ropogtatta a szavakat; — Túlságosan lármás a falu* Csendet akar, mert aludni kíván. — Uraim, intézkedjenek. Ügyet sem vetve tiszttársaira, kilépett a szabadba, a tágas térre, amelyet elleptek a különféle alakulatok, legelői a baranyai és a szegedi—vásárhelyi nemzetőrök. Nem aludt senki. Tüzek lobogtak mindenütt. Éppen altkor érkezett meg Lázár első honvéd zászlóalja — magyar trikolór alatt —, amikor az öreg, szűrös Mikó a maga módján „rakta a tüzet”: — Beszéltem egy diny- nyési emberrel. Azt mondta Jelácsics holnap este már Pest-Budán akar vacsoráin;, s azt üzeni a pá- kozdi, sukorói és rátkai lányoknak, jól mosakodjanak ki, amikorra ideér legényeivel* Pattogott a tűz, tekergeti a füstje, marta a szemet* Mikó meg mondta a magáét: — A bécsi selyemgatyás császár küldi őket, hogy megént robot legyen, meg dézsma. De erre már felbődült egy düihös, palócos hang a füst mögül: — Vakítsa meg a Krisztus azokat, akik még holnap is elfutnak innen! Anakker keményen megmarkolta kardja markolatát. Előrelépett az árnyékból, Felüvöltött: — Ezt a rebellist fogjátok le! Lárma kerekedett. De távolabbról. Mi történik ott? Valaki jön és nagy sokaság kiséri. Ki a jövevény? Kossuth követe — mondják. A Honvédelmi Bizottmány parancsával jött. — Küldetésben jár. Nem szabad feladni Pest-Budát. — Azt kívánja a követ, hogy az altábornagy úr azonna! ébredjen föl és adja ki a parancsot az ellenállásra. Mindezt ő maga is elharsogja a sűrű gyülekezetnek. A hangja betölti a teret. Az egész ország dermedten kérdi, mi történik itt? Móga parancsra vár? Kinek a parancsára? A nádor megszökött. Lamber- get kivégezte a nép. Cselekedni kell mégpedig azonnal! — Megálljon az úr! — ordította Anákker. — Kicsoda ön? — Repeczky, Kossuth követe. És ön? — Anakker őrnagy. Letartóztatom lázításért. Kardok, puskák, kaszák és másféle eszközök csillognak a sejtelmes holdfényben. Vadludak riadoz- nak a nagy magasságban, pedig korai még a vonulásuk. Komor arcokra vet rőt fényt a lobogó tűz. Belengi a füst az ember fejek sokaságát. Távolabb a falu népe tolong. Még mielőtt bármi történhetett volna, Repeczky Hangja harsán t: — Letartóztat? Enge- met? Fordítva, jó uram* — Én önt és társait bűnös futással vádolom! De- jogot szereznek a párádon ra ha abbahagyják! Hajnalban támadni kell! — Kossuth érdekében? — károgott Anakker* — A nemzeti forradalom érdekében! — csattant a válasz* — Aki most veszni hagyja Budát, veszni hagyja a szabadságot És vele a hazát. Ámde, ha itt, Pákozdná! győzünk, talpra ugrik az egész ország* — Összeforrna végre a hadsereg és a nép. Mert — kemény a szó, tudom ■*-, a nép eddig mást tapasztalt. — Félrebeszél, — kiabált Anakker. — Nekünk csak a stratégia parancsol, senki más. Meg a tények. Az ellenségnek 24 000 embere van és 58 ágyúja, nekünk 10 000 emberünk és 36 ágyúnk. Közbekiáltottak: Már legalább 15 000 emberünk van! — És újabbak érkeznek folyton! Anakker haragosan tiltakozott: — Az altábornagy úr azt mondja: még gyöngék és készületlenek vagyunk: — nem győzhetünk. Az ő szava itt a döntő. — Lebecsüli a nép akaratát és a lelkesedés erejét. Rendelje csak el a támadást és csodákat fop látni. A szűrös földmívese ezrei és ezrei tódulna ide már órák óta hogy fel- aora''-'zzanak a sorkatona melii. — Rudakra pántolt kaszákkal, igaz? — Minden fegyver jó fegyver — ha jó kézben van. Megmozdultak már a városok iparosai is* — Öcska vadászmordá- lyokkal, nemde? — Az igazság különös erőt ad a mordályoknak és a pántolt kaszáknak. — Meglátja ezen a különös hajnalon. Mire megvirrad, bámulni fog, milyen sokan vagyunk. —■ Talán még az asszonyok is csatlakoznak hozzánk, nem? — Igen, az asszonyok is. Ruhát, élelmiszert, italt, ellátási portékát szállítanak i a társzekereken a férfiak után. Mintha egyetlen em- j bér lenne az egész nemzet: egy a célja, egy az akarata. — ön nem stratégia... — Tájékozódtam. A jobbszárnyunk ugrásra készen áll Pátkán, nem messze a sukorói úttóL Derékhadunk felduzzadt itt Pákozdon. — Balszámyunk pedig fedez bennünket a tó felől. — Repeczky felemelte a hangját: — Az óra ütött. A nép nevében parancsolok hát önöknek, — Mi a király nevében tiltakozunk! — Az ellenség pedig a császár nevében támad. De a király és a császár ugyan, az. Hát nem érti még mindig? A császár és a király egyet akar: a nép igazát el- tipomi. Döntsék el végre, kivel tartanak: a királlyal és a császárral-e, vagy pedig a néppel. És még mielőtt Anakker bármit felelhetett volna, a sokaság indulata felmoraj- lott, felerősödött, viharrá dagadt. A sorkatonaság — összeölelkezett a nemzetőrökkel, a szűrös parasztokkal, az iparos mesterekkel és legényeikkel. — Perczel őrnagy pedig odanyújtotta kezét Repeczky kormánybiztosnak: — Esküszünk, hogy vagy elpusztulunk mind egy szálig vagy pedig ma hajnalban visszafordítjuk az ellenséget! Tizenötezer torok felelt erre: — A tábornok ébredjen fel! — Felébredt. Beszivárgott ablakán az első hajnali fény, a szeptembervégi kelő nap óezüstje. Almos szemével rámeredt Anakker hamuszürke arcára: — Milyen nap a mai? — 1848 szeptember 29. ! péntek. Azt mondják az ; urak... — De mj ez a nagy iár- j rna odakünn? Nyakunkon « j tatár? — Nem, — felelte halkan Anakker. — Csupán meg- , született a nemzeti hadse- i res«, ‘ Jiri Wolken ALÁZAT Egyre kisebb és kisebb leszek, éa leszek a legkisebb ezen a világon. Reggel a réten, nyáron, a legkisebb virág után nyúlok. Megölelem s fülébe súgom: — Mezítlábas kicsi fiú, az ég rádtámaszkodott egy harmatcseppel, hogy le ne essen. Szalatnai Rezső fordítása. Jiri Wolker (1900—19 24) fiatalon, tüdővészben j halt meg. Uj útra vitte a modem cseh költészetet:; I a forradalmiság, az emberiesség, a lelkiismereti tisz- j taság felé. Verseiből fordított József Attila és í : Szabó Lőrinc is, KÖNYVESPOLC Heves összecsapások Ar*hnr Miller darabja körűi Génuában egy hónappal elhalasztották Arthur Miller: „A bukás után” című darabjának bemutatásait, amely miatt a város kereszténydemokrata és szocialista politikusai heves vitába keveredtek. Az ügy olyan méreteket öltött, hogy még Génua polgármestere is lemondással fenyegetőzött és a római központi kormánynak kellett közbelépnie. A vita akkor robbant ki, amikor Génua állandó színháza bejelentette, hogy műsorra tűzi Miller darabját. A kereszténydemokraták hevesen támadták a művet, mondván, hogy „nincs irodalmi értéke”, a szocialisták viszont ugyanilyen hevességgel védelmére keltek. Katolikus körök most már azzal a váddal álltak elő, hogy a génuai színház „a kommunistákkal szimpatizál” és a városi tanács — kereszténydemokrata nyomásra — csökkenteni akarta a színháznak nyújtott szubvenciót. Ám a színház se hagyta magát: az idegenforgalmi és színházügyi minisztériumhoz fordult Rómában, s a minisztérium végül is helybenhagyta a színház műsortervét, beleértve Miller darabjának előadását is. Génuában Franco ZefireL li rendezésében, Monica Vitti főszereplésével kerül színre „A bukás után”i Mocsár Gábor: PIROSTÖVÜ NÁD (Szépirodalmi) Egy nagyobb lélegzetű kisregény és tizenegy elbeszélés sorakozik a kötetben, valamennyi igen érett, mély emberismeretről és különösen a magyar falu életében való otthonos biztonságról tanúskodó írásmű. Különösen jellegzetes a címadó elbeszélés, melyben egy agyafúrtan ügyeskedő tsz-elnök pompásan megrajzolt alakját állítja elénk az író bölcs, szem- hunyorgató humorral. Az ESZTEREK HOMLOKA című kisregény szinte játékos formában vet fel súlyos erkölcsi problémákat, s rámutat máj életünk nem egy ellentmondására. Néhány remekbe készült háborús metszet villantja fel a paraszti lélek sajátosságait. A hajdúsági tanyavilág embereit kísérteties testi-lelki pontossággal varázsolja elénk az ívó elbeszélései javában. Gimnazista éveim városa,; Trebic, káprázó szemem [ előtt a kirakatok üvegén; át jelentkezett. Elkápráz-; tattak mindenekelőtt a szí-; nes szellőrózsák, amelyek az ; ottani őszt ékesítették. A ; könyvkereskedésben könyvek és csábító füzetek mellett kapható volt olyan különös formájú tintatartó, mely légmentesen zárt, az ember zsebében hordhatta az iskolába. Ott láttam a világ legkülönösebb formájú írótollait, roppant kicsínyeket és roppant nagyokat, széles számyúakat. A cukrásznál százszínű fagylatot és jegeskávét kaphattunk, ami mind már színre-szem- re is kész költészetnek látszott. A drogériában felfedeztem a színészek arc- festékeit, s a bengáli tűz gyufáit, ezeket ugyan nem vásárolhattam meg, de amúgy is rabul ejtettek, sugallatukra színdarabot kezdtem írni házbeli ismerőseim és lakásadó rokonságom számára. Ezek az idegen világba kitáruló csepp ablakok segítették legyűrni hazavág yódásomat, új költői világot gyújtottak képzeletemben. De a ház, amelyben laktam, komor volt. Amikor anyám megpillantotta a manzárd-szobát, amelyben aludni szoktam, azonnal eldöntötte, hogy lakást kell változtatnom, s olyan helyen kell laknom, ahol szigorú felügyelet mellett élek. A felügyelet ugyanis idővel eltompult, s az események fordulata nagy változást hozott életembe. 1915-ben apámnak be kellett vonulnia. Ekkor anyám lakásunk egy részét átköltöztette Tre- bicbe, hogy együtt legyek vele és húgommal. Igaz, hogy az osztrák koncentrációs táborba zárt apám miatt sötét gondok borítottak el, mégis édesanyám együttélése velünk érzelmi felszabadulást jelentett számomra. Legyőztem az ide- genség-érzetet, mely eluralkodott rajtam olyan életszakaszaimban is, mikor a ”árosban különféle szórakozásra és varázslatokra leltem. Ekkor szerettem meg a várost, mert a gimnázium unalmas órgi után anyám jelenlétink napfényében sütkéreztem, legalább részben körülvéve a mi régi bútorainkkal és almáink illatával. Két ellentétes akkord megtalálta a maga harmonikus kibékülését. Ha színművet írnék édesanyámról, külső kiállítása ÉDESANYÁM írta: Yilezslav Nezval m >« imumi iithi » un 11» nem okozna különös nehézséget. A darab a sami- kovicei iskolában játszódna, két szobánkban s a konyhában, ahol sütöttek-főztelc, télen tollat fosztottak, évente kétszer esett disznóölés, ott játszódna a darab az udvaron, ahol tyúkok és libák jártak, a kertben, az almafák alatt, a ringlóknál, s a veteményesben, ahol fokhagyma kunkorodott, s aranylott a hagymaszár. az iskola előtti lépcsőkön, nagymama valecsi vendéglőjében, ahol a falusi bácsik Emilkának szólították anyámat, aztán folytatódna a darab Trebicben, Ma- chacek házában, ahol oly önérzetesen zengett anyám falusi tájszólása, mivelhogy ő soha nem érezte szükségét annak, hogy „városi- mód" beszéljen. S folytatódna a darab Dalesicében; ott közel esne anyám szül- lőhelyéhez, ahol együtt lakott velünk életének két utolsó évében valecsi nagyanyánk, s véget érne a brünni városnegyed egyik házában, ahonnan már csak a kórházba s a temetőbe vezetett anyám útja. Jávái nagyobb gondot okozna a díszletezésnél édesanyám bonyolult jellemének rajza. Van-e mód az anyai szeretet olyan megjelenítésére, aminő anyám szeretete volt gyermekei iránt? Soha nem kényeztetett, soha nem babusgatott. ami húgomnak olykor fájt is. Egyszer oda akart bújni anyjához, ő azonban kénytelenszerűen elszomorította: Gyermekem, erre én képtelen vagyok, ezt én nem tudom! — mondotta neki. Én mint fiú sokat bosszantottam anyámat, vásott, nyers és undok kölyök voltam, büntetnie kellett, mégis nem egyszer alig tudtam magam visszatartani, hogy zokogva nyakába ne omoljak. Serdülő koromban, ifjúságom ideién szinte betegségemmé vált, hogy képtelen voltam anyámnak beszámolni érzelmeimről. Mikor anyám i! öregedni kezdett, verset ír- II tam róla titkon, ezzel a I! címmel: „Ha majd rrieg- j! öregszel”. A vers az Anyák- \ nak címzett évkönyvben ", jelent meg s anyu karácsonyra megkapta tőlem. Ekkor történt, hogy húgom, akinek legott engedelmeskednie kellett minden szavamra, akaratom ellenére hangosan felolvasta ezekei a strófákat. Mindnyájan sírva fakadtunk. Aztán anyám megbete* gedett, élete egy hajszálon múlott, a műtét után éreztük, hogy napjai meg vannak számlálva, mégis még tizenhárom évet kaptunk a sorstól, hogy együtt töltse velünk, s minél jobban öre- . gedett, annál inkább meg tudtam neki vallani minden gyöngédségemet. Néhány nappal halála előtt, mikor már alig látott, mereven a, szemembe nézett, szinte megijedtem. Megkérdeztem lát-e? Egyszerű szavakkal közölte, hogy igenis lát; ezt oly gyengédséggel mondta, hogy nem engedheti meg magának sem a fiú, sem a költő e szavak meg- ismétlését. Midőn a második műtét után, három órával csendes halála előtt, a has- hártyagyulladás pírba borította arcát, a hajnalpír rózsaszínébe, sikerült szavaimmal reményt keltenem benne. S mikor elmondta kívánságát, hogy aludni szeretne, lélekben már elbocsátottam öt mind az életből, mind a világból, amelyben túlcsorduló mértékkel megadta nekem édesanyám mindazt, amit csak embernek adhat. Szalatnai Rezső fordítása * Vitezslav Nezval (1900— 1958) korunk legnagyobb cseh költője. Forradalmár volt. A cseh vers és nyelv páratlan művésze. Halála előtti hónapokban megírta önéletrajzát Életemből címmel, melyet Szalatnai Rezső fordított magyarra. A közeljövőben Budapesten, az Európa kiadónál megjelenő műből közöljük a* anyjáról írt részletet
