Szolnok Megyei Néplap, 1964. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-30 / 203. szám
s SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP »64; augusztus 30. FEKETE GYULA* Örök szeptember Vége a beiratkozásoknak* kezdődik az iskola* Tele az állomás, amikor befut a délutáni vonat, s a mozdonyvezető figyelmesebben indít ilyenkor, hogy időt adjon egy utolsó csókra, kézszorításra a bú- csúzkodóknak. *,Vigyázz magadra! írjál!" — Mintha összebeszéltek volna, szeptemberi papák és mamák, valamennyien ezt kiáltják még egyszer a lépcsőről meg a vonat ablakából. A mi korosztályunk sem különbözött a többitől, — ugyanolyan megilletődve fogadtuk az első tanárt, aki átlépte az osztályterem küszöbét, mint bizonyára elődeinek beláthatatlan sora. Másnap, szünetben már nálunk is röpködött a kréta meg a szivacs, harmadnap a folyosón nehéz csatát vívtunk az A osztállyal. Délutánonként felvertük az iskolakertet, kardot, lándzsát szerkesztettünk és zajos háborúkat rendeztünk; Akkor kötöttünk örök barátságot Nyeszivel. Tűnődve piszkálta lándzsájával a süppedős avart. — Tudod mit? — nézett a szemem közé. — Kössünk szövetséget; — Vérszerződést — bólintottam rá, bár nem szó- szerint értettem én, csak úgy a hatás és a komolyság kedvéért. Hanem Nye- szinek tetszett ez az ötlet nagyon, hogy mi igazi vérszerződést kössünk, igazi esküvel, igazi vérrel, és egyáltalán mindennel, ami vérszerződő feleknél szokás. Abban mégis megállapodtunk, hogy nem vágjuk fel az 'ereinket; — De valami vér csak kellene — vélte ő. Kezdte nyomkodni az orrát, gyúrni, dömöckölni, mondván, hogy ő azt kipróbálta, és ha akarja, elered az orra- vére, — Te meg szúrd például az ember haja — jobb híján az is megteszi. Kéznél volt a bicska, le- nyiszáltunk néhány szálat az ő göndörülő fekete hajából, majd az én fakó* szálkás tincseimből is. — Összesodortuk a hajszálakat, és egy kibelezett vad- gesztenyébe dugtuk. Aztán mély lyukat fúrtunk a lándzsával az öreg fa tövén, az ipszilon két szára közt s belenyomtuk a lyukba a gesztenyét. Most következett volna az eskü. Baj volt vele lehet, szé- gyelltük hangosan kimondani. Kitéptem hát a zsebnaptáramból egy lapot — a szeptemberi első hetet* mert az már lejárt akkor —, s arra írtam az eskü szövegét; Ilyesmit írtam, csak ceruzával, hevenyészve: „Mi örök barátságot fogadunk, jóban-rosszban kitartunk, egymást segítjük”; Ledugtuk a papírost is* a gesztenye után, s ezzel kész volt a szertartás. Talán hamarabb a kelleténél; én legalábbis úgy éreztem, elsiettük a dolgot, és nem volt eléggé ünnepélyes. A fogadalmat különben sohasem említettük egymás között. Talán szégyell- tük a gyerekes felbuzdulást — nem tudom. Az is igaz, nem lettünk olyan halálraszánt barátok, mint azt a kétlábú fánál elképzeltük, csak éppen együtt jártunk néha, együtt játszottunk, tanultunk vagy verekedtünk, és csak később, felsős korunkban melegedtünk össze megint. A diák életében van egy furcsa időszak, amikor csupa érthetetlen dolgot követ el. — A fésűjét ilyenkor gyakrabban használja, mint a ceruzáját, a nyakkendőjébe újságpapírt dug, soványka zsebpénzéből hajmeg az ujjadat. — Mem akartam gyávának látszani, hát ráhagytam, csak akkor szóltam neki, amikor erősen kiveresedett már az orra: — Tudod... nem is a vér számít, hanem a fogadalom. Ezen ismét elgondolkoztunk. Én mindenesetre elhajítottam a tövises akácfagallyat* — Jól van — mondta később. — De valami... valami csak kellene. Épp az iskolakert túlsó végében kószáltunk. Akkor láttam először a kétlábú fát. Valamikor két szomszédos, fiatal csemetét összesodortak, mint a drót két végét szokás. Idővel a két fa egymásba nőtt, csak egy csigavonalú forradást őrzött meg a közös kéreg. Olyan volt a vastag fatörzs, mint egy fejére állított Y; Ott, a kétlábú fa alatt tanyáztunk le. A csupasz fogadalom nem elég, az akár volna, akár se — ebben egyetértettünk. Mondjuk a vér se jó, de akkor ki kell találni valamit helyette. Ott van neccet vásárol* a cipőjét minden reggel kipucolja, a fejére illatszert csurgat. S a szobafőnöktől elcseni az önborotvát, és — csak úgy szárazon —• levakarja álláról a pelyheket, az orra alól kétszer is levakarja* mert hallotta már, hogy úgy gyorsabban nő a szőr. Nos, a mi időnkben kietlen sorsa volt Patakon a kamaszodó diákseregnek. Gimnázium, tanítóképző, teológia — volt itt annyi diák, hogy déli egy óra tájban majd szétvetették az utcákat, de: fiúk, csupa fiúk! Mennyi gondosan megkötött nyakkendő (minden bólintásnál ropogott benne a papíros), mennyi párna alatt vasalt hosszúnadrág — és ki veszi észre?! Sehol egy lányiskola vagy lányinternátus, melyet napközben többször is útbaejthetne az ember. Legalább a környéken lett volna, Kispatakon vagy akár a szomszédos falvakban valahol, mert miből áll az egy szerelmes diáknak: az iskolától a kon- viktusig — az utca szemközti oldaláig— menet útbaejteni Végardót, vagy akár Makkoshotykát is azzal a dobogó reménységgel, hogy annak a bizonyos lányinternátusnak bizonyos ablakán megbillenjen a fehér függöny* De ilyen lányinternátus nem volt, s fehér függöny is elég kevés, szerte a városban. És előtte annyi sétálgató diák, hogy szegény kislány odabent az ablak mögött azt a függönyt akár egész nap libegtethette volna. Igaz, a gimnáziumba vettek fel lányokat *,bejáró Közös szerelmeink is voltak, de sosem haragudtunk össze emiatt. Ugyanígy megértettük egymást másik nagy közös szerelmünk, az irodalom dolgában is. írói művekkel akartuk felrázni a világot. Mert ha az emberfia tenni nem tehet kedvére, mint a bibliai Úr, legalább mondja ki: *,Légyen világosság!" Tervekkel voltunk tele, csorduló nagy érzésekkel feszengő akarattal* Persze amolyan tehetetlen és zabolátlan akarattal, sem a cél, sem az út nem volt tiszta előttünk, csak az a bizonyosság, hogy: tenni kell, tenni tenni* A felszabadulás után ellátogattam egyszer Patakra, egy őszbe hajló vasárnapon. Sétálgattam az iskola»IlllltllllUUI ..............................■...■■^«■«■■«»»«»«■■1 m agántanuló” címen, s minden osztályba jutott belőlük egy-kettő mutatóban. A csinosabbakhoz huszonöt—harminc fiú is el- járogatott vizitelni vasárnap délután körülülték a nagy asztalt, és azt hiszem, mindnyájan rosszul érezték magukat, a házikisasz- szonnyal együtt. Mert ha a lányból megárt a kevés, az udvarlóból is megárt a sok. Ez a kemény diáksors újra összehozott Nyeszivel; Mi nem álltunk be sokadiknak a vasárnapi vizitel ők hadába; feltérképeztük inkább — függöny- szempontjából — a város perifériáján a fehér foltokat, és hol Kispatakon, hol az Újtelepen kergettek meg bennünket az odavalósi suhancok, csak Hécén nem, mert az volt a Nye- szi hazája* kertben, futballoztam a gesztenyékkel, és sokáig elidőztem a kétlábú fánál. Magamat is megmosolyogva, egy száraz ággal kotorni kezdtem a tövét, ott valahol, ahová a kibelezett gesztenyét dugtuk húsz évvel azelőtt. A fülledt avar alól szétmálló gyufásdoboz került elő, valamilyen foszló papírossal a belsejében. Mi ez? Utódaink is tesznek egymásnak fogadalmat? Üres volt az iskolakert, és kihaltak voltak az utcák. Patak áhítatos csendben várta a szeptembert, mint évszázadok óta annyiszor; várta diákjait, akiken nem fog az idő. Örökké fiatalok maradnak, szépek, töp- rerígők, álmodozók, s az iskolakertben évről-évre megvívják a világról mintázott harcaikat, és megteszik szent fogadalmaikat* TÉGY TANÚSÁGOT Az Erzsébet híd avatása előtt A tervezőkről, kik ráhajoltak roppant számsorokra s bejelölték a metszőpontokats a kohászokról) kik formába zárták a fortyogó vasat* célnak, méretnek hajszálig egyezőn, a hegesztőkről) kezük nyomán a részek összeforrtak) hogy századig állják a kiszabott tekert, a darusokról, kik a vázat beemelték,. a merevítőt, a kábeltesteket. Az építőkről, kik ég és habzó ár között lebegve — árnyuk sehol — végezték dolgukat, sodronykötélre hurkolódva, vagy a pilonnak vetve hátukat. Mit éreztek, ha nyugtalan tekintetük rángatta mélység s röpítette magasság? Ö, híd, lebegő sirály szárny, ma átívelsz egész a partokig. Gigász anyag! Megmerevedett acélháló, beton-vasszerkeret, te tégy tanúságot róluk, a foghatót formáló emberekről, kik hozzád semmi porszemek, és mégis óriások! Hunyadi István nmnuin"mninmlmn„„ll,1,ij,||1[|||||1[g|[ Az ember és a világ- AFORIZMÁK — Mi a szabadság? Ha any- nyira egyetértünk a rend törvényeivel, mintha saját magunk alkottuk volna* * — Hogyan nézzem az embereket: A szememmel* az eszemmel, vagy a szívemmel? A SZERELEM KORA- ROMAN FIM A néző csodálkozva áll fel a film végén. Az az érzése, mintha másfél órán keresztül csak egy elnyújtott expozíciót látott volna, mintha eddig csak a szituációval akarták volna megismertetni az alkotók. Nem marad meg emlékezetében csak két fiatal, kedves fiatalsága, és helyenként önmagukat nyújtó, természetes játéka. Az előzmény, Mihai börtönbe jutásának körülményei, még a főcím alatt játszódik le. Ez az indokolatlan „modernség” — amely különben nagyon sok magyarfilm gyermekbetegsége is — csak kuszaságot eredményez. A főcímet leszámítva, a film anyagául pusztán a következmény marad: Mihai szabadulása után hogyan találja meg helyét az életben, hogyan találkozik egy őszinte, igaz emberi érzéssel, a szerelemmel. A film cselekménye — mindaddig csupán a tények felsorolása, a helyzetek vázolása marad, amíg Ana apja, aki eddig — mint Mihai brigádvezetője egy nagy építkezésen — segítette, az igazságtalanságoktól megvédte a börtönből szabadult fiút, még nem tudja, hogy a lányának udvarol. Most hogy egyetlen lányáról van szó, elveszti a fejét, követeli, — hogy azonnal szakítson Anával, sőt hagyja el Bukarestet. — És itt válhatott volna válóban drámává a film. Ha bemutatta volna, hogy az apa, aki munkahelyén, egy nagyobb közösségben a megértés, az igazságosság példáját adta. most, hogy -egy szűkebb közösségbe, — családjába kell befogadni a fiút, hogyan küzdi le magában az „onnan” jött emberek iránti előítéletét, hogyan maradhat meg embernek. A film elmulasztja ezt a lehetőséget is (mint annyi mást), az apa vívódására mindössze csak utal. A legnagyobb élményt talán a két fiatal főszereplő, Ana Széles és Barbu Baranga játéka nyújtotta, — bár egyikőjük szerepe sincs megírva. Különösen Ana Széles játéka tetszett. Nem színésznő, „csupán” egy kedves fiatal lány. Alakítása, szerepe korlátái ellenére is, ezért volt néhol szuggesztíven meggyőző, is- métélhetetlen — Ä szemeddel fe, az eszeddel is* a szíveddel is. * Akik többre törnek, mint amennyire képességükből .futja* veszélyesek a társadalomiéi Akkor láttuk meg, hogy milyen kicsiny vagy, amikor magas lóra ültél Mit ér* ha ismered az igazságot, de szablyád a hüvelyében pihen? * Ha gyűlésen a vezetőség beszámolója után senki sem szólal meg, ez a hallgatás Janus-arcu kritika; egyik arca szemrehányóan néz a vezetőségre, másik arca szemrehányóan néz a tagságra. * — Mi tokajiak, egy pohárral mindig többet bírunk inni, mint ti* patakiak* — Igen* mert gyengébb a borotok* * Ne várj addig a házassággal, amíg hibátlan élettársra akadnál, mert félő* hogy magányosan öregszel meg. * Vigyázz, mert te is megjárhatod: galambot veszel feleségül, és kígyóval élsz. * — Miért nem tudott Katinka férjhez menni? — Olyan kedves, olyan okos és olyan becsületes, hogy minden férfi így gondolkozik: Nálam különbet érdemel.
