Szolnok Megyei Néplap, 1964. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-23 / 197. szám
8 SZOLKOK MEGYEI KÉPLAP MM. augu<MSus SS. Á GYEREK JÓLLAKIK Borsa Ferencnét akkor ismertem meg, amikor a Földművelésügyi Minisztérium elismerő oklevéllel tüntette ki. Mint a kar- tai termelőszövetkezet legtöbb asszonya, a növénytermelésben dolgozik, mégpedig brigádvezetőként, és a tavalyi zárszámadáskor háromszáz munkaegység után tizenötezer forint részesedést kapott. Ezen felül természetbeni prémiumot is. Házas fiával, unokáival lakik a háromszobás, vadonatúj épületben, ötvennyolc éves, hajában egyetlen ősz szál sem látszik, arcát is fiatalossá teszi derűs mosolya, csak hajlott háta árulkodik az évek múlásáról. Derekát nyomogatva mondja: — Világéletemben eleget robotoltam, örömest dolgozom most is. Hogyne szorgoskodnék, amikor látszatja van munkámnak. Tele pince, tele kamra, a füstölőn négy sonka, két sorban a kolbász, a padlás- gerendán liszteszsák vastagodik, pedig jól emlékszem én olyan télre, hogy száraz kenyeret alig tudtunk adni enni az én fiamnak... Mintha a falon túl látna, valahová nagyon messzire, a gyászos múltba. Keze az unokája fejét simítja, a kislány sürgeti: — Mesélje el, öreganyám... Én is kimondom a biztató szót, és nagy nekikészülődéssel rá is kezdi: Ültem egymagámban, hangosan sóhajtottam: mi lesz velünk, mennybéli isten? Senki sem felelt, az óra ketyegett a falon, a láda alatt rágcsált az egér, más nesz nem hallatszott. Néztem a szürke téli eget. Nyolc éves házasok voltunk, azalatt sokszor felkérdeztem az istent, felelősségre- vonóan és mérgesen, hogy „jaj”, mi lesz velünk?” — Adódott úgy is, hogy fenyegettem az ég felé, úgy is, hogy ijedten megkulcsoltam a két kezemet, de semmi sem használt. Az uraság földjén egyszer kevesebb kukorica termett, másszor több, de akkor megdöglött a malac, vagy a részes- búza kaszálásban töppedt volt a szem. Emiatt ürült ki a szokottnál is hamarabb a liszteszsák, emiatt fogyott el Gyertyaszentelő előtt az utolsó kenyér legkisebb darabkája is. A földet hó takarta, az uram sehol se kapott munkát és a kisfiam, Jancsi délután kétszer is hiába ismételte: — Édesanyám, éhes vagyok. Kimént az udvarra, nézte, hogyan csinálja az apja a hóembert, még biztogatta is: — Szeme, meg bajusza is legyen ám neki... Csákója is lett; újságpapírosból hajtogatta össze az uram. A gyerek nevetett, örömében a térdét csapkodta, de hirtelen megint sírásra halkult a szava: — Bemegyek... éhes vagyok... A szoba meleg volt, a tűzhelyen pattogott a kukoricacsutka, két napig még pattoghat. aztán elfogy az is. Ügy teszek majd — gondoltam —, mint a többi szegény ajr szony. Napkelte előtt, amikor az erdész még alszik, elmegyek a papok erdejére, fejemen hozom haza a nagy köteg rozsét. Igaz, a Vinczéék menyecskéjét rajtafogta a szakállas erdész, elvette a nagykendőt, aztán csalogatta a kunyhóba, hogy ott majd msszaadja. Nem is a tüzelő a baj, hanem az, hogy a gyerek újra elébem állt: — Édesanyám, messen kenyeret! Az uram meggyújtotta pipájában a futószeder levelét, teszi, mintha nem hallaná a siránkozó szót, ölébe húzza Jancsikát: — Meséljek az aranycsengős bárányról? Hiába utánozza a bárány bégetését, ugrándozását, a kisgyerek csak azt hajtogatja: — Éhes vagyok... Az uram odahajol hozzám, a fülembe pusmogja: :— Az asztalfiába maradt még egy kis héja... — Maradt ám, de azt már délben nekiadtam — így vissza én, mire emberem felveszi az ágyról a vedlett kalapot, indul kifelé. — „Megyek” — mondja olyan hangon, hogy az fenyegetőbb, mint az én égfelé emelt öklöm. Faggatom, hova menne, de annak csak zihál a melle, mintha már el is kezdte volna valakivel a birkózást. — Lehet, hogy megszorítom valakinek a torkát... lehet, hogy csak lopok, de nem hallgathatom tovább a gyerek kunyerálá- sát... Ne félj fiam, hozok neked kenyeret... Keze már a kilincsen, de kívülről nyomják le előbb és gazdag Somos felesége lépi át a küszöböt. — Te érted jöttem, Tera, meghalt anyánk, virrasztóba hívlak. Ne vesződj a főzéssel, hoztam ételt uradnak, gyerekednek, csak siess, öltöztetni szeretnénk a halottunkat. Rakja ki az asztalra a kolbászt, a húsosszalonnát, friss kenyeret, mákoskőttest. Jancsika nézi, nézi és úgy nyalja meg a szájaszélét, mintha máris valami jó ízt érezne rajta. Az uram csak áll, fején a rossz kalap és próbálja úgy mondani, hogy sajnálkozás érződjön a szavából: — Isten nyugosztalja anyádat, jó asz- szony volt... — A légynek sem vétett — toldtam meg én, és szinte tuszkolom magam előtt kifelé gazdag Somos feleségét. A hó fehérsége üvegesen csillant, az ég aranyló csillagait néztem, arra gondoltam: jóljárt az öregasszony, mert minek éljen az, aki menni nem tud, látása is meghibásodott... Holnap pecsenyét, rétest vitetek haza a torról, az uram pénzt kap a sírásásért... Amikor odaálltam a halott mellé, hogy mosdassam, ráadjam a fehér gyolcsruhát, a kisfiam nevetős kék szemét láttam, a zsírtól csillanó piros száját..." Elhallgat, arcán feldereng a fiatalos mosoly: — Régen volt, igaz se volt talán... Sásdi Sándor ÖNÉRZET Kétszer találkoztam vele: mindkétszer véletlenül. Először meg akart lopni, s ma sem tudnám megmondani, miért hagytam szabadon futni Ügy látszik, erősebb volt bennem a kényelemszeretet, mint a bűnüldözési hajlam. Először: meg akart lopni. Másodszop: amikor meglátott, némi kis zavarral hozzám sietett és kérte, üljünk le valahová, el szeretne mondani egy történetet. * — Nemrég jöttem Kalocsáról, a börtönből. Mégis oda kerültem, .látja. Igaz, ma már nem érdekes, de elmondom a teljes történetét. Ránéztem a beszélőre, világért sem zavartam volna. Rágyújtott egy cigarettára, s folytatta. — Húszéves koromig nem ismertem férfit, huszonhárom éves koromban már az útcára jártam. Amikor a Sportvendéglőben dolgoztam, bejárt oda egy társaság. Köztük volt a Sanyi is. Nagyon tetszett nekem, de én nem mutattam. Ök mindig vicceltek engem, de ez a Sanyi sohesem. Csak olyan szépen, kedvesen nézett rám. Öelőtte nagyon szégyelltem, hogy takarítónő vagyok, söprőm az olajos padlót. De Sanyi nekem egyszer kezet csókolt, s akkor elmentem vele a lakására. Mondta, hogy beteg, de tudtam én, hogy mire gondol. Ám már ott tartottam, hogyha ő nem hív, hát én hívom őt. Sajnáltam is szegényt, hogy ilyen kedves butaságot lódított: beteg, főzzek neki hát. Vittünk fel rumot és főztem teát. Másnap ott maradtam, rendbehoztam a lakást. Egy hónap múlva elvett feleségül. Azt mondta, hogy neki még érintetlen lánnyal nem volt dolga. Érdekes ember volt ez a Sanyi. Kevés beszédű, csendes. Ha rámnézett nagy, lázasan fénylő fekéte szemével, remegett a lábam, volt úgy néha, hogy rögtön le kellett ülnöm. Ha munka közben az éjszakáinkra gondoltam, melegem lett és elpirultam. Igaz, munka nélkül volt, de én szerettem. Loptam, volt, amikor kaptam a konyháról ételt, vagy én nem ettem, de neki mindig a legjobb falatokat vittem. Majd csak megsegít bennünket az isten — gondoltam. Egyik reggel azt mondja nekem: ha valamelyik pali nagyon ragad rád, hozd haza az üzletből. Vetess vele piát, a többit bízd rám. Három napig nem vittem senkit, ekkor megpofozott. Két hétig egy idős asszonynál aludtam, a Százház utcában. Ö is azt mondta, hogy miért ne vinnék haza férfit. Mindenki azt csinálja, az urak is! A mozik is erről szólnak. Délután hazaszaladtam, kitakarítottam, s estére hazakísért egy ötvenéves ceglédi vasutas. Részeg volt az istenadta, össze-vissza motyogott, más semmi. Sanyi benyúlt a zsebébe, s az öt darab százasból kettőt elvett. Amikor először feküdtem le idegennel, azt hittem, vége az életemnek. Ha nem halok meg, nem ér az életem már semmit. Sanyi kérte, parancsolta, de biztos megútál, meggyűlöl, akár én magamat. De nem! Ettől kezdve még kedvesebb lett. A pénzből sok finom holmit vásárolt, színházba is mentünk, s az üzletbe már csak képmutatásból jártam be. Meg, hogy ott a legkényelmesebb palikat fogni. Azután kitanított a férjem a zsebmetszésre. Ez már veszélyesebb volt. Tudja, azt nem vette be a gyomrom. Mindig órákig sírtam utána. Pedig a legtöbb részeg volt, s a pénzét sem merte keresni, mert a férjem megjelent hajnal felé, s úgy tett, mintha rajtakapott volna bennünket. Legtöbb vidéki, nős ember volt, örült, ha szárazon megúsztatta. Gyakran ők kínáltak pénzt, de férjem ilyenkor nem fogadta el, csak ordított, s közben rám kacsintott. Már, hogy én fogadjam eL A zsebtolvajlás veszélyesebb volt, de nem kellett lefeküdni. Amikor maga elkapott — fogta meg ismét a kezem —, megfogadtam, hogy soha többé! Sanyi újra megvert. Egy hét múlva lebuktunk, titkos, üzletszerű kéjelgé- sért, a lopások is kiderültek. A férjemet a bíróságon kimentettem. Én kaptam három évet. Elvittek Kalocsára. Látott már maga őrültet? Tíz körömmel martam a falat. Mindig vele álmodtam, mindig sírva ébredtem. Azután eljött a karácsony, a látogatási engedély. Istenkém, mindössze húsz perc, mi az egy szabad embernek, de mit jelent én- nekme! Látni, hallani, érezni őt. Nem jött. Levelet és csomagot küldött. így drága, úgy drága, s a végén: összeállt egy nővel, mert ő mégiscsak férfi, s hogy ne haragudjak. Két hónapig kezeltek a rabkórházban. Idegeim nem bírták ezt a borzalmas feszültséget. De meghalt bennem ő is. Hiányzott nagyon a gondolat: Sanyi. De már, ha akartam volna, sem éreztem semmit. Üres voltam, kiégett belőlem minden érzés. Gyógyulásom után a varrodába kerültem. Egy év múlva dicséretben részesítettek. Tudja, mi az: gyilkosokkal versenyezni? Gallérokat készítettünk, s esetleg tíz galléron függ, hogy harmadolnak, vagy negyedelnek bennünket. Hogy elengedik büntetésünk harmad-, vagy negyedrészét. Egyetlen fegyelmim sem volt, s elhagytam a gyilkosokat is! Pedig nálunk a harmad 4—5 évet jelent. Hajtottak, mint az őrült, de az én erőm nagyobb forrásból táplálkozott. Én nemcsak' szabadulni akartam, de tisztulni, vezekelni is. A munka itt gyógyító balzsammá vált szá- * momra. Kilencezer forintom volt, amikor szabadultam. Taxival jöttem Kalocsáról Pestre, pedig egy óra múlva jött a vonat is. — És most? — vetem közbe. — És most — válaszolja — asszony vagyok, ha akarja, elmondom annak is rövid történetét. Bólintok, s ő újra kezdi. — Nem lángoló szerelemből mentem másodszor férjhez. Kerestem jobbik énemet, s azt hiszem, ez az új házasság ebben komoly tartópillért jelent. Mert azért, most évek múlva is aua gondolok, bennem is sok rossz hajlamnak kellett lenni, hogy annyi aljasságra rávegyen a férjem. Hiába irtóztam tetteimtől, azt hiszem, ez nem mentség. — Éreztem, hogy most már én is a férjem piszkos szemével nézem a világot. A férfiakat paliknak, az italt piának, a munka nélküli életet ügyességnek, a nőt — állatnak. — Valaki a börtönben azt mondta nekem, várjam meg idekinn. Megvártam. Könyvelő volt, s lopott, egy bandával együtt. Sohasem mondta, de én tudtam, hogy a feleségéért tette. Közben, amikor lebukott, az asszony otthagyta. Én, amikor szabadultam, Iájártam a mamájához Kispestre. Azt hitték rólam, hogy én is olyan vagyok, mint ők, csupán gazdasági bűnért ültem. Amikor megkérte a kezemet, megmondtam a szemébe: ringyó voltam, úgy álljon velem szóba. Arra kértem, egy hónapig ne találkozzunk. A válásomat már együtt intéztük. Megszerettem ezt a fiút. Nem olyan vad szenvedéllyel, mint Sanyit, de szeretem. Szakmát tanult ő is, én is — elég jól élünk. Most haragban vagyunk, megsértett. Azt mondta nekem, hogy buta vagyok. A tv-ben néztük a műsort, s nekem más volt a véleményem, mint neki. Engem ne butázzon le senki! Nem igaz? — néz rám, kérlelően, együttérzést keresve tekintetemben. — De igen, igaza van — válaszolok elgondolkozva. Válaszom nem lehetett meggyőző, nem elégíthette ki, mert új érvek után kutatva még kijelentette: — Nézze, én hozzámentem, de becsületesen bevallottam a múltam. Tiszta, rendes vagyok. Senkivel szóba nem állok. Dolgozom, s a második műszakban (szó- ról-szóra így mondta) így is helytállók. Ragyog a lakásunk. A pénzt jól beosztom, ügyesen vásárolok. Vasárnapi ebéd: tejfeles karalábé- leves, zöldbosrófőzelék, idei rántottcsirke, sütemény. Én nem járok presszókba, moziba se. Ott a tv, jó az nekünk. Arra is vigyázok, hogy ne a kofáktól vegyem a csirkét, amikor a tsz. 30 forintért adja, hát nem igaz? — néz rám kíváncsian. — Nem engedem, hogy le- butózzon! — Nem akarok mégegyszer a lejtőre kerülni. Ha elfogadott feleségének, akor tiszteljen! Buta, aztán hülye, aztán a pofon, aztán..r — Nem tudta folytatni, mert tartva a rátörő érzelmi hullámtól, torka összeszorult. Egy picike könnycsepp csillogott a szemében, mégegyszer megfogta a kezemet. — Köszönöm az akkorit, meg azt, hogy most végig- halgatott. — Aztán még elgondolkozva hozzátette: — Ma este kibékülünk. Ma van a spanyolokkal a meccs. Viszek haza sört, behűtöm, s megisszuk a békepoharat Ferivel. Ügy szeretem ezt a csacsit, s azt hiszem ő is engem. Suha Andor PÄLICZ JÓZSEF: — TÓPART Bokros László rajza
