Szolnok Megyei Néplap, 1964. július (15. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-19 / 168. szám
8 SZOLNOK MEGYE! NÉPLAP »04. Július 19. Veronese Pásztor Ferenc t éjszakája Az Úr szolgája Este tízóra prágai tartózkodásom utolsó estéje. Kellene még egy beszélgetés valakivel, egy művésszel a látottakról és a mai csehszlovákiai művészetről. Házigazdám, Ludvig Farkas szívesen segít. Telefonálgatunk már ismert művészeknek, s újakkal kötünk telefoni ismeretséget. Ö csehül beszél velük, én németül. Végre akad egy név, egy cím. Alt professzor, aki otthon is van, el is lehet hozzá jutni. El lehet hozzá jutni, csak éppen át kell utazni az egész városon. Fent valahol megkerüli a kis piros villamos a várat és megy tovább, prágai Rózsadombokon és Zugligeteken át, az ismeretlen éjszakába. Mikor már félórája tart az út, kezdek félni, hogy semmi sem lesz a kalandos beszélgetésből. A profesz- szor elunta a várakozást a ház előtt. Vagy kedvetlenül fogadja az éjjeli látogatót. Veronese: Mária mennybemenetele című festményének ismertetőjével vígasztalom magamat. Nemrég fedezték fel ezt a remekművet. Valóban, a ma még felfedezhető mesterművek közt ritkán akad ilyen rendkívüli érték, az érett reneszánsz egy kimagasló egyéniségének alkotása. — Egy 1667-ből való, verses katalógus még leírja a képet Károly püspök gyűjteményében. A felső rész, Mária Alakjával, már akkor hiányzott. Később elkallódik, ráfestenek, szennyeződések teszik felismerhetet- lenné. 1950-ben azonosítják a képet, s Mojmir Hamsik- nak, a Nemzeti Galéria restaurátorának munkája nyomán újra régi szépségében díszük Veronese halhatatlan műve. — Izgalmas, szép lehet a restaurátor munkája. Tisztítani és javítani valamit, amit beszennyeztek az évek. Magam elé képzelem, ahogy előtűnnek ezek a remekbeszabott fejek, a szinte szobrászi plasztikával megformált testek. kibontakozik a kompozíció egysége, a heves mozdulatok művészi összhangja. Jó lett volna egy restaurátort is megismerni... Merengésemből az asz- szony riaszt fel, aki megígérte, hogy szól, hol kell leszállni. Még gyalog is meg ken mászni egy dombot. A keskeny utca elágazásánál egy szakállas ember támaszkodik a villanyoszlopnak. Mellette még egy férfi. Ha ezek nem rám várnak, akkor eltévedtem... — Nem vagyok profesz- szor — mondja Jaroslav Alt a bemutatkozásnál. — Festőművész vagyok és restaurátor. Sohase bántott, hogy valaki nem professzor, ha érdekes dolgokat tud mondani. Felmegyünk a festőműterembe. Leülünk. — hát mi a kívánságom? A másik művész, Jiri Josefik megmondja, hogy ő is restaurátor. Legfeljebb az ő munkájukról tudnak beszélni. Elmondják, hogy százharminc festőművész és szobrász dolgozik a Képzőművészeti Szövetség restaurátori részlegében. Sok munkájuk van, évi öt-hatszáz akciót hajtanak végre. Egy akciót jelent egyetlen kép restaurálása éppúgy, mint egy egész templom összes freskójának felújítása. — Fényképsorozatot mutatnak az egyik akcióról. A Vitus székesegyház késő gót és reneszánsz falfestményei. Az ütött-kopott képek fehér foltjaikkal szinte könyörögnek szépülésért. • A reneszánsz születésénél vagyunk. Most bontakozik ki az új művészet, most indul az európai új korszak. Témái mind vallásos tár- gyúak s annál érdekesebb, hogyan fejeződik ki, mintegy áttételesen, a bibliai témákban a kor embersorsának világa. Ez már nem a merev illusztráció, hanem emberi érzelmekkel is telített gazdag panoráma. Röntgenképeket mutatnak, a leválasztott festék apró metszeteiről. Láthatók a különböző festékrétegek. A fényképeken pedig látjuk az úgynevezett olasz retus nyomait — alig észrevehető kis vonalkákat egymás mellett. Vonalról vonalra haladva évek során át alakul újjá a régi műalkotás. Ezeken a festményeken öt éve dolgozik a csoport, melynek a két művész is tagja. Jaroslav Alt ezenkívül nyolc éve dolgozik Kutna Horna műemlék városban a Szent Borbála templomban. Harmadik nagy működési területük II. Rudolf király nemrég felfedezett gyűjteménye. Több mint ötven mű azonosítása után megindult a restaurálási munka. Rubens, Tintoretto, Veronese festmények is vannak köztük, ősszel kerülnek kiállításra. Előveszem és gyorsan fellapozom a könyvet, mely most jelent meg s délelőtt vásároltam. Benne van a Rubens-képnek s még egy- egy Tintoretto és Veronese- képnek a reprodukciója. Nem a Mennybemenetel, hanem egy másik, a Katerina című. Igen, ezeket is ők restaurálták. Most már vidáman szalad a kis piros prágai villamos, le a hegyről, hazafelé. Nézegetem a három színes reprodukciót. Az egyik Tintoretto: Krisztus megkorbácsolása. A markáns test-ábrázolás és a merész átlós szerkesztés határozottan mutatják Tintoretto stílusát, aki mindig az események és a viharzó érzések közepébe vezeti a nézőt. Mellette Veronese Szent Katalinja, szelíd fejtartással. A harmadik Rubens mitologikus képe. Ez már a barokk világa. Bevallottan és nem bevallottan, az antik, téma ürügyén ismét az ember kerül az ábrázolás középpontjába. Az ember, de milyen dúsan, az életigenlés bőségében. Az imádkozó szelíd Máriácskától így jut el a keresztényművészet a gőgös barokk pompához. Veronese a határvonalon áll. Egyesíti magában a reneszánsz minden gazdagságát és kiinduló pontja a barokknak, a művészeti alkotóerő új káprázatának. Lőrinc Lóránd gyertyalángok megrebbennek. Enyhe légvonat húz puhán a sekrestye felől. Édeskés, kesernyés liliomillat, akár a penészes muskotály. Egy kinyomott ablak-ónon vastag napkéve csap a szőnyegre. Mintha fénygerendára támaszkodna a cirádás templomablak. Ebben a súlytalan csendben, ebben a kriptái mozdulatlanságban csak a milliárd porszem él. Ker- getőznek, hancúroznak a tömzsi fénynyalábban. Csengő riaszt. A léptek nesztelen mérik át a szőnyeget. Hallik a csont kop- panása is, amint a díszes ruhában térdet hajt a pap. Centizett, mértékes minden mozdulat. Három lépés az oltár. Ismét egy roppanás a derékban. Mekkora zajt csap a meszes csont. Mélyet hajol a pap. Suttog. A keményített terítő fölé hajol. Széjjel pattan az ajka. Apró fakalapács ütésének vélném — inkább, mint csóknak, amit a szent térítőre pattint. Széttárt karral áll. Tíz, vagy húsz másodperc? Milyen hosszú idő! Ember ez — csak egy hatalmas feszületnek tűnik. Ember, ki egybenőtt a keresztjével. Vagy kereszt, ami ránőtt az emberre? Most megfordul. Az első hangos szó: — Imádkozzunk! Oremus! Rám nem kötelező a felszólítás. Megegyeztünk, hogy csak ülök az első pad- ban. Megnézem őt. Szabad másra is gondolnom. Bár zsong a fülemben az a régi, az a nagyon régi lép- csőimádság: „Oremus. Pre- ceptis salutaribus moniti...’’ Negyedszázada már. Olyan csikófrizuránk volt, mint annak a két gyerkőcnek, ott mellette jobbra-balra. Én hadartam. Ájtatosabb voltam. Neki cukor csörgött a fogai között. Azért mondta cukros hangsúllyal is: — Confiteor Deo omnipotent!... A végén kaptunk ötven fillért. Fagylaltot vettünk és medvecukrot. Az sokáig tartott. Sok fagylalt... Sok medvecukor. Üresség. Semmi nyom. Itt az első pad- ban nehéz ábrándozni. Negyedszázada sem volt kedvünk elől ülni. De most egyedül vagyunk a vissz- hangos ajtóban. Megint megszólal. — Dominus vobiscum. Már serkedt a bajuszunk. A templom mellett park. Agyonfaragott kispad. Lukas drótkerítés. Emlékfoltok ezek. Ez a hang férfiasabb már. A . jellege nem változott meg. Azon a pádon gyóntunk egymásnak. — Mihez kezdesz? Hogyan lesz? Apám azt mondta, hogy szívesen odavesz a keze alá. Tudod, hogy a 1 ^legjobb mesterember. Szigorú ember, de nem kell J félned tőle. Szelíd vigasztaló volt a j hangja. — Érts meg, el kell menni. Mindent megbeszélt a család. Ha itt adnának gimnáziumba. ahhoz ruha kell. Vaolu Verouese: Mária mennybemenetele. (Részlet.) tanszer kell. Pénz... pénz..5 pénz... pénz... A felsőipariból sem lesz semmi. Újpesten van, lakás... ellátás. Az isten sem győzné azt pénzzel. Még ha egyedül lennék, talán bírnák az öregék. — Mit akarsz? — Én semmit. — Semmiből nem élsz meg. — Ha úrigyerek lennék! így kitörölhetem a „ a tiszta jeles bizonyítványommal. — Gyere te is inasnak. Legalább együttmaradunk. — Apám azt mondta hogy inkább kitekeri a nyakamat, de nem enged pro- Unak. — Te úr akarsz lenni? — Apám akarja. — Sose lesz belőled. Arra születni kell. — Úrnak nem születhettem. Pénzünk sincs. Kész. Pap még lehetek. Most megint középre jön. Imádkozni szólít. — Oremus! P edig tudhatná, hogy én * nem imádkozom. Akkor is tudta. Éhkoppos, sovány világ volt. Rajta is lötyögött a kispap ruha. Pataki néni feketekávéval kefélte a kopott szövetet, hogy ne menjen fényes reverendával az utcára 3 már majdnem pap fia. Az utcán? Leszegett fejjel ment. Két kezét elől tartotta a mellén. Breviáriumot szorongatott. Sápadt arc. kissé meggömyedt hát. Kurtára nyírt haj. Elment a fasoron, s még a fejét sem fordította a ház felé, ahol Giziék laktak. Pedig Gizi is leskelődött. Nézték a nővérével a kispapot. Tőle hallottam először heükopterről. Megmagyarázta, hogy mik azok a ro- toplanok, rengeteg rajzot rögtönzött a homokba arról, hogyan áll meg a levegőben a csodálatos gép. Ö fejtette meg közülünk elsőnek, mit jelent a robbanómotorban a négy ütem. Most itt tartja az orrom előtt az aranyozott kelyhet és mormog. Tudom, emlékszem, hogy az átváltozás következik. Milyen finomak az ujjai. Ezek az ujjak tartották negyedszázada azt a kismotort, amiről megfejtettük a benzin csodálatos hajtóerejét. Hiányzott nekünk. Azt mesélték róla, hogy a papneveldében külön szobája van. Egy egész könyvtárra való könyve. Pataki néni dicsekedett, hogy minden vizsgája után nagy jutalmat kap az érseki helynök- től. Irigyeltük. Szép új, fekete cipő volt rajta. De sajnáltuk is, mert nem kopogott végig a gyári úton ve- Le, mint mi a bakancsunkkal. Később haragudtunk is. Legalább odaköszönt volna. Szégyell? Kispapnak tilos másokkal szóbaállni? Talán máris úr lett? z apját naponta láttuk. Mindennap Deszéltünk az öreg Patakival. Édes fiamnak szólított még akkor is, miután megkapd tűk a segédlevelünket. Hazafelé jövet sokszor velünk tartott. A vállamra tette a kezét Úgy sétáltunk hazáig. Amikor felőle érdeklődtünk, mindig ugyanazt mondta: ä,J01 van, hálaistennek.’’ Eljött aztán az az idő, amikor már nem is kérdeztük. Űr lett belőle. Az öreg Pataki megmaradt nekünk. Mikor nyugdíjba küldték, sírva simogatta az öreg Böhringer esztergapadot. Bennünket megölelt. Azóta nem is láttam. Fojtón nehéz a liliomillat. Talán megmelegítette illó olaját a gyertyaláng, vagy kisütötte belőle az a fénypászta, amelyik makacsul kitart, és bámészkodik a benyomott ablakon. Fordítom magamban a latin szöveget, hogy gyorsabban teljen az idő. Nézem az embert az oltár előtt, meg a keresztet. A két gyerkőc is unja már. Ásítanak, akár (^ak mi, akkor. Féllábukra támaszkodnak, elzsibbadhatott már. Szőnyeggel együtt is kemény az oltárlépcső. Éhesek lehetnek. Reggel nem ettek. Bár lehet, hogy ők is megszegték a rendet? Hajdan mi is megtettük. Meggyóntuk. Vége. A két gyerkőc mondja ki. — Ite missa est. — A templom előtt megvárom. Friss, jókedvű. Nincs a kezében a breviárium. Kispap korában na-* gyón ijesztő volt. Olyannak hiszem azt a pap kezében, mint a ló szájában a feszítőszárat. Itt is áll egy kispaü. Agyonfaragott ez is. mintha semmi nem változott volna. Hátbavág, mint régen. Megmarkolja a zakóm vállát, akárcsak ott. akkor, a régi parkban. A hangja most is cinkos, furák odó. — No. mesélj, mi van, hogy élsz? AA eséljem ei neki, hogy *'■ mire gondoltam az ö liüomszagú templomában? Mit mondjak? Irigyelem? Sajnálom? Gyónok neki. Csupa évszám, csupa életrajzi adat. Bármennyire is látom, hogy a mozdulatai a régiek, bármennyire érzem, hogy » hang is csupáncsak férfiasabb lett egy kicsit, mégis. Csak őt nem találom mögötte. Azt a régit. Úr lett? Mondom is neki. — Emlékszel? Úr lett belőled! Komoly arc. Nem hiszem, hogy ez az igazi. A han^ is szószéki. — A úr szolgája... Csak a szolgája. Szüleim meghaltak. Itt egyedül vágyóit. Szerencse, sok a hívőm. Sok kedves emberem van. Beszél... Mesél... faluban azt beszélik róla, hogy ügyes ember. Megjavítja a beteg motort. Meggyógyítja a mosógépet. Villanyt szerei. Az iskolai szertárnak egy tucat kísérleti eszközt készített már. Dinamót, motort, szélcsatornát, repüiő- modellt. Most is előttem áll. Széttárt karokkal. Hátán a na- talmas. fémszálakkal kivarrott leereszt. Hogy összenőtt a feszülettel?!
