Szolnok Megyei Néplap, 1964. június (15. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-14 / 138. szám
1883. fűr&m 13. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP u r r r PARKBAN Tessék befáradni, hölgyeim és uraim! Folyvást, csak folyvást... így invitálták hajdan a kikiáltók az érdeklődőket az Angol Parkba. A modern bejárat ma már senkit sem emlékeztet a régmúlt időkre, talán csak az öregeket. A kapu mögött pedig ott hívogat a gyerekek álma — a budapesti Vidám Park. A legizgalmasabb, legszórakoztatóbb élmény kicsinek— nagynak egyaránt mindig az impozáns hullámvasút marad. Sikoly és kacaj összeolvad, s a legmagasabb pontról belátni gyönyörű fővárosunk egy részét. Lentről pedig a cirkusz állatai érdeklődve hallgatóznak, s közben azt gondolják: íme, a híres homo ludens! ORSZÁGJÁRÁS SALGÓTARJÁN HÉTKÖZNAPJAI ÉS ÜNNEPEI Ú jabban kevesebbet beszélünk arról, hogy hol, mit, mennyit építünk. — Ugyan miért? Kezdünk rákapni arra, hogy a külföldi látogatók fedezzenek fel számunkra egyet-mást abból, amit magunknak kellene felfedeznünk. — Néha olyasféle érzése támad az embernek — a csokorba- szedett sajtókritikák olvasókor —, hogy több itt a báj, mint a vaj. Nem építkezünk talán a régi lendülettel? Elapadtak a beruházásaink? Pihenünk a habárainkon? Nos, mindennek az ellenkezője az igaz, csak észre kell venni. Erre kellett gondolnom, amikor legutóbb Salgótarjánban jártam. Már régen nem láttam ezt a kedves várost. Pedig a Salgó büszke csúcsa, a „csecsemő” Zagyva és a „szökellő” Narancs feledhetetlen látvány. És amiképpen háromoldalról hegy ölelgeti a csodálatos „művet”, a tarjáni stadiont, azonképpen hegyek védelmezik magát a várost is: a Kálvária, a Meszes, a Pipis, a Kővár, a Pécskő. Hol van már az a 900 lakosú, 1860-as falucska, — amelyet a Vasgyár és az Üveggyár indított messze útjára, hogy most már több környékbeli faluval eggyé- forrva folytassa útját a 100 000 lakosú nagy iparváros felé. Százezer lakos? Nem álom már: elérhető távolban lebeg a lehetőség — s az építkezések üteme, mérete, a terjeszkedést követelő új realitások szülik a gondolatot. A sző szoros értelmében meglepett az idegeimbe rögződött régi képek átalakulása. Akár a vasút felett átívelő modem közúti hidat szemléltem, akár a nagyvárosi stílusú benzinkutat, akár a megyei tanács „ú.i” épületével szemben épült valóban új lakótelepet — a boldogan nyújtózkodó új élet neszeit hallottam. És amerre csak ellát a szem — régi házakat bontanak, újakat alapoznak és építenek. Csaknem rip- vanwinklei álmélkodással figyeltem Tarján új hétköz- •napjait és ünnepeit. — És amikor egy-egy pohár bor, vagy egy-egy csésze fekete mellett ismerősökkel beszélgettem — találkoztam a város „új leikével” is. S enki a világon nem számolhat be egy város igazi természetrajzáról évekig tartó megfigyelések nélkül. Benne kellene élni az adott élet forgatagában. Tarján — mindenki tudja ezt róla — legendás régi harcok színhelye: s ezeket a harcokat nem máshonnan jött hősök vívták, hanem ők maguk. De a „tarjáni ember” —- mondják olyanok, akikre érdemes hallgatni — régebben csupán a munkahelyének, vagy megszokott és megkedvelt otthonának tartotta ezt a várost. Egyikük, igen őszintén, ilyeneket mpndott: — Nem volt szép ez a város valamikor. És ami nem szép, az nehezen vonzza az embert. Még a szőkébb pátriánkkal szemben sem vagyunk elfogultak. Mindig oda vágyódik az ember, ahol szebb a környezet, vonzóbb a mindennapi élet és megtalálja a szem is a magának valót. Meg aztán — menekülünk néha az unalom elől is. Az unalmas város megsavanyítja a kedélyt... Tarján — ha az volt, vagy annak látszott valamikor— semmiképpen sem unalmas város többé. Mindenekelőtt a völgyek és a hegyek városa. Amfiteátrum szerint épül mostanában, tudatosabban és szebben, mint valamikor. Csak Itáliában és Spanyolországban láttam ehhez hasonlót. A háztetők rengetege egymás fölé emelkedik. Átágaskodnak egymáson az épületek, valóságos „bakugrást” játszanak s mindez otthonosságot lehelően látványos. Eltűnnek az ódon, stílustalan, vizes épületek. Nincs kultúrtörténeti jelentőségük. — Nem érték az „ódonságuk”. Egy türelmetlen, fukar kapitalista világ pénzszomjúsága — dobálta őket egymás mellé. Kedvetlenül, idegesen nem bízva a saját holnapjaiban. Sem külső csín, sem belső kényelem. Tömény „pati- nátlanság” Lejárt az _ idejük, kiteszik őket még a sírjukból is... — Most rengeteget építünk, — mondja a „tarjáni ember”. ■*— íme, itt az új szállónk, a Karancs. Mögötte, a heaven, mesés gimnázium épül majd. Készül az új sajtóház, lesz központosított irodaházunk. És lakás. lakás sok új lakás. Valamikor olyan legendákat terjesztettek Tarjánról, — hogy magasépületek ide nem építhetők, mert nem bírja a talaj. Azóta kiderült, hogy bírja. Moszkvai mintára építünk. A régi házak mögött felhúzzuk az újakat, a nagyokat, a hatalmasokat — aztán lebontjuk előttük az ódont. Szélesedik a főutcánk, új terek keletkeznek, Csodadolgok mennek itt végbe, ha jól meggondolja az ember... A minap sztereoszkópikus felvételt láttam az amerikai Bostonról. Meglepett, hogy a városkép, mint látomás, mennyire azonos a tarjánival. Csak a méretek mások. De réginek és az újnak egymásmelletti- sége — a lapos fölé szökellő magas — lényegében azonos. Aki a Karancs-szál- ló legmagasabb emeletén kinéz az ablakon, ízelítőt kap ebből az újfajta életérzésből. Tüzes kamaszkorába lépett egy ifjú város és mesébe illő gyorsasággal növekedik. Már kevés az üzlete: — megtervezték az utánpótlást. Színházat akar: jogos az igény. Lesz új mainstreetje, amely jobban bírja a városi és környéki autóbuszforgalmat, — és amely nemcsak több kilométer hosszúságáról lesz nevezetes, „Lesz”? Volt idő, amikor a „lesz” propaganda már nem hatott ránk. De a a*» Tarjánban a „lesz” — talaj donképpen „már van”-í jelent. Ezt bizonyítja az Acélgyár remek új henger- déje, A környéken virító pompás új családi házak nagy tömege. Az egész „amfiteátrum” szakadatlan színesedése. Ez az igazság, még akkor is, ha egyesek netán sokallnák a Karancs- szálló „európai pompáját”; Az idegen látogatók már értékelik mindezt — ez pedig bevételt jelent a városnak. Az „európai pompa’’ viszont megilleti a helybelieket is — csak hozzá keli szokni. És nem is drága. Ez a néhány sor senkit nem akar meggyőzni semmiről. Tévedéseiért és felületességeiért pedig már eleve elnézést kér írója, — Egy azonban elvitathatatlan — az átalakuló „tarjáni ember” mind jobban megszereti városát. Végleg a birtokába veszi. Hirdetőoszlopain komoly „attrakciók” kínálkoznak. — Színvonalas lapja, a „Nógrád”, minden reggel frissen köszönt be hozzá. Folyóirata, a „Palóc- föld”, bár még szülési fájdalmakkal kínlódik, biztosan megmarad. Készül a bányamúzeum. Palócfaluvá fejlesztik a Palócház 200 éves épületét, További ezreket és ezreket csábít majd a hollókői rezervátum. T ízezernél több idegent vonzott újabban a kies Nógrád e szép ékköve. És csodálatuk beírta a város emlékkönyvébe: „Növekszik és gazdagodik egy „új” — régi városunk. Szeretünk. számontartunk, — visszatérünk hozzád... Földes Mihály TABÁN uitmiinnHi1«"^ u JL ttnujujiimiimi A te zenéd a csöndnek része immár és mint a szférák, titkon muzsikál: Az hallja csak, aki magába száll. Csendnek és éjszakának hegedűje, milyen lehet tenéked a világ? Erzed-e a csöndet s az éjszakát? Zenéd olyan, mint a lelkem zenéje s talán a fájó unalom dala: Egyforma volt tegnap s egyforma ma... TÜCSÖKMUZSIKA Este van, este van: kiki nyugalomba. Feketén bólingat az eperfa lombja, Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak, Nagyot koppan akkor, azután elhallgat... Az esti csendnek ez a lírai ecsetelése azért olyan természethű, mert itt Arany János előbb a zúgást és a koppanást hallatja meg velünk, s verse végén újra egy éji bogár szólal meg: tücsök-cirpelést hallunk. A „Családi kör”-ben — erről a klasszikussá nemesedett versről van szó —, a falusi A tücsöknek nem ez az egyetlen látogatása az irodalmi mezőkön. Az ismeretes klasszikus mesében a hangyával szerepel együtt, aki némán dolgozik, gyűjt, lankadatlanul szorgoskodik, míg ő, a hegedűs, a boti „ az idealista művész, este félhomályában előttünk az udvar, a tehén, a küszöb, a szoba, a gazdasz- szony, a gyerekek, a gazda. Sokan azt állítják, hogy ez az egyik legszebt magyar vers — talán utolsó két sora miatt —, amelyben a családi kör éjszakai nyugalmába beleszűrődik a nyári természet csendje: aki a nyári időben mindig csak nótázik, télen pedig felkopik az álla, s ha nem akar éhenveszni, hát mehet koldulni. Babits Mihály az őszi tücsköt szólítja meg, kinek egyszerű, szomorú és végtelen énekét rokonnak érzi a magáéval: Bartók Béla az erdélyi hegyek között jegyezte fél romantikus meséjű népdalát; zöld erdőben a tücsök házasodni készül s egy kis legyet kér feleségül, de a leánykérés kedvezőtlenül bonyolódik, mert kisül, hogy a légy kicsi, a tücsök nagy és sánta, nem illenek össze; le is út, fel is út, a házasságból nem lesz semmi! A költőkön kívül a tudósok sem maradtak el a tücsökmuzsika tanulmányozásában s arra hívják fel figyelmünket, milyen tökéletes a tücsöknek a környezetbe való beolvadása: alig vesszük észre, ha a rezgőfű levelén, vagy a kalászon ringatózik. Ugrásszerkezete egyenesen mérnököknek való probléma. A hangforráson, amelyből a cirpelés alkonytól hajnalig ömlik, fizikusok és zenészek évszázadokon keresztül töprengtek. Leírták, hogy testük zömök, hengeres. Lába': erőteljesek, szárnyuk laposan fekszik a potrohon. Csápjuk legtöbbször hosz- szabb a törzsüknél. Érdekes megfigyelés, hogy csak a hím tücsök képes hangadásra. Ciripelő szerve mellső szárnyaikon, hallószerve pedig az elülső lábpáron van. Kétségtelen, hogy a tücsöknek külön birodalma van, amely az emberi társadalomtól függetlenül, sajátos törvények szerint van berendezve. Nyáresti mezei sétáinkon, amikor a kultúra zaja már elül és felhangzik a nesz, a tücskök nem csak egymással váltanak üzenetet, hanem telünk is... A nyáresti nesz tele van jelekkel. Csodálatos nyelvezet a sokféle zümmögés, zúgás és más ezerféle hang. A természet szabad ölén élő ember talán értett ezen a nyelven. És értették mindenkor a költők is... Révész Tibor Csend van; a hangok alusznak az éjben. A te zenéd van ébren egyedül, mint láthatatlan, éles hegedű. Majd a földre hintik a zizegő szalmát... S átveszi egy tücsök csendes birodalmát. Százéves szeretetben ölelkező viskók lejöttek a partról, s eszelős kíváncsisággal nézegetik a vízben magukat, eltévedt szél futkos a gáton, és odvas ajtók szájába nyúl, a nap merőlegesen ledöfött fény-pengéi kicsorbulnak a hiábavaló kőkupacokon, szuvas léckerítések fogukat csikorgatják, meddő-fehér szárnycsapkodással reménytelen pelenkák szabadulnának köteleikről, oldalbarúgott háztetők tétován latolgatják, fölszálljanak-e vagy leessenek... és elképesztően közelről bámulnak a házak egymás üveges szemébe. Az innen indulók reggelente gubancos utcák fonalát bogozzák, kezük fekete virágát a cigánylányók kinyújtják a Hrakattal-áldott főutak felé, s az egymás szájában ülő öregasszonyok az emlékezés konokul csöpögő ereszei alatt, nem hiszik el mások föltámadását, és azt sem, hogy ótvaras, koravén házaik beleszédülnek egyszer a megáradt folyóba, vagy jajszó nélkül megadják magukat lezúduló csákányütések éri. parancsainak, Szolnok, 1964. Boros Zoltán
