Szolnok Megyei Néplap, 1964. június (15. évfolyam, 127-151. szám)

1964-06-14 / 138. szám

szólítok megyei nö^af

aset &cám M.

8

ÜJABB ADATOK

PtTŐfl ISTVÁNRÓL

Martin Andersen Nexő:

Menekülés az erdőből

Schneider Erzsébet jelentkezik

A SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1963. november 17-i számában megjelent cikkemben számoltam be először a nyilvánosságnak Petőfi István Kisújszálláson fellelt hagyatékáról s azokról az eddig homályba burkolt életrajzi adatokról, melyek a .Geisst Gáspár- féle uradalomban, Csákópusztán eltöltött időszakra vonatkoznak. A kisújszállási hagyatékból derült ki, hogy alig kéthónapos házassága után Schneider Erzsébetet, az uradalom kul- csámőjét vette maga mellé élettársul, s vele élt 1880- ban bekövetkezett haláláig.

A cikk adatait átvette a rádió és több országos lap is; ezek nyomán számos levelet kaptam, melyek közül a legérdekesebb Csehszlovákiából, Oroszvárról (Rusovce, pozsonyi járás) érkezett írója nem más, mint Schneider Erzsébet. Nem a költő-öccs Erzsébetje, hiszen az 1893 óta a gyomai evangélikus temetőben pihen, hanem egy huszonkilencéves asszony, aki egyébként a megszólalásig hasonlít az egykori, rég porladozó Schneider Erzsébetre.

A történet érdekes példája annak, hogy a sajtóban megjelenő jó képes riport hogyan siet segítségére az életrajzi kutatásnak. A pusztai asszony személyéről ugyanis vajmi keveset sikerült megállapítani: egy ifjúkori fényképe és egy idősebbkori olajportréja alapján ismerjük a külsejét, tudjuk róla, hogy 1824- ben született (sírkövének felirata alapján), hogy jól beszélt magyarul és németül, s öltözetéből, fennmaradt használati tárgyaiból tudunk következtetni arra, hogy fejlett szépérzéke volt. Mindezt a Nők Lapja is megírta 1963. évi 52. számának riportjában, s közölte az asszony fiatalkori

fényképét is. A riport feltűnt az oroszvári Schneider Erzsébet egyik magyarországi ismerősének: meglepte, hogy a névazonossággal nagyfokú külső hasonlatosság párosul. A lapot elküldte Schneider Erzsébetnek, s most a XX. századi „alterego” lepődött meg; ma is élő édesapjának, Schneider Ede egykori lap- szerkesztőnek elbeszéléseiből tudja ugyanis, hogy dédapja, Schneider János, a múlt század első felében feleségével, Reisinger Jozé- fával együtt vándorolt Ausztriából Magyarországra és telepedett meg a Nyitra megyei Ürmény községben, a Hunyady-féle birtokon állatorvos- és ménesmesterként; annál is inkább szívesen jött Magyarországra, mert családjának két férfitagja már korábban idevándorolt. Ezek közül az egyik a Geisst-féle uradalomba került. A dédapa még tartotta velük a kapcsolatot, annak fia azonban már nem: csupán emléküket őrizte meg a család számára.

SCHNEIDER ERZSÉBET,

aki elküldte dédapjának, dédanyjának, nagyapjának, arcképeit a Petőfi István fényképalbumában található ismeretlen arcképekkel való összehasonlítás végett, most az iránt érdeklődik, hogy a pusztai asszony nem az ő hajdani, réges-rég elszakadt rokonának leánya lehetett-e? Biztos igent vagy nemet csak akkor mondhatunk, ha kétséget kizáró bizonyítékok vagy ellenbizonyítékok birtokába jutunk; nem kétséges azonban, hogy a fiatal Schneider Erzsébet közlése érdekes nyomokat jelöl meg a további kutatáshoz, mely előbb-utóbb teljessé teheti a kisújszállási hagyatékkal kapcsolatos ismereteinket.

Petőfi cziistiallérja

ÉRDEKES, sőt megható apróságról kívánok még beszámolni: Petőfi szerencsepénzéről, melynek története ugyancsak István öccsével és — a Néplap olvasóinak figyelmére annál inkubb számot tarthat — a Jász- Kunsággal függ össze.

A múlt században elterjedt szokás volt, hogy az emberek különféle szerencse-pénzeket hordtak maguknál: különleges érméket, vagy éppen forgalomban lévő pénzdarabokat, melyekhez valami kedves emlék fűződött. Petőfi is állandóan magánál hordott egy ilyet: számos kortársa megemlékezik róla. Egyikük, Törökfalvi Pap Zsig- mond 1875-ben ír róla a Hon 76. számában. Törökfalvi jó barátja volt a költőnek; Nagybáhyán élt, Koltó szomszédságában. 1847 szeptemberében és októberében, mikor az ifjú házaspár Teleki Sándor költői kastélyában élte mézesheteit, a költő gyakran pe- lovagolt hozzá, s ő is meglátogatta őket a költői kastélyban. A jelentéktelen kis epizód azért értékes a Pe- tőfi-kutatás számára, mert kitűnően rögzít'' az élő Petőfit; a házaspár éppen készülődik valahová, Petőfin nászöltönye van: „habos fekete selyem atilla”; ,Az alatt, míg felesége szobájában öltözködött, Sándor gyermekies kedélyességgel, egy tallért dobált föl a levegőbe és kapdosta el. Majd állásba téve magat, Lisznyay palócos kiejtését utánozva szavalta: A Dunának szőke habjai stb.”

MAS ADATOK Vadnay Károlytól, a századvég divatos publicistájától valók, aki tizenöt éves kamaszdiák volt, mikor 1847. június 8-án Petőfivel együtt részt vett egy Miskolcról Hámorba rendezett kiránduláson. A költő a diák nagybátyjainak: Vadnay

Miksának és Vadnay Rudolfnak vendége volt (A nap történetéhez Petőfi egyik szép, lírai hangvételű prózai írása, a X. sz. Üti Levél s egyik1 megfoghatatlanul finom, a magyar impresszionizmus első jegyeit mutató hangulat-verse: az Alkony fűződik.) A fiatal Vadnay, aki a Borsod megyei ellenzék gyújtópontjában él, apjának, a közismert liberális politikusnak, valamint Szemere Bertalannak és Pálóczy Lászlónak mindennapos környezetében, érthető elragadtatással figyeli meg a híres pesti radikális költő minden mozdulatát és mondatát; az ő emlékezései a Petőfi-életrajz számára igen jól kiegészítik mindazt, amit a költő az Üti Levelekben megírt. Ő örökítette meg (Függetlenség, 1822. akt. 20. sz.) e kirándulás egy kedves epizódját: eszerint a mésztufa-barlang megtekintése után Petőfi felhívta az egész társaságot a tóhoz, s ott versengve azon igyekeztek, hogy azt kővel átdobják. Ez senKi- nek sem sikerült, eleinte Petőfinek sem, aki „balkezes volt”; ezt már a gyer- mek-Petőfiről is tudjuk, egykori iskolatársainak leírásából; valamint azt is. amit szintén megfigyelt Vadnay: „igen jó dobó volt”. (Az aszódi iskolában senki sem léphetett nyomába a longaméta-labdaját k- ban!)

Egy későbbi írásában (Irodalmi emlékek, 1899) ismét visszatér erre a kis történetre, s érdekes részleteket közöl: miután kővel nem

sikerült a széles vizet átdobnia, „...kivett zsebéből egy vaskos ezüst tallér-forma pénzdarabot.

— Ezzel tán — úgymond

— sikerülni fog. Pedig sajnálom, mert hát ez is a siker jutalompénze: Istók öcsém nyerte tavaly a nádor tiszteletére rendezett lófuttatáson.” (Jellemző ez a makacsság Petőfire, aki a gyerekes vetélkedést is komolyan veszi, a sikertelenséget semmiféle helyzetben nem tudja elviselni, s ezért képes lenne feláldozni az állandóan magánál hordott tallért, mely egyben emléktárgy is.) „Amit én felteszek magamban, törik-sza- kad, ki is viszem” — mondja, mikor általános taps közepette, egy Vadnaytól kapott régi harminckrajcáros- sal végül mégis csak sikerül átdobnia a tó széles tükrét.

VADNAY csupán abban téved, hogy egy helyen „kunsági lófuttatást” emLit, holott p nádor tiszteletére rendezett lóverseny Jászberényben volt; s abban, hogy az nem „tavaly”, hanem „tavalyelőtt”, azaz 1845-ben történt. Leírásának hiteiét erősíti egyébként Törökfalvi Pap Zsigmond idézett emlékezése is, aki hónapokkal később, Költőn látta nála a pénzdarabot; már pedig Petőfi július 1-én indult el Pestről, s oda csak november elején tért vissza Júliával; magával kellett tehát vinnie az emlékérmet.

A tallérra vonatkozó adatot Petőfi István életrajzában is megtaláljuk; a kitűnő felépítésű, nagy testi ügyességgel rendelkező ifjú már apró gyermekkorától kezdve lovagol (apja mindig tartott, sőt nagyban adott és vett lovakat); életének kutatója, Bajza József dr. ezt írja: „József nádor félszázados jubileumakor a Jászberényben rendezett lóversenyen ezüst érmet nyert. Bátyja elkérte tőle az érmet és pesti barátainak dicsekedve mutogatta, milyen derék legény az öccse.” (Petőfi- Könyvtár, XVII. füzet 12.)

Sajátos, hogy az életírók, akik egy-egy apróság kedvéért a legkülönbözőbb szaktudományok területére is elkalandoznak (Ferenczi Zoltán pl. meteorológiai és csillagászati adatokhoz _ folyamodott, hogy a „Négyökrös szekér”-en eltöltött „világos éj” időpontját meghatározhassa), sohasem állították így egymás mellé ezeket az adatokat: márpedig ha ezt megtesszük, magától ötlik elő a kérdés: mi is volt hát ez a pénzdarab? Milyen volt az az ezüsttallér amelyet — ismét más emlékezések szerint — a költő versírás közben is, jellegzetes, ideges mozdulattal féldobált és elkapkodott? Az adatcác így együtt

— nyomokat is szolgáltatnak!

Magam sokat tűnődtem ezen. Nem hihető, hogy Jászberényben valami alkalmi sportérméket osztogattak volna 1845-ben; végül — mint ilyen esetekben rendszerint — a véletlen segített. Kezembe került az érem, melyet József ntdor félévszázados jubileumára adott ki a Jász- Kun Hármas Kerület. Egy pillanatig sem tartottam kétségesnek, hogy égy ilyen példányt hordott magánál Petőfi. Az érme rendkívül finom ötvözetű ezüstből készült, mintegy 32—33 mm átmérőjű, művészi kivitelű munka; előlapján József nádor aprólékosan kidolgozott reliefje látható, a kővetkező körirattal: JÖZSEF CS. K. ÖRÖKÖS FÖHER- CZEG MAGYARORSZÁG NÁDORISPÁNJA JÁSZOK ÉS KUNOK GRÓFJA S BÍRÁJA. A relief alsó szegélyén a művész neve, csak

Tíz évvel ezelőtt balt meg a világhírű dán író, a nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő alakja.

r

insterberg környékén főleg babákat állítanak elő. Igen nagy kézügyesség kell hozzá, hogy ezzel a munkával az ember megkeresse a mindennapi kenyerét. A férj a legkevésbé fontos személy a házban. Helyette az asz- szony meg a gyerekek a fő családfenntartók; Ezért a népes család errefelé valóban áldás.

A Gessert házaspárnak csak egy gyermeke volt, az is későn született. — Évekig úgy látszott, hogy a házastársak egyáltalán nem kapnak segítő kezet. De a törpe Caryllis addig foglalkozott a Gessert mamával, addig olvasott ra és itatta titkos gyógynövények levével, míg végre szült, amikor más asz- szonyok már nagymama korban vannak.

Gesserték a Leina-völgy felső szélén laktak, ott ahol a Leina vize lezúdul a hegyekből. Kis házukat minden oldalról fenyőerdő övezte; Ha a kisfiú napfényre vágyott, messze el kellett barangolnia a háztól. így idejében megtanulta, hogy fáradságos út vezet el az örömhöz;

Különben ritkán volt rá ideje, hogy kifusson a tisztásra és megcsodálja a verőfényes világot, mert korán meg kellett dolgoznia a betevő falatért. — Először a formából kivett babatesteket rakta ki _ a ház tornácára, míg később már maga préselte kis

ujjaival a formákba az

anyagot. Édesanyja azután óvatosan kivette a babákat és lesimította a testük szélét, valamint érdes felületüket. Ezt az eljárást még nem lehetett a

gyerekre bízni, akit az

egyhangú munka szótlanná és komolykodóvá tett;

Ha az apa dolgozni ment az erdőbe és magukra managyítóval kibetözhető utassal: I. D. BOEHM F. A hátlapon hatsoros felirat: A JÁSZ KUN HÁRMAS KERÜLET VÁLTSÁGA SZÁZADOS ÜNNEPÉN FÉLSZÁZADOS GRÓFJA S BÍRÁJA HÁLÁS TISZTELETÉRE 1845. (József nádor jubileumával egyszerre ünnepelték ugyanis a redemp- tio centenáriumát.)

Feltevésemet a Magyar Tudományos Akadémia Pe- tőfi-kutatócsoportja az éppen idevágó életrajzi fejezet megvitatása alkalmával elfogadta; különösen megnyugtató volt számomra dr. Mezősi Károlynak, a Pest megyei múzeumok igazgatójának pozitív véleménye, áld nemcsak a Petőfi-csa- ládtörténetnek, hanem a Kiskunságnak is ezidősae- rint legkiválóbb szakértője, település- és helytörténeti szempontból is. Közlése szerint az éremnek arany- és bronzfokozata is volt.

SENKI SEM TUDJA*

később mi lett az érem sorsa. Hagyatékában, személyes emléktárgyai között nem bukkant fel. Szeszélyében mégis eldobta valahol? Vagy — s itt elkomo- rodík a játszadozó képzelet — gyilkosainak zsebébe vándorolt a jászok és kunok tallérja, a családi emlék, mely zsebében volt a hámori szép napon, a boldog költői hetekben, s mely tanúja — sőt: jellegzetes kellékként, a mozdulatok, az idegek magatudatlan játékszereként — részese volt ki tudja, hány verse megírásának? Heydte őrnagy ugyanis, halálának koronatanúja, kifosztva, kiforgatott zsebbekkel látta véres he: ' estét.

Imre Lajos

radtak, az anya kissé felengedett. Régi táncmelódiákat meg szerelmi dalokat énekelt fiának, vagy elmesélte a fonóban történteket és beszélt a faluban szokásos vigalmakról.

M

inden héten egyszer az asszony megrakott nagy kosarával elindult a völgyben fekvő gyárvárosba, leszállítani a félig kész babákat. Három mérföldes utat kellett megtenni és csak késő este ért haza. — Heinz ilyenkor ébren várta édesanyját, aki útjáról mindig hozott neki valami csekély ajándékot; Ha nem érkezett meg idejében, a fiú tudta, hogy a babagyárban nem kapott újabb munkát és így kénytelen volt a következő városba bandukolni. Itt álarcokat gyártottak a farsangra; Többször megtörtént, hogy szegény asszony csak másnap délelőtt vetődött haza; A végletekig kimerültén, mert nagy bugyor anyagot hozott magával karácsonyfadíszek készítéséhez. Ezekből az ezüstös kartonlapokból és a sok fényes papírból csinálták azokat a csillogó, tarkabarka díszeket, meg karácsonyfa hegyére tűzendő csillagokat;

Édesanyja sok érdekességet mesélt a távoli városokról, s a zárkózott fiú feszült figyelemmel hallgatta minden szavát;

Az asszony néha fiát is magával vitte, amikor árut szállított; De Heinz legtöbbször otthon maradt és egyedül még jobban kellett igyekezni a munkával;

A magányos lakásban gyermeki fantáziája lázasan dolgozott és annyira megzavarta, hogy egészen mást rajzolt a babafejekre vagy az álarcokra. Előfordult; hogy elcserélte a babák szemöldökét meg az álarcok szakállát és jót mulatott a dolgon, de sohasem nevetett. Ezek közül az álarcok közül egyesek nagy sikert arattak az álarcosbálon. Heinz mindig alulra dugta a tréfából elrontott álarcokat; De ha egyet kint felejtett, azt az édesanyja raka el, amíg ő aludt, nehogy meglássa az apja. Különben verés lenne a vége, ami az anyának fájt volna legjobban;

H

einz az évek múlásával egyre nehezebben kezelhető kamasszá serdült; — Apja panaszkodott, hogy minden áldott szombaton a kocsmában lődörög. A fiú nem szerette az örökké sötét, félelmet keltő erdőt, sehol egy ablak, amelyen át világosság szűrődne be. Gyűlölte ezt a farengeteget; — De ugyanúgy gyűlölte a babákat és a gyerekeket, akik játszanak velük.

Igen hirtelen természetű

vök. A legegyszerűbb dolgok méregbe tudták hozni, & ez lett a veszte, — Egy alkalommal, amikor ismét egyedül volt otthon, a babáknak készített leányfejek láttán valóságos dühroham fogta el. Miért is nem került legalább egyszer fiúfej ezekre a babákra? Olyan ellenállhatatlan vágyat érzett egy ilyen fiúfej készítésére, hogy kis zsebkésével azon nyomban nekilátott a puha téglaforma átalakításához. Az eredménnyel igen meg volt elégedve, és amikor édesanyja hazatért, már több tucat fiúfej volt szaradásra készen. Legnagyobb meglepetésére anyja nem örült ötletének, hanem keservesen sírásra fakadt; Az öntőforma meg az anyag el volt rontva, és bármilyen nehezére esett, mégis szólnia kellett férjéi nek. Az apa kegyetlenül megverte fiát, úgy hogy Heinz majd egy hétig nyomta az ágyat,

A

hogy így fájó derékkal feküdt, nagy elhatározásra jutott: El kell mennie, ki a nagyvilágba, oda, ahol nem nő mogyoróvessző, ahol a gyerekeket nem kényszerítik arra, hogy babákat készítsenek és ráadásul még verést is kapnak. Elvágyott ebből a zord erdőből egy szebb világba, ahol öröm gyereknek lenni; Régen foglalkoztatta ez a boldogító gondolat és most valóra akarta váltani,- Vasárnap reggel, amikor édesanyja kosarával a hátán elhagyta a házat, Heinz is felkelt. Apja már kint járt az erdőben. Zsebrevá- gott egy burgonyalepényt, majd kis szánkóját elővéve futni kezdett, mintha üldöznék. Már jó darabot ment, amikor eszébe jutott, hogy édesanyja nem talál ennivalót, ha megjön. így visszafordult és letette a lepényt a ház küszöbére. Néhány lépés után azonban arra gondolt, hátha róka talál jönni és megeszi. Ezért újból visz- szament és feltette a burgonyalepényt az ajtófélfára, ahová a kulcsot szokták tenni. Aztán elindult az erdőbe. De nem a völgybe vezető úton, hanem felfelé. Lassan kapaszkodva haladt mindig feljebb. Verőfényes dél volt, amikor kiért a legmagasabb pontra ahonnan gyönyörű kilátás nyílt;

I

tt megkereste a lefelé vivő utat, rádobta magát szánkójára és ha- sonfekve siklott le a völgybe, maga mögött hagyva az ismerős tájat. Félelem nélkül suhant bete a bizonytalanba:

Nagyszerű dolog volt ez a szökés. Még sohasem érezte magát ilyen jói. Fordította: Boldog Balázs

A KEZDET

Voltam, pattintott kődarab egy üveglap mögött, érzékeny gyümölcs ize a szájban, amikor átadtam őrizetre a múltnaki gyermekkorom áttetsző faluját.

Izzott az ég jelképpel-zsúfolt vászna.

Haladtam tovább, mint a hőség a föld szikkadt, égő sebhelyein; lánymellek villanása,

dísztelen zene kísért és nappal fésülködött az idő kirakatában- Majd semleges évszakok jöttek, víz-ágú fa állt az utcán, mosta egyre év-eső.

Akkor láttam meg Orpheus írását a falon:

Minden napért mi vagyunk a felelősek.

Szegedi Pál