Szolnok Megyei Néplap, 1964. május (15. évfolyam, 101-126. szám)
1964-05-10 / 108. szám
SBOLNOK KEGYEI NGPMP 19GÍ. májúa M. O» fcC/VóíS“ len, még bestsellernek sem nevezhető könyvhalmazból nehezen lehet egy-egy irodalom számba menő könyvet kihalászni. Van ott is oícsókönyvtár, viszonylag tényleg olcsóbb a többi kiadásnál, de ebben nem sok köszönet van. Bűnügyi históriák, botránykrónikák, striptiz-történetek: minden, csak nem irodalom. KÄRTNERSTRASSE IS. Méteres neon betűket szereltetett fel az egyik belvárosi cég a hatemeletes épület homlokzatára. Éjjel fél egykor, amikor a forgalom már valamelyest csökkent, lezárták a ház előtte az utca cákról felét és szinte percről percre egy óriás daru nőtt ki az aszfaltból. Hajnalra feltették a cég reklámját, reggelre a darunak már a nyoma sem látszott és másnap este — csodák csodájára — a neon-betűk mór világítottak. ,J*UNKA HADÁNAK a lépése dobog." — Mindenhol dalolják a bécsi munkásindulót, vasutas zenekarok menetelnek a Ringen, a Mariahillferstrassen, a dél és a nyugati pályaudvar előtt, szerte az egész városban. A vörös lobogók reggele, ez a jelző illik a bécsi május 1-re is. Százezrek menetelnek a körutakon, vörös zászlóerdő ring a Grábenen, a gazdag Bécs szívében. Leáll a forgalom, egymásután jönnek a vasmunkások, vasutasok, kiskereskedők, pincérek, hentesek, pékek, fodrászok... Százezrek kiáltják, zúgják félelmetesen: Nem kell Ottó, le a kapitalizmussal, vesszen a reakció! Embererdők harsogják, óriás betűk hirdetik: Békét, békét, Hruscsovék jót akarnak... Vörös szegfűk pompáznak a fölvonulók mellén, két schillingért vásárolták, mindenkinek van, aki a Práter felé tart. A rendőrök a tömeg előtt és mögött haladnak. A luxuskocsik a mellékutcákba szorulnak. Egy hatalmas Chevrolet Impala tulajdonosa, egy angol úr méltatlankodik is: Na még ilyet! És milyen sokan vaunak... Tiszai Lajos VARGA IMRE: Álma a fájától KÉPES GÉZA: Micsoda áram zuhog át rajtunk! Mit villanyvezeték összesodort két különnemű szára: lobogunk egybefonódva s kigyullad a lámpa: vágy és gyönyör — soha csömör egy pillanatra sem Húsz éve már pillantásodra pendül megfeszült idegem Nélküled a föld mint egy távoli bolygó > torz, süket és idegen fény és sötét, páncél, mi véd: ez vagy s a tiszta öröm, mely átölel,, nem enged el, nem enged bármi jön... ; A kkora, akár egy kis” lány, csak sokkal több rajta a szoknya. Súlya is madárnyi, de ereje mérhetetlen. Ilyen az anyósom, de mintha anyámat pótolná, aki régen elment. Ha ő nem bátorítana, a példájával, nem tudom, hol lennék. Nem is sejtem, mi lesz velünk. Életünk csak foly- dogái, akár a Duna, szelíden, nagyobb hullámok nélkül. Péter most még többet bolondozik; felesleges, üres mondatokat terít reám, — mint ahogy a már fecseré- sző óvodások hiábavalóan sokat beszélnek. Azt hiszi Péter: szórakoztat ezzel. — Mért vagy oíyan, mint egy zacskó savanyúcukor? — Ilyeneket mond, aztán hátba ver, s úgy ostromol, mintha menyasszonya lennék. És semmi tovább. — Csend ásítozik köztünk: Arra sem kíváncsi, mi van homlokom ráncai mögött. Élébb csak azt hittem, véletlenül ázott be valahol vezetékünk, ezért pislákol a közös árammal világoló lámpánk. Péter január óta nem ereszt dolgozni. — Tartsd rendben a lakást, legyél csinos, illatozzál. Könyvelőt lelnek, de énnekem nincs más ékes virágom. — Élőbbről tudtam már, szavakkal meg nem fogalmazva: félt engem. Egyszerűen irigyel az emberek szemétől. De vissza sem utasíthattam, mert mindjárt másodikén elém rakott ezerhatszáz forintot. Karjaiba is kapott, körbe pörgetett. pedig tudja mennyire szédülök ettől, és újjon- gott. — Nem kell gürizned, Magdaléna. Itt a félhavi zsoldod. Ez a tied. Főnök lettem, komoly főnök. — Elkábított vele, nem leltem szavakat. Megvallom, jólesett nagyságos asszonykodnom. Még egymagámban is. Péter olyan főnök volt itthon is, hogy megkívánta: amikor ő hazatoppan (autón jár már!), én kéznél legyek, üdén és kívánatosán. Csak hát — nagyon ráértem. — Nézgelődni is. Természetesen — csak ki az ablakon. De lehetett — befelé is. így vettem észre egyszer, hogy a névnapomra kapott pálma levelei deréktörő vággyal fordulnak a nap felé. Szinte át akarnak hágni az ablaküvegen. Aznap délután nem talált odahaza a főnök úr. Kitörtem a körút legforgalmasabb részére, s pár kilométernyit csatangoltam. Ügy hullottak. szemembe az emberek, a kövérképűek meg a girhesek. a fütyörésző vidámak és a kirakatok előtt nyálatnyelegetők, mintha először pillantanám őket... Nem, nem értette Péter. El akarta vinni a lakáskulcsom. Csak mikor kinevettem, akkor rettent meg. A nevetésem színén. Száját élesre húzta, aztán valami otthoni munkába meneke- dett a válaisz elől. A nyósom mindig va" sámap délután szokott odahaza levélírásba fogni. így címezi leveleit: „dr. Séllyei Péter és kedves családja részére”. Ahogy olvasom, a szeretet nyomban kijavítja a szövegben meg-megroggyanó helyesírást. Szívem úgy dobog, mindig ha betűit látom, mintha csak az anyám írná. Péter eltűrte elébb, hogy bontott borítékok hevernek asztalán. De tavaly nyáron egyszer csak rám csattant szava: — Engedd meg hogy a mama leveleit én olvassam elsőnek... Nem is gyanítja, most sem, házasságunk negyedik évében, mennyire megszerettem. anyját. Ahogy csak lehet az enyém után. Lassanként én vagyok az egyetlen bizalmasa. A két Séllyei... férfi. Egyedülálló, magányos, szótalan bölény. Így jellemezhetem őket. Olyan szégyellősen féltik magukat, úgy takargatják, akár ahogy én elfödöm magam Péter előtt a fürdőkádban. És én arra vágyom, hogy beszéljen velem! Me- • sélje el, gyónja meg gondolatait, amik okos fejéber nyüzsögnek. Altkor én is nyugodtan elmondanék neki mindent. Csak a velem egysorsúak tudják, mennyi vallani valója van egy nőnek, ha egész nap egyedül van. De Péter nem szól. csal: játszik, csak csinos tárgynak tekint. Férfikézre való játékszernek. És időm akad. Egyre több, s számos gondolat há- borog már fejemben. Mostanában mást se tettem, mint térdemre ejtettem az olvasott könyvet, és órányi időt is elgondolkodtam Péteren. Tudom, semmi se változott benne, úgy sejtem: bennem se, csak az idő úszik köztünk egyre, s ez az elmélkedés, ez a boncolgatás láttatja egyre inkább úgy a férjem,, mint aki külön ember, egy másik, egészen más ember. I eveiet írt nemrég a ™ mama. Nem bontottam fel, odatettem az üveglapra, az asztalán. Akkor jutott csak eszembe, mikor a fürdőszobában készülődve meghallottam, Péter idegesen kirúgja maga alól a széket, odadübög az ajtódhoz, s az ajtófélnek támaszkodva jobbjával hadonászik: — Láttad, mit írt a mama? Hát nem! Mit gondol? Azért rakjuk mi a pénzt a takarékba, hogy most csak úgy lopjak ki belőle kétezret, s vigyem le nekik?! Mert ők disznót akarnak venni? Közösen velem! Hah, ismerem már ezt, jól ismerem! Mert Séllyei Gábor előtt nem rendes év az az esztendő, ha elmarad a disznóvágásí Mert 6... Egészen gyerekhangon feleltem: — Ha igazán kell nékik a pénz, akkor mért nem adhatnál valamennyit? Kerekre meredt szeme, s nem értette, miért beszélek én vissza. — Ha nem tudnád, minden fizetésemből küldök nekik egy százast. Minden két hétben! S nem magatehetetlenek még, nem... Különben is mért ugrott ki az öreg ötvenhat telén a szövetkezetből, mi? Azt is sejteti ám a mama, azért is kellene ez a lemenetel, hogy egyengessem vissza az útját! Hát ne, Magdaléna! Én nem járatom !e magam, nem, pláne odahaza. Ezerkilencszázötvenhéi decemberében nem vág disznót az én pénzemből Séllyei Gábor. Eh, különben is unom az ilyen ósdi, begyepesedett embereket... — Szüléidről szólsz, Péter! — Ügy! Csak papolj te is -nekem. Csak védd te is a vén maradiakat! Ha valaki megakaszt az utamon, vedd tudomásul, még ha az úristen is, annak is megmondom a magamét... — Menjünk le együtt. Jó? Most szombaton délután leutazunk, te visszajössz vasárnap este. Én meg maradhatok, ráérek... — Majd éppen eltolom a vasárnapomat!. Különben is, szombat este összejövetelem van. A miniszteriálisokkal. Csali nem szalasztóm el az első helyettest! —■ Mért? — Mért? Hahí — nevetett dühében, s rám csapta az ajtót. kJ eggyőződésem volt e * * .percben, nem Sellyéi Péterrel beszéltem oz imént. Valaki más járt itt. Valami ismerős férfi, akinek körülményeit, hatvanon felüli szüleit is jól ismerem, igen, akinek mozdulatait fejből is leírom bárkinek. De ez nem a férjem volt. Péter nem nyilatkozott többet a levélről. Eltette, én nem kutattam. ' Azért egész héten át lestem, mikor megyünk. Szombaton reggel a férjem asztalán, ahol éjfélig szorgos harkály módján kopogtatta. az írógép betűit, pársoros levelet leltem, a boríték mellett.. Nyilván nem volt, már ereje, türelme a helyére dugni, leragasztani, feladni reggel a postán. Itt hagyta, majd hétfőn kerül biztosan a ládába. Olyan ráérős levél lehet, így gondoltam. De kíváncsiságom győzött. ..Kedves Szüleim! Jól vagyunk mindketten. Mostanában nem tudunk lemenni, nagyon sok a dolgunk. Amiről a mama írt, az a pénz már nincs meg. Egyelőre nem tudok küldeni. Majd meglátjuk később, mi lesz. Jó egészséget kívánunk mindketten maguknak Szerető fiuk: Péter és...” Akkor ébredtem rá, miért hever itt ez a kurta, rideg, űrié ti válaszlevél. Szentesítsem én is. írjam alá: Magdi. Láttam a mama szemet a falon. A fényképen. Olt volt, de máris élőként állt előttem, ráncos kis arcával, csupafekete ruhájában,' fájós ízületeiről hallom panaszát. Éreztem meggörbült, soha többé ki nem egyenesedő ujjainak kedves simítását. Nem írtam oda a nevem. Nem. Leragasztottam a levelet, s a délelőtti vásárláskor belöktem a ládába. Kedden levelezőlap jött. Csupa otthoni hírrel, amiket én, a pesti lány, az idegen, nagyvárosi lény nem is érthettem. Csak azt lestem, megsejtette-é a hosszú hallgatás, várakozás napjaiban a mama: nem lesz közös disznajuk a fiúval az idén, aztán: bizony nem látja az esztendőben már a január óta szeme elé nem került gyerekét. A pár sor azonban nem árulkodott semmiről. Csak a szeretet halk melódiája zúgott elő az egyszerű szavak mögül. Pénteken, mikor már belefáradtam a postás lesésé- be, mert vártam a fájdalommal teli választ, a könnyekkel eimaszatolt Sörbe sorokat, akkor sem érkezett levél. Csák délután, három óra tájban csöngetett be a csomagpostás. Testes, kék papírba burkolt küldeményt cipelt bs. Benne, a jókívánságokkal teli levél mellett, rántott csirke volt, mellé nyolc, férfiökölnyi birsalma. Péter születésnapjára küldte a mama. Fia kedvenc csemegéit. A levélben szó se volt Péter üzenetéről. sak azt a fintort, ami- vei férjem megnéz!« az íróasztalán kiterített csomagot, azt őrizte meg emlékezetem élesen. És azt a riadalmas érzést: hát eny- nyire el lehet szakadni a fától? Szavaira azután nem is sejdítek. Annyira Zúgott akkor a fülem, annyira ko- togott megbántott szívem, hogy pillanatra a világ ingott meg előttem. Jaj, nem tudom, hogy lehet ekkora szakadék fölé eztán még hidat verni!
