Szolnok Megyei Néplap, 1964. május (15. évfolyam, 101-126. szám)
1964-05-17 / 114. szám
1984. május 17, SZOLNOK MEGYEI JffiP Tt&V u ITT MINDEN ÚJ ÉSÚJHÓDÓ SZUBJEKTÍV ADATOK ECYÉPÜLŐ VÁROS TÖRTÉNETÉHEZ Amikor elhatároztam, írok a múltról, a jelenről és a jövőről — mely szinte beláthatatlan távlatokat, mérhetetlen fejlődést ígér a ma még négyezer lakosú településnek — tudtam: korántsem törekedtem a tökéletességre. Apró részleteiben nehéz lenne elmondanom, hogyan alakult ipari településsé Martfű, hogyan fejlődött községgé, s miként nő majd könnyűipari várossá. Mindezt részleteiben elmondani talán' felesleges is lenne és semmiképpen sem egy újságcitkk feladata ezt nyugtázni. Megteszik ezt majd bizonyára helyettem azok, akik egyszer arra vállalkoznak — talán 1970-ben vagy még élőbb is — hogy könyvet írjanak Martfű történetéről. A történetről; mely oly nagyszerűen példázhatja országunknak,- benne népünknek történetét. Annyira örülök a lakásomnak, hogy amikor szabadidőm van, itthon vagyok és gyönyörködöm benne A múltról csak ennyit: három földbirtokos közül az egyik eladta egy Bata János nevű szlovák cipőgyárosnak 600 holdnyi földjét. A cipőgyáros ezután üzemét épített, mint sok helyén a világnak, leányvállalatot Magyarországon — meg néhány lakóházat. Rangosabbat, mint a környező tanyák, zsellérházak voltak. S az az egyemeletes gyárépület éveken keresztül úgy állt magányosan a puszta közepén, mintegy felkiáltójel az üres füzetlapon. De felkiáltójel volt! Figyelmeztető! És az emberek, akik alig ocsúdtak a háború borzalmaiból, akik alighogy megkezdték sorsuk saját irányítását — megértették. A büszke gyárépület, a rangos házak mellé újabbak épültek — s mint a kamaszkorba serdült gyermek, ki telve van ellentmondásokkal — faluvá fejlődött Martfű. Ám a serdülőikor után jön a férfikor, s e településtől sincs mesz- sze már a várossá növés ideje. Ma közel kilencszáz család él itt — a munkásszállások -lakóin- kívül — ési a gyár hívószavára több mini ötezer ember indul munkába műszakkezdésekkor. A jövő? Tizenöt év alatt, A jót könnyű megszokni így látják Martfűt a kisiskolások, az iskola nagy üvegablakából kapkodnak mindent, shogy még nincs megfelelő üzlet a telepen. A jövő? Nem, őt az nem nagyon érdekli, ő már csak a múltban él. De hogy a gyerekei olyan szépen boldogulnak, annak nagyon örül. Vigyáz az unokára, a lakásra. Papucsban, cipőben, be nem lépne a szobába, csak harisnyába, vagy mezítláb. Azt mondtam ugye, hogy Faragó néni a múltban él? Akkor azt is hozzá kell tennem, hogy az új általános iskola negyedik osztályos tanulói nagyon is a jelenben és számon tártját a jövendőt. Lovas Pisti betéve tudja, mi épül itt a következő tizenöt esztendőben. Molnár Kati azonban már hozzáteszi: — Jó lenne, ha egy kórház is épülne, mert én ápolónő szeretnék lenni. — Meg kellene egy sportrepülőtér — kiált közbe B" ke Laci. Deák Ági szemérmí":f'n csak ennyit mond: — Épüljön egy színház, mert én színésznő akarok lenni. És szavamra mondom, nehezen tudnám felsorolni azokat az elképzelésekért, amelyek megvalósulását ezek a gyerekek szívből kívánják szülőfalujuknak, — hogy az város legyen. Kívántak mindent: kórházat, iskolákat, újabb gyárépületeket. Megelevenítették előttem a jövő iskoláját, ahol a televízió már a gyerekek szolgálatában áll. Mindent kívántak, csak egyet nem: elmenni Martfűről. Minden szavukból a lakóhely iránti szeretet csendült ki — igaz, kicsit gyerekesen, a maguk módján. Martfűn van az ország egyik legnagyobb cipőgyára. Majdnem annyi lábbeli készül itt egy esztendő alatt, mint amennyi az ország lakossága. „Made in Hungary — Tisza” — hirdeti a címke külországokban, amerre csak exportálják termékeiket. De ez a címke nem sokat mond arról a német, a lengyel embernek, a szovjet vásárlónak, vagy éppen a sivatagi bennszülöttnek; hogyan élnek azok a cipőgyári emberek, akik e vilá- gotformáló években elhatározták, hogy várost építenék maguknak. Szöveg: Varga Viktória Fotó: Nagy Zsfl* 1970-ig, a távlati fejlesztési terv szerint közel kétszáz szövetkezeti, ötszáz állami és majd kétszáz családiház épül Martfűn. A sokmillió forinttal létesült művelődési ház, új iskola mellé újabb általános iskola és gimnázium, tanácsháza, tűzoltólaktanya és mentőállomás, bölcsőde és óvoda épül áz üzletek sora mellett. S az emberek, akik ma lakják és akik lakói lesznek a majdani városnak, vajön mit tudnak arról a hatalmas fejlődésről, mely településük előtt áll, s mit tesznek érte, hogy azzá legyen? Nincs szándékomban azt a látszatot kelteni, hogy Martfűn e perspektívának mindenki tudatában van. Fazekas László, az üzem munkásellátási osztályának munkatársa — a lakótelep gondnoka — volt az egyik legjobban tájékozódott ember. ö meg az általános iskolások. Fazekas László tizenkilenc éve él itt. Együtt öregszik és fiatalodik a gyárral, öregszik: mert az elmúlt évek néhány barázdát hagytak arcán. Fiatalodik: mert nemrég házat épített és mint egy ifjú szerelmes választott párjáról, úgy beszél a saját házáról, meg a lakótelepről. — Látja? Gombamódra nőnek itt a házak egymás után. Ott a családiházak, »tt a szövetkezeti lakások. És arra épülnek majd az új állami lakások... — mutat körbe maga körül, s ez a mozdulat olyan, mintha szívére akarná ölelni az egész világot gyárral, házzal, a kanyargó Tiszával együtt. — Pedig nem kis gond a házépítés. — Nem bizony. Mi is a feleségemmel együtt (a gyárban dolgozik ő is) alaposan megkínlódtunk érte. De megérte. Aztán meg takarékoskodunk. Ügy mint legtöbben. — Egy hirtelen kérdéssel rám nézett. — Mit gondol, mennyit fizet ki az üzetn egy hónapban munkabérre? — Fogalmam sincs. — Hatmillió kétszázezer forintot. Most ha még hozzászámolja, hogy van üzemi konyha, majd mindenki ott étkezik, a legtöbb gyereket A legkisebbek, akik már a város lakói lesznek bölcsődébe, óvodába helyezték el... Ugye, hogy tudnak takarékoskodni az emberek, van miből. S talán nem érdektelen, ha elmondom azt, amit leány egyszer odaállt elé: — Anyám, költözzön hozzánk. Kaptunk szövetkezeti lakást, a gyártelepen... — A jót könnyű megszokni — mondja nekem, Hogy milyennek képzeljük a jövőt? Én színésznő szeretnék lenni szintén megtudtam: az üzem évente közel tízmillió forintot fordít különféle szociális juttatásokra: üzemi konyha hozzájárulásra, bölcsőde-, óvodafenntartásra. Hogy jól keresnek az üzem munkásai — bár nem élnek gond nélkül — egyik biztosítéka a jövő valóra- váltásának. Valahogy így fogalmazna ezt meg Szelei Ilona, aki tizennégy esztendeje már a gumigyárban dolgozik. Elvált asszony, négy gyereket nevel. Nemrég élte élete legboldogabb napját: a kis rozzant vityillóból, új. modem szövetkezeti lakásba költözött. — Nem is megyek én most sehová sem. Pedig mondják a munkatársnőim: te, Ilona, gyere el a moziba. Én annyira örülök a lakásomnak, hogy amikor szabadidőm van, itthon vagyok és gyönyörködöm benne. Vettem új hálószoba bútort is... És új lakásban, új bútorok között él, süt-főz gyerekére, vejére, neveli a kis két esztendős „trónörököst” Faragó néni is. Huszonöt esztendeig hordta a vizet a kútról a nagymosáshoz Homokon. Pedig de sokát kellett a négy gyerek miatt a teknő fölé hajolnia. Aztán szép csendben eltemette az urát, a gyerekei szárnyat eresztettek. S a legkisebb amik«- azt kérdezem tőle, nem szokatlan-e számára a harmadik emelet. Panaszképpen csak azt sorolja; hogy a piacon hamar szétGombamódra nőnek itt a házak egymás után
