Szolnok Megyei Néplap, 1964. március (15. évfolyam, 51-75. szám)

1964-03-13 / 61. szám

1S«. mérem 13. SeOUWK MEGYEI NÉPLAP 5 4+2= ? A szakma ste is fontos Egy mozi folyó ügyei Nem a legszebb látvány, ha egy épület mennyeze­te vagy oldalfala beázik, s kellemetlen, ha a néző nyakába folyik a víz. Per­sze ez nemcsak esztétikai és kényelmi kérdés, ha­nem súlyos anyagi kár is lehet. Ezt tudta a Tisza mozi üzemvezetője is. Ezért a tetőfedési munkákat már augusztus elején megren­delte az Épületkarbantar- j tó KTSZ-től. És elmúlt szeptember, és következett október is, de az a két ember, aki megjavította volna a tetőt, csak nem jött. A mozi üzemvezeője október» 31- én újabb levelet küldött, melyben sürgette a KTSZ-t hogy a nagyobb esőzések és a téli hideg beállta előtt hozzák rendbe a tetőt. A sürgető levélre vá­lasz sem érkezett. És múltak a hónapok, egészen márciusig. Télien az Épületkarban­tartó KTSZ azért nem küldött ki senkit, mert sí­kos tetőn nem llehet dol­gozni. Ez érhető! De a .mozi üzemvezetője még nyáron rendelte meg a munkát! A ktsz arra hi­vatkozott, hogy előbb a lakóházakat kellett rend- bebozm. Ügy érezzük, hogy a vállalat ilyen ké­sedelmet még ilyen érv mellett sem engedhet meg. Bár a beázásnál csak anyagi kár keletkezett London (MTI). Az angol alsóház egyik bizottságában a kormány lakásügyi tör­vényjavaslatának megvita­tása során Sir Keith Jo- aei ’ a lakásépítési ügyek minisztere beismerte, hogy Nagy-Britanniában több mint 2,5 millió azoknak az épületeknek a száma, ame­lyek teljesen elavultak, s olyan rossz állapotban van­nak, hogy élettartamuk 15 évnél rövidebb. A legújabb hivatalos Jd­A jászberényi Lehel Ve­zér gimnázium egyik har­madik osztályának diák­jait még másfél év vá­lasztja el az érettségitől és a géplakatos szakmun­kás bizonyítványtól. A fiúk a Hűtőgépgyár szer­számüzemében ismerked­nek meg a gyakorlati munkával. Az üzem kilenc szocialista brigádjának tagjai nevelik őket. Ko­vács György, az alapszer­vezet párttitkára, aki egy­ben művezető is, nagy Ezután az egyik munkar padhoz mentünk. Harner Mihály szerszámkészítő éppen magyarázgatott két tanulójának. Tőle azt kér­deztük. hogy mi a véle­ménye á tanítványairól? — őszintén szólva nem könnyű erre válaszolni. Sajnos azt tapasztalom hogy a szakma iránt nem érdeklődnek. Én amikor inas voltam, annyit kér­deztem a segédemtől, hogy alig győzött elzavarni. Ezek a gyerekek mások. Nagy ambícióval kezdtek tanulni, aztán láthatóan megunták az egészet. K. A. — mutatott az egyikre — meglehetősen lusta, Egyetemre Erre a fiú közölte hogy ő nem altar géplakatos lenni, s ha léérettségizett újra ipari tanuló lesz: rá­dióműszerész. Gutái Lász­ló szakmunkás jelölt szin­tén más iránt érdeklődik. Persze ezt ott is kell tud­ni. ö a GELKÁ-hoz akar menni tanulónak. Kiss Pál Lászlót kérdezve szintén azt a választ kaptuk, hogy 6 nem akar a gyárban mutatás szerint a 100 évnél régibb, roskadozó házak száma 2 800 000. A nyomor­tanyák száma Angliában meghaladja a 600 000-et. Stockwood anglikán egy­házi vezető nyilatkozatá­ban kijelentette: Londonban az emberek ezrei tengődnek, túlzsúfolt, piszkos, düledező nyomor- tanyákon, további ezreknek pedig egyáltalában nines hadéi a fejük felett. szeretettel, de aggódással beszélt a gyerekekről. — Rendesek, bár még nem értik meg annak je­lentőségét, hogy nálunk az érettségi bizonyítványhoz szakmát is kapnak. Nem a képességeikkel van baj, hanem azzal, hogy még mindig idegenkednek a gyári munkától. Alig van közöttük olyan, aki az érettségi után vissza akar jönni hozzánk. Nekem azt mondották, inkább tovább tanulnak, vagy újból ipari tanulónak mennek. rendetlen, sokat lóg. Már az édesapjával is beszél­tem. De nem volt eredmé­nye. Félévkor szakrajzból meg is bukott. A gyerek riadtan pillo­gott, tiblábolt míg róla volt szó. Barna István szakok­tatásvezető gyors vizsgát tartott. — Na mond meg fiam, hány fokon olvad a vas? Némi töprengés után így hangzott a válasz: — Azt hiszem... ezer­egyszáz Celsius fokon. — Látja? — méltatlan­kodott a kérdező — három éve foglalkozunk vele és a legelemibb dolgot sem tudja. jelentkezik? re jelentkezik. Az egyet­len közöttük — már aldk- kel beszéltünk — Loór Lajos volt, aki jó géplaka­tossá szeretne vélni, s aki az érettségi után a Hűtő­gépgyárba tér vissza. A beszélgetések eredmé­nyeiről Csillák Sándor üzemvezetővel, Szabó Jó­zsef idomszerésszel és Barna Istvánnal folytat­tunk utólagos eszmecserét. — Vajon jó szakmunkás lesz-e belőlük, ez a kérdés aggaszt bennünket — kezdte az üzemvezető., — Mi szeretnénk és remény­kedünk is. Okunk van rá, hiszen a harmadévesek gyakorlati osztályzatainak átlaga félévkor 3,9 volt. Az ember viszont azt nem érti, hogy a fiúk alig sze­retik azt, amit csinálnak. — Talán azért, mert a szakmunkások néha türel­metlenek velük — szólt közbe Barna István. — Hát persze, mikor magasabban képzelik ma­gukat. Ide jöttek hozzánk, aztán elkezdtek fölényes­kedni, visszabeszélni... — fortyant fel Szabó József. — No, de hiszen gyere­kek, ezt nekünk is meg kell értenünk — csillapí­totta a vita hevességét Ko­vács György, aki közben újra társunk lett a beszél­getésben. — Hamar rájöt­tek a srácok, hogy nincs mire felvágni. Az üzem szakmunkásainak 90 száza­léka technikumba, vagy kö­zépiskolába jár. Műveltség­ben mindig felveszik a diá­kokkal a versenyt. Ezt a fiúk is észrevették és ha­mar csendesebbek lettek. A nemakarás vége — Nem volt ez azért éles ellentét, inkább olyan diákos hetvenkedésből kö­vetkezett. Túl vagyunk raj­ta — tett pontot a témára Csillik Sándor... Szó ami szó,, elég hosszú­ra nyúlt vitatkozgátásunk nem zárult le olyan ered­ménnyel, amit megnyugta­tónak lehetne nevezni. Hogy Szabó Józsefet idéz­zem: „Lesznek-e vagy sem jó szakmunkások a diákok, szerintem nyitott kérdés”. A gyakorlati osztályzatok átlaga azt bizonyítja, hogy a harmadikosok elfogad­ható eredményt mutatnak fel, csak az a baj, hogy fel­használni nem akarják majd a szakmunkásbizo­nyítványt. Ez elgondolkoztató és ten­nivalókra hívja fel a figyel­met. Többek között arra, hogy az iskolában és a mű­helyből is többet kell fog­lalkozni ennek az osztály­nak a munkára-, a szakma­szeretetre való nevelésével. S talán jövőre azt is meg lehet tenni, hogy amelyik gyerek nem akar géplaka­tos lenni, azt inkább cserél­jék ki más osztálybelivel, olyannal, aki ezt a szak­mát szeretné elsajátítani. A nem akarásnak nyögés a vége — ezt a közmondást bizonyítja Koncz András bukása, Gutái László és a tüjbiek példája. A gyerekekkel, segédek­kel és az üzem vezetőivel való beszélgetéseink képle­te továbbra is: 4+2=? —■ maradt. Ügy gondoljuk, hogy ezt az ismeretlenest a hátralévő másfél évben még meg lehet oldani. Fábián Péter dolgozni, hanem egyetem­Hatszázesrer nyomort anya Angliában Gimnazista e’emi ismeretek nélkül U=T=A=Z=A=S Ébredeztem, kábultan és megmerevedett nyakizmok­kal. A busz szorgalmasan nyelte a kilométereket, bár ezen a vidéken, úgy látszik, nem tűnik szembe a lerótt távolság. Tanyát tanya kö­vet s a változásokhoz szo­kott szem azt a látszatot továbbítja az agyközpont­nak, hogy libikókát ját­szunk két nyárfás közt. Reggel fél nyolc, a dűlő- utakon apró emberkék igye­keznek az iskolába. Égjük fehér falon ezt olvasom: „Ez a tanya eladó”. Sűrű bozót takarja az udvart, a csönd úgy tűnik itt, mint a merev test. Távolabb pi­rostéglás épületsorok. Ezek az állami gazdasághoz tar­toznak. — Jó ez... — s aki hoz­zám szól — és felver félig- ébredésemből — kimutat az esőre. Mert az eső vigasz­talanul és kitartóan csap­kodja az ablakot és az ap­ró, tanyasi házakat. Külö­nös ember: bajusz, merevre szoktatott kalap, szürke haj és megfakult szempár. A szájat félig takarja a ba­jusz, a másik felen olykor óvatosan nyálaz a nyelv. — Mi? — Kell! — mondom az esőre, mert mért ne kelle­ne? Vagy mondjam azt, hogy: kérem, én ehhez nem értek... — Bizony kell! — erősítem meg magam is hitemben. Vizsgál a különös szem­pár, végigmér, belém igyek­szik hatolni; az ujjhegyek frissen borotvált arcot ta­pogatnak. — Debrecenybe? — így mondja, hogy „Deb­recenybe”, nem másként akkor sem, amikor megis­métli a kérdést — Oda — mondom én; mit tolakszik ez az öreg? Kerdem most én, de csak magamtól, a nyakam kü­lönben is fáj, nem szabad­na elaludnom utazás köz­ben, az csak fárasztja az embert. — Én is Debrecenybe utazom — mosolyog rám, s szemében megjelenik a köl­csönösség bizalmas jele; mert hogy hát egy városba utazunk. A végén kideríti az atyafi hogy rokonok va­gyunk ... Mélázom a tájat, tanya, tanya s időnként szépen épített épületsor, ezek állami gazdaságok, bár így is kopár számomra mindez, hiányzik a hegy, az erdő... Az öreg is a me­zőket nézi, azt kutatja, hogy mi érdekelhet engem olyan nagyon. Nem állja sokáig: — Nem erre valósi? — Nem — mondom. Az öreg megörül. — Én sem. Csak utazom Debre­cenybe. Meg kellene mondani az öregnek, hogy nem nyövel, hgnem növel. De minek, akkor aztán nem hagy bé­kén Debrecenig. Polgáron nyolc percet vár a kocsi. Kiszállunk mind a ketten. — Meghívhatom egy snapszra? — mosolyog s int a kocsma felé. --Na! — biztat. Mondom, hogy nem szok- tam, reggel különösen nem. mert az egész napra meg­zavar. Mikor kijön az öreg a söntésből, belopakodom, kérek egy fél kevertet, mert kora reggel zsibbadt az em­ber gyomra, az ital jól fel­melegít. S mert utazunk to­vább 1— mi az a nyolc perc? — újra az öreget né­zem. Az alsó ajkát egyre sűrűbben nyálazza a nyelv, s a kalap is alig takarja a homlokot, a szempárból meg olyan gyermeteg me­legség és érdeklődés árad rám, hogy azt nem lehet szó nélkül hagyni. — Aztán minek tetszik Debrecenbe utazni? — kér­dem, hogy engeszteljem magam a nyavalyás szót­lanságomban. Az öreg játékosan meg­döbben: csodálkozik és pár másodpercet hallgat is, mintha titkolózna s ki akarna bújni a kíváncsis­kodó kérdés elől. — Minek? — kérdez visz- sza, hogy bizonyosságot kapjon érdeklődésemben. — Hát... az avatásra! — hu­nyorog s már nem is szür­ke a szeme színe, de élénk kék, amilyen lehetett húsz­harminc évvel ezelőtt. — Mert két orvos fiam van nekem... — Igyekszik sze­rény maradni s nem kife­szíteni mellét. — Kettő, bi­zony! — Az ujjak újra vé- gigslmítják a frissen borot­vált állat: most látom, ml­Lámpás és tükör Egy megrendíts dahumentusnmmsvr margójára Azt az órát, amelyet sokszázezer rádióhallga­tóval egyetemben szer­dán este a rádió mellett töltöttem, sokéig nem fo­gom elfelejteni. A rádió már régen be­bizonyította, hogy lehe­tőségei a vizuális eszkö­zökkel elénkvetííett kép kivételével, szinte kor­látlanok. A Sárika lám­pása című műsor arról győzött meg, hogy a hang eszközeivel, a vá­gásokkal, a tények egy­másra sorakoztatásával láttatni is képes. Dokumentumműsor. Té­nyek, vallomások halma­za. Mégis — mestermun­ka. Török Sárikát két emberbőrbe bújt hitvány vadállat, az apja és a mostohaanyja körmönfont galádsággal lassan meg­gyilkolta. Törökéket a bíróság halálra ítélte. De a két főbűnösön kívül sok-sok kisebb bűnös, kö­zömbösségben és bürok­ráciában bűnös ember játszott közre, hogy ez a gyilkosság bekövetkez­hessen. A három riporter mestermunkát végzett­A Iegidegfeszítőbb de- tektívregényeket megszé­gyenítő bravúros nyomo­zás története bontakozott ki a hallgató előtt. Sorra megszólaltak az ügy sze­replői, az édesanya, aki meg akarta menteni a gyermekét, de nem si­került neki, mert szem­beszállt vele a paragra­fus, az előítélet, s azok az emberek, akik nem néztek a paragrafusok mögé. A tanácsi dolgozó, akinek jelentették, de ugye ő nem intézkedhe­tett... A tanácstitkár, aki a szomszédok pa­naszát asszonyi szóbe­szédnek tartotta. A sás- diak, férfiak, asszonyok, akik ugye látták, dehát az a sok dolog, nem ér­tek rá ezzel foglalkozni... A három riporter fel­emelte Sárika lámpását és egy tükröt világított meg vele. Egy ártatlanul meghalt kislány sorsának vészlámpájánál nekem, ne­ked, neki, mindnyájunk­nak bele kell néznünk ebbe a tükörbe. Önön lelkiismetetünk tükre. Mit lát benne az a két tanácsvezető bíró aki a büntetett előéletű apa kezére adta a védtelen gyereket? Mit a tanács­elnök, aki nem intézke­dett azonnal, amikor szükséges volt. A szom­szédok, akik csak egy­másközt beszélgettek a kis Sári kegyetlen sorsá­ról? Ülök a rádió előtt - és gondolkozom. Ha belené­zek e szomorú kis lám­pás fényénél, mit mutat­na nekem a tükör? Hi­szen nem is tudtam, ott sem voltam, nem is is­mertem. De egy hang va­lahonnan belülről azt súg­ja: nincs igazad, kényel­mes vagy, kibúvókat ke­resel. JVÍegtettél a saját posztodon mindent, hogy ilyesmi ne történjen? Nem fordultál-e szemér­mesen félre akkor, ami­kor részeg, gyermekét kínzó apát láttál, mond­va: nem tehetek sem­mit, nincs jogom? De bi­zony volt ilyen eseted! Irtál-e eléget arról, hogy erre vonatkozó törvé­nyeink és rendeleteink hiányosak, rosszak, nem elég hatékonyak az apró szánandó életek megmen­tésére? Nem! Köszönöm Bánkúti Gá­bornak, Beretzky Gyulá­nak és Dolgos Jánosnak, hogy magasra emelték Sárika lámpását. Messzi­re világít annak a fénye. S világánál megtanultam újra és még jobban: A kegyetlenség és á go­nosztettek sárkányát nem pusztíthatjuk ki, csak ha sorra levágjuk fejeit: a bürokráciát, a közömbös­séget, a kényelmésséget. az ostobaságot, a meg­elégedettséget, Ez az igazi szocialista humanizmus! A boldog jövő embersége, amelyben nincs helye sem a gyilkosoknak, sem a cinkosoknak. — hernádi — Szolnoki fiatal ok külföldön Az idén nyáron a városi KISZ VB hat önálló tú- ristacsoportot indít kül­földre. Az egyenként 7—12 napig tartó, szép élmény­nek ígérkező utazásokon lyen fáradt az öreg keze, erek sokasága dombozza, meg elnehezült is. — Na? — néz rám. — Hát ez igen! — csú­szik ki a számon. — Gratu­lálok. — Köszönöm. Kezetrázunk. Jó erős az öreg marka, meleg és ke­mény. Aztán nem is igen beszé­lünk a végállomásig. Én szeretném de az öreg elé­gedetten nézi a tájat. Időn­ként összeráncolja homlo­kán a bőrt, mosolyog egy felet, hunyorog az ablak tükrében, önmagára. S mintha mondaná: „Haza! fiú, hát ez rendjén volna eddig.” Az esőverés csak nem akar megszakadni, ömlik serényen. Még hideg is van, márciusban járunk, ez a dolgok rendje. — Na? — hunyorít az j öreg, már az utcán állunk, debreceni utcán, egy eresz alatt. — Egy felet... Kacsintok. — Hát... — mondom. — De jó erőset. És átszaladunk a túlsó oldalra, egy barátságos kis­kocsmába, az öreg és én. Baráth Lajos összesen 210 fiatal vesz részt. Két csoport a Szovjet­unióba készül, Moszkva— Volgográd útvonalon. Ez a jól dolgozó ifjúsági veze­tők és ifjúmunkások juta­lomcsoportja, melynek úti­költségét 50—75 százalék­ban az illetékes vállala­tok, gyárak fedezik. A Né­met Demokratikus Köztár­saságot is két csoport lá­togatja meg, 54 résztvevő­vel.. Hetvenen mennek Csehszlovákiába, ahol a Magas-Tátrába is elláto­gatnak autóbusszal. Ezen­kívül Bulgáriába és Auszt­riába indulnak turistacso­portok. A KISZ ezekkel a nyári utazásokkal a város középiskolás, ipari tanuló és egyéb foglalkozású fia­taljainak kíván lehetősé­get adni a világot látásra. Az Express-irodán ke­resztül lebonyolítandó kör­utazások programjában mindenütt szerepelnek ba­ráti találkozások az érin­tett országok fiataljaival!. Ä világ legjobb táncosa A Párizsi Táncművészeti Akadémia „A világ legjobb táncosának díját”, az 1964. évi Nizsinszkij-díjat Vla­gyimir Vasziljevnek, a j Moszkvai Nagy Színház í szólótáncosának ítélte oda.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents