Szolnok Megyei Néplap, 1964. február (15. évfolyam, 26-50. szám)
1964-02-02 / 27. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP *964 február 2. CSCCCI NACV JÓZSEF, Gábris gazda M ostanában gyakran eszembe jut ennek az Idős parasztembernek a halála. Abban az időben az utcánkban lakott, naponta találkoztam vele. A faluban felnőtt gyerek csak Gábris gazdának szólította, pedig túl volt már a hetvenen is. Valamikor ráragadt ez a név. Talán gyermekkorában, amikor estendet az anyja megtörölte a kapu előtt kötényében a kezét, s kiáltozott: — Gábris! Merre csavarogsz már megint? Jössz-e haza azonnal! S amikor már a saját földjén gazdálkodott, a Gábris gyerekből Gábris gazda lett. Mintha együtt született volna ezzel a névvel. Faluhelyen nincs ebben semmi feltűnő, mint ahogy az élete is nyomtalanul szakadt volna meg, ha a felesége halála után el nem borul az elméje. Egy kora nyári este arra lettek figyelmesek a határból hazaigyekvők, hogy Gábris gazdának az út szélén áll a fogata, ő pedig derékig érő vízben kaszálja a nádat az út melletti morotvásban. — Mit csinál, Gábris gazda? — kérdezték tőle megütközve. — Hagyjatok csak, hagyjatok. Levágom még ezt a kis szénát — motyogta maga elé, és kaszálta tovább a vizet. Az emberek összenéztek, s egymás szeméből kiolvasták, az öreggel történt valami. Bementek érte a vízbe, nagy nehezen rábeszélték, hogy menjen velük haza. És másnap mindenki azt újságolta a másiknak: — Na hallod! Hogy mit meg nem érünk? Gábris gazda megzavarodott. Kaszálta a morotvában a nádat ... Ez még az ötvenes évek legelején történt. Vasárnap az öreg Gábris gazda házában együtt ült a család. Tiszta volt az elméje, tudta, miért jöttek. Sándor volt a legidősebb fia, ő kezdte; — Ezek után apám is beláthatja, hogy nem hagyhatjuk tovább magára — mondta ünnepélyes hangon. — Isten tudja, mi minden történne még.... Három fia és egy lánya volt Gábris gazdának. A legjobban Gábort, az első fiát szerette, az az ő természetét örökölte, de odamaradt a háborúban. A visszavonuláskor lefagyott a lába, és a falubeliek puskára ültetve cipelték magukkal. Egyszer aztán megmakacsolta magát: — Inkább Itt dögöljek meg, de egy tapodtat sem megyek tovább. Elmaradt a többiektől, azóta sem adott hírt magáról. Most Sándor ült az asztalnál feleségestől, Julcsa, aki Soltész Istvánhoz ment férjhez a szomszéd faluba. A legkisebbik fiú, János és a felesége a kemence padkáján szorongtak. János már évek óta nem tartozott igazán a családba. Nagyon önfejű volt. Hiába intették, két éve belépett a termelőszövetkezetbe. Ezért aztán a testvéreivel összemarakodott. — Bemocskoltad a nevünket, az egész falu szégyenére. Elárultad a csalá-' dunkat — kiabált akkor rá Sándor. Jánost hát kivetették a szívükből. Az utcán is elkerülték, ha találkoztak vele. Sándor tegnap este is csak a gyereket szalasztotta el hozzá, hogy jöjjön, meg kell beszélniök az apjuk sorsát. — Eleget gürcölt már apám — folytatta Sándor. — Nem magának való már a munka. Tudjuk mi a kötelességünket. Eltartjuk tisztességgel, mert hál’ istennek n.egvan még hozzá a tehetségünk — és ellenséges pillantást vetett János feié. G ábris gazda aggodalommal nézte a gyermekeit. Ugyanaz a hitetlenkedés bujkált a tekintetükben, mint a szomszédokéban, amikor megmondták neki, hogy mi történt vele a morotvásban, mert ő nem emlékezett semmire. Tudta, nincs többé helye az ellenkezésnek. — Aztán hogy akartok osztozkodni? — csak ennyit kérdezett. Sándor megkönnyebbülten nézett Julcsára, Soltész Istvánra. — Hát mi úgy gondoltuk — kezdte amazok bólogatá- sa közben —, hogy Julcsival gondját viselnénk apámnak. Odaköltözne hozzánk. Ezt a házat eladnánk, semmi értelme, hogy tartogassuk. Julcsáékkal felesben. Aztán a négy holdat is megfeleznénk. A lovak hozzám jönnének, a bútorok meg Julcsáékhoz... És a fehérneműk ... Az édesanyám ruháit csak tartsa meg apám, emléknek... Gábris gazda riadtan nézett Jánosékra. János felesége mérges arccal susmor- gott valamit a férje fülébe, de az indulatosan leintette. — Anyátok, nyugodjon békében, halála előtt a telkemre kötötte, hogy a bútorokat Jánosnak adjam. Akármi is történt, anyátok nagyon szerette Jánost — csendesen mondta Gábris gazda, elejét ..karta venni a veszekedésnek. János fia csak most nézett föl. Először Sándorék- ra, aztán rá. A szeme ösz- szeszűkült, arcára. fájdalmas vonás ráncolódott. — Apámnak azt kell nézni, hogy hol lesz biztosítva a nyugodt élete — ellenkezett látszólag nyugodtan Sándor. — Azt kell nézni, hogy kik tudnak gondoskodni öreg napjairól. Akinek erre nincs tehetsége, ne vállalkozzon rá. Haszonlesésből ... Gábris gazda nem tudta levenni a szemét Jánosról. — Nem lenne nyugtom, ha anyátok kívánságát nem teljesíteném. A bútor a Já- noséké lesz. • — Idesapám, idesapám! Hát ennyibe becsüli maga, hogy hogy szeretjük? — siránkozott Julcsa. — Magának az nem számít, hogy nálunk aranyélete lesz? — Majd megtudja még. ki az édes gyerek, és ki a mostoha — csatlakozott a feleségéhez Soltész István to. — A bútor a Jánoséké — hajtogatta makacsul Gábris gazda. —- Hogy nem sül le a bőr a képetekről! — fakadt ki János felesége. János rákiabált. — Hallgass! Gábris gazda megbabonázva nézte János szemét. — A bútor a Jánoséké! — mondta eltökélten. János elhúzta a száját. — Hagyja csak, apám. Megélek én a magam emberségéből. Csak aztán magának jó legyen. Megtörtént hát az egyezség, csak éppen Gábris gazda nem találta nyugtát továbbra sem. Hol Sándornál élt, hol Julcsa lányánál. Aztán egyre gyakrabban járta a két falu közötti utat. Kitartottá vált, kelletlenül fogadott vendég lett belőle, s régen elfelejtette, hogy a maga gazdája volt. Pedig alkalomadtán mondogatták az idősebb emberek. — Ügyesen gazdálkodó ember volt Annak aztán hajnaltól napszakadásig nem állt meg a keze. Becsületesen ellátta a gyerekeit. Abba zavarodott így bele. SB mi utcánkba, János ” fiához a halála előtti években került. Akkoriban már nem igen törődtek vele a gyerekei. Naphosszat az utcán csavargóit, gyakran hozták haza a határból. János, aki egy rozsdás vasat sem hozott apja házából, nem hagyta, hogy falu bolondja legyen belőle. Mert ritkán' látszott a szemén, hogy eszénél van, hamar elborult az elméje, mint a tükör a lehelettől, s ilyenkor mintha egy láthatatlan kéz ragadta volna meg a karját, húzta ki az utcára, a földekre. Volt rá eset, hogy három falu határát is összebarangolta, mire nagy- nehezen rátaláltak. Jánosék vigyáztak rá. Egy lánccal belakatolták a kaput, hogy ne tudjon kimenni, ha mindnyájan elmentek hazulról. Fogatos volt a termelőszövetkezetben János. Éppen nyári cséplés ideje járta. A szérűről a magtárba hordta a búzát, ott ment el a kocsival az utcánkban. Egyszer megállt a háza előtt. Nagyon megszomjazott. Míg a házban volt, Gábris gazda a kapuba lopakodott, majd a lovak mellett topogott, gyönyörködött bennük. Szemében különös csillogással kergette egymást a boldogság és zavarodottság ciká- zása. Arcán megremegtek öreg ráncai. — Szép lovacskák, jó lo- vocskák — motyogta maga elé, és simogatta a leizzadt lovakat. János sietett, s amúgy is megszokta apja értelmetlen beszédét, ügyet sem vetett rá. — Menjen be, apám — mondta indulás előtt, s miután becsukta a kaput, elhajtott. — Megitathatná a borjút — szólt még vissza. Észre sem vette, hogy a láncot lakatostól a nadrágzsebében felejtette. Már régen elült a kocsi nyomán felkavarodott portenger, Gábris gazda még mindig a kapuban állt. Borostás arca mosolyra torzult, szája ügyetlenül mozgott — Szép lovacskák. Erős lovacskák... j ímogatta is a régen el“ tűnt lovakat. Az utca üres volt. A déli napon mozdulatlanul villogtak a fehér házfalak. Később mintha megunta volna az ácsorgást, az istállóba sietett. Néha kihallatszott az utcára gyerekes kacagása, artikulátlan kiáltozása. — Gyl! Gyí, jó lovacskák! A jászolban ült pattogtatott az ostorral, s hirtelen meghúzta az egyik kezével a képzeletbeli gyeplőt — Hóóó! Hééé! Álljatok meg! Itt vagyunk. Lovacskáim, itt vagyunk! Eldobta az ostort, a sarokból vállára vette az egyik kapát, és kilépett az udvarra. Egy kicsit megtorpant a tűző mapon, de utána fürge léptekkel indult * kapu felé. Hányszor megtette napjában ezt az utat, a kaputól az istállóig, és fordítva, hogy végül mór rogva akadjon fenn a lakaton. Most meg sem kellett rázni a kaput, kinyílt. Sietve topogott az utcára, néha körülkémlelt, mint aki tüzet akar dobni a házra. Elnyűtt kalapját a szemébe húzta. Bizonytalan járással, gyors léptekkel indult az utca vége felé. Borostás, sovány arcán idegesen feszült a bőr, szeme egészen elbújt a kalap árnyékában Zavaros örömmel hol erre, hol arra lopódzott a tekintetével, az utca végén átment a vasút árkán, majd a vasúton, s eltűnt mögötte. Délután csuromvizesen, fulladozva loholt haza János felesége. Amikor meglátta a sarkig kitárt kaput, mindent tudott. — ’ Már megint elszökött ez a vén csavargó! — indu- latoskodott. Hiába szaladt az istállóba, csak a földön heverő ostort, a jászolból kirúgott szalmát és a szomjas borjút találta bent. S hiába hajtotta fel az udvar, a ház legkisebb zugát is. — M&m HfiU^ az mat? — futkosott egyik szomszédtól a másikig. S enki sem vette észre, hogy Gábris gazda eltűnt — Ezer szerencse, hogy ki nem pakoltak a házból — futkosott a faluban is mindenfelé. — Jaj, az az ember is de mérges lesz, ha hazajön ... Most mit csináljak? Hogy nem bír nyugodni ez a vén tekergő! Persze, az édesgyermekei könnyen megszabadultak tőle. Kirúgták az utcára. . Csak előbb elhappoltak tőle mindent... — Hát bizony. Csúnya a szívtelenség — hagyták rá itt is, ott is. — Ennyire elbánni vele öregkorára ... — Valahol a határban csatangolhat. Mindig oda megy. Ez a mániája — panaszkodott kétségbeesve otthon a szomszédasszonyoknak. János estefelé ért haza. — Apóm? — ez volt az első szava. — Nincs. — Nincs? Hogyhogy nincs? Ha nincs, hát keresd! — kiáltott rá mérge-- sen a feleségére. — Keresd, keresd! Mit gondolsz, eddig mit csináltam? Az egész falut felzaklattam, nem látta senki... Jánosnak nyugtalanul, mérgesen villant a tekintete. — Valahol mégis csak meg kell lennie. Nyomtalanul nem tűnhetett el... Az isten verje meg a fejemet... Alljól ki az utca végére, és kérdezd mindenkitől, aki a határból jön. Hátha látta valaki... — Kellett nekünk ez a nyűg a nyakunkba — perelt vele a felesége. — Sándoroké lett a ház, a .. v — Hallgass már! Szedd a lábad! — Velünk járatja a hoppárét. Retteghetünk, hogy mikor gyújtja ránk a házat... — Mondtam már! — torkollta le a férje. — Siess! János fia is megérkezett. Tizenhat éves, nyurga gyerek. — Nagyapám? — Megszökött valahová. Én most elmegyek keresni .;. Anyádat már kiküld- tem a vasúthoz. Te is elmehetnél az utca másik végére. Érdeklődjetek a határból jövőktől... — hegyújtotta a motort. — Apám! Hiányzik az egyik kapa — kiáltott ki a fiú az istállóból, ahová bevitte a villát. A szomszédok az utcán ácsorogtak, hallgatództak. — Agyon dolgozta magát, abba bolondult bele. Még most is azt akar, dolgozni — suttogták. — Meg kellene kötni, akkor nem csavarogna el. Vagy bevinni a bolondokházába — nyelvelt egy fiatalasszony. — Néha úgy néz rám, a lélegzetem is eláll. Már a gyereket is féltem tőle... ifi éső este volt, mire egy ■“ kocsi megállt a házuk előtt. — Hóóó! Halló! János! Annus! — kiáltott be valaki az utcáról. Az asszony kisietett. — Hoztuk Gábris gazdát — mondta az öreg Bohácsi. — Jaj istenem! Hol találtak rá? Egész nap futkostunk utána. — A Völgyesben járt. Ott kapált a kukoricásban. — Ott kapalt szegény — mondta Bohácsiné is. — Állandóan motyogott, hogy gyí lovacskám, meg nevetgélt ... Kapálta a tiszta kukoricást, de olyan gyorsan, mintha zavarták volna... — Te jó isten! Annyira elment? Mehettünk volna utána — sápítozott az asz- szony. Ekkor már a fia is kint volt — Jöjön no, Gábris gazda — s az öreg Bohácsivai lesegítették a szekérderékból, betámogatták a házba. — Hogy nem bír nyugton maradni, a jó helyen... Mindig mászkálni kell neki ... Egy kész istencsapás! — zsörtölődött az asszony. — Hagyjad szegényt, Annus! — mondta csendesen Bohácsi. — Nem tehet ő róla. De az asszony még akkor is folytatta, amikor a szekér elzöíyögött. — Na, maga vén tekergő! Maga aztán jól megcsinálta nekünk. Gábris gazda szótlanul ült a konyhában, hunyorgott a villanyfényben. — Vizet. Vizet innék — nyöszörögte halkan. A ruhája szakadozott volt, a szeme érzéstelen. Meredt a köves konyha kockáira. Remegő kezében a bögrét is ^lig tudta tartani, kilöty- tyentette a vizet a kőre. — Ne ügyetlenkedjen már! — korholta a menye, segített neki. aztán megmosdatta és lefektette. János később érkezett haza. — Megjött Már? Hol járt? — Kint barangolt a Vól- gyesen.;. — az asszony nem mert többet szólni ae apósa ellen. Csendben vacsoráztak, lefeküdtek. Késő őszre járt, amikor megint megszökött. Kifeszegette a léckerítést, s mire észbekaptak, nem volt sehol. A falu határában az egyik csizmáját elveszítette. Bukdácsolt az esőzéstől felduzzadt úton, többször elesett. Ügy találtak rá, egy pocsolya közepén. Háttal feküdt a földön, szemét eszelősen a felhőkön tartotta. — A herét, a herét haza kell vinni, holnap haza kell vinni — egész úton ezt hajtogatta, s hiába szólítgat- ták, a Szeme sem rebbent az emberekre. Másnap orvost kellett hozzá hívni. S utána már nem kelt föl az ágyból. Napokig félrebeszélt. Sokba került az orvosi költség. — Meg kellene fenyegetni Sándorékat, hogyha nem fizetnek, feljelented őket — biztatta Jánost a felesége. — Elvállalták az eltartását, most meg.. ■, — Hagyd el már! — intette le János. — Tudhatod, hogy milyenek. Sándor még most is földet vett... Meg sem eheti, a koporsóba sem viheti magával... öregségére belebolondul, mint apám... December közepén min- napos vendég lett az orvos. Gábris gazdának néha még kitisztult az elméje, nézte Jánost, kérdezgette, hogy milyen idő van odakint, de a nap legnagyobb részében félrebeszélt, lázasan hadonászott. Egy reggel azt mondta Jánosnak: — Borotválj meg, fiam! i ános kérdően nézett • rá. Az apja a falon felejtette a szemét. Mélyen ültek a szemei, elbújtak szemöldökének árnyékában, s az orra nagyon kiugrott, haja szelíden ősz volt Már napok óta csendesebben viselkedett. János érezte, hogy történt vele valami. Feltámasztotta a fejét a párnával, pamacsolta, borotválta. — Szeretném látni Sándort meg Julcsát — mondta Gábris gazda, amikor készen lettek. János megütközve nézett rá. — Szóljál nekik, fiam! — Jó, elhívom őket, apám — mondta János csendesen. — Hívd el őket, fiam! — hunyta le a szemét Gábris gazda. János azonnal motorra ült. Először a másik faluba ment Julcsa nénjéhez. Egyedül találta otthon. — Éppen most? István fát vágni ment az erdőbe. Onnan nem hívhatom haza — veszekedett Jánossal, ellenségesen pislogott a vastag fejkendő rámájából. — Apám nagyon hív. — Aztán meg a jószágok is! Kire bízzam? A gyerekekre még nem bízhatom. Más meg csak elbitangolja az ennivalójukat Majd át,megyek valamelyik ni* Nem olyan sürgős az... János felült a motorra, egyenesen Sándorékhoz sietett —> Apám azt mondta, ni akar — mondta Sándornak, aki éppen akkor ért haza, s belökte az istállóba a nádvágót — Neki se jut jobb as eszébe? Sietni kell a náddal, míg tart a fagy... Biztos megint pénzt akar... — Látni akar... — Jól van na, majd elmegyek, ha ráérek... Nem tud nyugton maradni... — Jobb volna már neki is, ha... — és feljebb tolta gőzölgő fején a kucsmát — Sándor! — szólt rá indulatosan János. — Nem vehettek már el tőle semmit... Ne bántsátok... Azt hiszem, a halálát érzi... Én eddig nem szóltam. De most azt mondom, gazemberek vagytok, ha nem jöttök. Az ő érdekében... — Papolj a saját házadban, öcskös — öklelte szemével Sándor. János elindult — Hát jól van — mondta méreggel. — Hogy szakadjon rátok az a magasságos ég! Gábris gazda másnap is nyugtalanul kérdezgette. — — Nem jöttek még Sán- dorék? — Jönnek apám, jönnek, csak megetetik a jószágokat. Este hangosan veszekedett valakivel. Értelmetlenül beszélt. Egészen késő volt már, amikor az ágynál ülő fiára esett kitisztult tekintete. — Nem jönnek el? — kétségbeesés volt a hangjában. János lesütötte a fejét, markolászta az Üdét, hallgatott. — Tudtam, hogy nem jönnek el — fordult a falnak Gábris gazda. — Nem jönnek el, hát nem jönnek el — ismételgette szüntelenül fátyolos tekintettel. — Apám! Nyugodjon meg! — kérte Jánoe csendesen. Mintha nem is hozzá szó& volna. — Nem jönnek eL Nem... Éjfélkor fel akart kelni. János és a fia alig tudták lefogni. — Engedjetek! Megyeki Odamegyek... Ott a kasza... Meg kell kalapálni... Gyorsabban fogd azokat a lovakat, Sándor... Nem látod, hogy félre van a hám? — Igyekezz már... Hánykolódott az ágyban, hangosan kiáltozott. Jánoe erősen fogta, nehogy kiessen az ágyból. A fia megérkezett az orvossal — Mindig menni akar — mondta János az orvosnak. — Nehéz lehet neki... — Nem bírja sokáig — jelentette ki az orvos, amikor megvizsgálta, és beadta az injekciót. — Ettől talán egy kicsit megnyugszik. Jánosnak a fia szemébe akadt a tekintete. Rémült, kerek volt a fia szeme. És csak most vette észre, milyen nagy fia van. Kész legény. — Te menjél aludni! — szólt rá gyorsan. A fia ott maradt. || ábris gazda hangosan “ kiabált. Szeme kimeredt, inas kezeivel hadonászott. Egyszer hirtelen felült — Engedjetek, gyalázatosak... Engedjetek hozzájuk... A lovakat... Igyekezzetek. •• S ugyanolyan hirtelen visszahanyatlott. A szeme eleven színekkel tapadt Jánosra. — Tudtam, hogy nem jönnek el — suttogta halkan. János felállt. Meg akarta igazítani a feje alatt azösz- szegyűrődzött párnát. Az apja szeme üvegesen meredt rá, szája nyitva volt. Megdermedt tőle. Az orvos arréb tolta. Megfogta az apja kezét, nézte a szemét. — Meghalt. János nem tudott az apja felé fordulni. A fiát nézte. Ott állt előtte. — Láttad? — kérdezte tőle. A fia komolyan rábólintott
