Szolnok Megyei Néplap, 1963. december (14. évfolyam, 281-305. szám)
1963-12-31 / 305. szám
I! ÄWÖSTlifeiF «0v SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 javul-e a m AGYAR rlLM? p Mindenekelőtt határozzuk el, hogy a végletes indulatokat mellőzzük. Elég hiba volt az is, hogy a kritika jóindulatú bírálatát és segítő szándékát, amikor filmgyártásunk az önvizsgálat és erőgyűjtés időszakához érkezett, túlzó, olykor már sértő gúny, viccelődés, merő elutasítás váltotta fel. Épp ilyen hiba lenne, ha most, egy-két sikerültebb, vagy akár jól sikerült magyar film láttán fellendülést, virágzást, effélét emlegetnénk. Hazánkban kevés film készül évente — mintegy húsz —, s ez azt jelenti, hogy a sikeres vagy bukott filmek aránya kirívóbb, mint nagyobb kapacitású filmgyártások esetében. Két-három gyengébb film s máris kondul a vészharang, hét-három siker és máris harsan a halleluja. Nem, a végletes reagálást mellőznünk kell, de azt se tagadjuk meg, hogy az évad — ha szabad ezt a színházi fogalmat a filmműsorra is alkalmaznunk —az évad kezdete óta bemutatott öt magyar film összképe kedvezőbb és biztatóbb, mint a korábbi hónapok magyar filmtermése. Az öt film között csak egy akad, amely voltaképpen kritikán aluli, s ez A szélhámosnő. Láttunk két jólsikerült kommerszfil- met, a közönség szórakoztatására szánt, tartalmas, egyszerű filmeket, ezek a Hogy állunk, fiatalember és a Foto Háber. Végül bemutatásra került két nagyigényű, értékes művészi film is, a Párbeszéd és a Nappali sötétség. Beszéljünk először erről a két dt'óbblról, a kct nagy eredményről. Ismét láthatunk . Fábri-filmet — már ez is elismerés a Nappali sötétségről. Fábri Zoltán legtehetségesebb, világhírű rendezőnk, aki korábban nemzetközi fesztiválokon tekintélyt vívott ki magának és filmművészetünknek. ö rendezte a Körhintát, amelyet az idő sem tudott kikezdeni, ezt a magyar filmet, amelyet a világ filmszakönyvei „a” magyar filmként emlegetnek^ Fábri-film a Hannibál tanár úr, ez a szép antifasiszta állásfoglalás egy Mór.-1- novella alapján, az a filmünk, amely máig is mindenütt szerepel, ahol a magyar filmművészet összefoglaló bemutatására kerül sor. Fábri Zoltán műve az Édes Anna és a Két félidő a pokolban — mindkettő sokatmondó, bár egy kicsit fáradt, önismétlő alkotás. Végül most, hosszabb s bizonyára érlelő szünet után egy új és újszerű Fábri- filmet láthatunk, bár a Nappali sötétség magán viseli Fábri eddigi művészetének jellegzetességeit is. Elmélyült, gondos kidolgozású, bensőséges, vívódó film ez is, akár a többi műve. A Nappali sötétség — Palotai Boris A madarak elhallgattak című sikeres regénye nyomán — megrendítő kép a fasizmus gonoszságáról, anélkül, hogy ezt a gonoszságot naturális képekben érzékelnénk. Belső vetületében, az általa okozott fájdalomban, az igaz emberi érzések össze- kúszálásában és szétrombo- lásában érzékeljük a fasizmus gonoszságát. Másrészt Fábri új filmjében segít egészségesen szétrombolni az évekkel ezelőtt divatossá vált, hibás hős-eszményt, amely szerint a hősök mind feddhetetlen, csodálatos, emberfeletti emberek. Fábri. hőse maga is szenved, sok tekintetben áldozat, hibákat is követ el — de ezekkel együtt hős, felszabadulásunknak valami részben segítője. Másik jeles eredményünk, A vészharang elhallgatott; már elragadtatott jóslatokat is lehetett hallani. Aztán ismét egy udvarias hallgatás következett, amely hirtelen nagy csalódást takart. Nos, végül is mi van most a magyar filmmel, javul-e valóban, visszaszerzi-e elvesztett hírnevét? amelyre büszkék is lehetünk, a Párbeszéd. Ez az első magyar film, amely megkísérli művészi módon áttekinteni történelmünk legutóbbi két évtizedét, Herskó János rendező, egyben a film írója is, gondolkozva, töprengve vesz), számba a felszabadulás óta eltelt idő minden gondja- baját és örömét, eredményeket, kudarcokat, vívódva elért győzelmeket. A film címe többszörös jelentésű. Legkézenfekvőbb, hogy a két főszereplő párbeszédére gondoljunk, akik a filmen „kibeszélik magukat”, megvitatják életük alakulását, hogy hibáikon túljussanak és újra egymásra találjanak. De értelmezhetjük a címet úgy is, mint a művész önmagával vívott párbeszédét, az előre vivő út s az ehhez szükséges tanulságok őszinte, té- pelődő keresését. S végül — de talán ez a legfontosabb — a Párbeszéd része annak a széleskörű, őszinte, mélyreható beszélgetésnek, amely az utóbbi években kialakult hazánkban, s amelynek témája ugyancsak az, hogy felértékeljük közelmúltunkat és a megnyert tanulságokat az ország további építésében, jövőnk kovácsolásában értékesítsük. A Párbeszéd szándéka és fő értéke az, hogy ebbe az országos méretű párbeszédbe kapcsolódik bele. Hozzá kell azonban tárgyilagosan tennünk, hogy itt kell keresnünk a film korlátáit is. Elsősorban azt hibáztatjuk, hogy a Párbeszéd sokat markol, az egész — majdnem — két évtized szinte minden eseményére utal, mindegyiket érinti. Ennek tulajdonítható, hogy nem is jut ereje, lélegzete arra, hogy mindennel egyformán mélyen, odaadóan és behatóan foglalkozzék. Másrészt a film második felében a fordulatosság és az érdekesség kedvéért a szerző engedményeket tesz, a szerelmi bonyodalmaknak — jelképesen és reálisan is — a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonít s így megfosztja a filmet attól, hogy bizonyos részletekben túlmenjen azon a ponton, ameddig aktuális kérdéseink országos megvitatása, párbeszéde már amúgyis eljutott. Eredménynek tekinthetjük azt a két szórakoztató filmet is, amely egyébként a magyar filmek szélesebb közönségsikerét is meghozta. Várkonyi Zoltán filmrendezői működésében mindenkor az érdekesre, az újszerűre törekedett, ’temperamentumos egyéniségűvel szinte sohasem készített két hasonló filmet. Most bűnügyi történetet választott, izgalmas nyomozási históriát. Szépen, ízlésesen dolgozta ki a Foto Habért, amely a nézőtér érdeklődését mindvégig fenntartja, bár helyenként — szándékosan — felfed olyan részleteket, amelyeket egy „igazi” detektívtörténet az utolsó percig titokban tartana. Kifogásolták, hogy ez a film olykor elszakad a realitásoktól; olyan megoldásokat alkalmaz, amelyek a valóságban nem léteznek. A hiba nem ez, sőt, éppen heve sell jük a valószínűtlenséget. A detektivfilm ma már csak akkor emelkedhet a tucatáru színvonala fölé, ha valamelyes fölényes humor, féktelen fantázia uralkodik el rajta, ha valószerűtlenné válik a történet, ha az izgalmas feszültséget oldódó kacagás fűszerezi. A Hogy állunk, fiatalember érdeme, hogy egy hétköznapi fontos kérdéshez szól hozzá, a nevelés problémáihoz, a szülő és gyermek közötti becsületes, egyenes, őszinte kapcsolat dolgához. Révész György színvonalas rendező; ebben a filmben is jó ízléssel, szépen fejezi ki magát. A film nagy sikerében részes a kitűnő főszereplő, a fiatalembert játszó Kosztolányi Balázs. Ne vesztegessünk szót az évad félresikerült magyar filmjére, csak annyit jelzünk, hogy a kudarcának oka maradisága, elavultsága. Észre kell Vennünk, hogy filmjeink iránt az érdeklődés annál nagyobb, minél elevenebb, célszerűbb a témájuk s minél színvonalasabb a kidolgozásuk. A szélhámosnő alap- gondolatából telt volna egy érdekes mai szatírára is, közéletünk kisebb-nagyobb visszásságainak kigúnyolására. Az alkotó fantázia hiánya, a belső bátorság korlátozottsága, a szárnyaló vidámság helyett alkalmazott ósdi fordulatok okozták, hogy a film döbbent csalódást keltett. A végletes vélemény- nyilvánítás helyett tárgyilagosan szemlélve az évad kezdete — szeptember — óta bemutatott magyar filmeket, azt állapíthatjuk meg, hogy megkezdődött az alkotó fantázia érvényesítése, az élő kérdések térhódítása, a közönség vissza- hódítása. Olyan alap ez, amelyen tovább lehet építeni, még változatosabban, még tartalmasabban és még művészibben. Ezt várjuk filmjeinktől az új évben. Zay László AZ ONOSFA MEG A BUZOGÁNY A karcagi Nagykun Múzeum gyűjteményébe nemrégiben igen szép ónosfák és buzogányok kerültek be. Az 1700—1800-as években mindkettő használatos, kedvelt botja volt a kunsági embernek, de legkivált a legényeknek. Többnyire tölgyfából vágták. A hajdani mocsári erdők maradványaként akkoriban többták, csipkézték és a bicska nyomát ólommal öntötték be, akkor ónosfa lett a neve, hogyha pedig cifra réz gömböcskét húztak rá, akkor: buzogány. Ennek volt feje, nyaka, és nyele. Azt tartották a régi kunságiak, hogy mind a két bot nagyon alkalmatos kézbeli szerszám, védelemre, támadásra egyaránt. Rajta nem Legények ólmos bottal és „kálvinista kereszttel.” (Az 1800-as évek elejéről maradt rajz után) felé állt még néhány százados tölgy. De szívesen csinálták somfából is. Eredetileg vállig érő hosszúságú volt. Bedugták az istálló hidlása alá, ahol hónapokig pirosodott, párolódott, és amint mondták: az amúgy is erős fa még jobban megerősödött. E hosszas pihentetés után a vastagabbik végét súlyosbították, vagyis megkeresztelték. Ez úgy értendő, hogy ha kifaragmúlt az akció sikere egyik esetben se, csak ember kellett hozzá, aki jól megmarkolja és ügyesen forgatja. A kunsági puszták szilaj pásztorai a rétes világban farkastámadáskor használták. A nyájra, gulyára törő A hatóság azonban nem méltányolta az* újítást. A gyakori verekedések miatt 1775-bén, a nagykun kapitány elrendelte, hogy „senki a korcsmára fokossal, bunkós bottal vagy más efféle ártalmas eszközzel re menjen, mert különben az illyettén nálla lévő ártalmas eszköz az olyantul elvétetik; büntetésül pedig 12 pálcát azon belül elszenvedni tartozik”. Ámde a legények nem akartak megválni az általuk szükségesnek tartott kezebelitől. Ezért tehát némileg, de nem lényegbevá- góan alkalmazkodtak a körül mén vekhez. Levágván a bot végéb ’, annyira kurtították, hogy a bő ingujjban, hónaljig feldugva, ál lehessen rejteni. Boldogabbik végét markukban tartva, szükség esetén csak elengedték, s a gyorsan előcsúszó nyelét szorították meg. Erre céloz egy másik régi nóta: Letört rólam a számadás gondja. Gyere komám, menjünk a csárdába. Száz forintom a bugyelárisba, Ólmos botom az ingem ujjába. Beszéltem öreg kunokkal, akik legénykorukra emlékezve azt bizonygatták, hogy az ónos' és a buzogány megkurtított állapotában még veszedelmesebb szerszám volt, mint annak előtte, mert nem lehetett látni, kinél van, kinél nincs, Karcagon a 95 esztendős Cseppentő Mihály így emlékezett ezekre az időkre: „Mintha üres kézzel ültek volna a legények a csap- székben, de ha úgy fordult, a másik pillanatban már csattogtak a fák meg a buzogányok. Mint mikor felhő Szórakoztató biblia Leo Taxii kony/vc Taxii könyve nem csupán a jámbor bibliai magyarázatok szellemes, vidám és tudományos cáfolata, de talán elsősorban — fellépés XIII. Leó pápa ellen, akiről „úgy hírlik” elégedetlen volt dédelgetett gyermekével Leo Taxil-al, 1897 nyara óta. Ekkor jelent meg először a Szórakoztató Biblia. Taxii életrajzához azonban hozzátartozik, hogy fiatal korában tagja ugyan az ateista mozgalomnak, de a pápa egyik körlevele után „megtért” bűnbocsánatot „tartott” és visszatért a katolikus egyházhoz. Ezért vált dédelgetett kedvencévé a francia klérusnak, sőt magának XIII. Leo pápának is. Annál nagyobb volt a megdöbbenés a Vatikánban a Szórakoztató Biblia megjelenésekor, amelyre Taxii így válaszolt: „Vidám, derűs bolondozásom gyümölcse, a sajtóban megjelent nyilatkozatom, — mint állítják — roppant haragra gerjesztette őt (a pápát) akárcsak valami egyszerű nyárspolgárt.. Az a tudat pedig, hogy e nevetséges helyzet világszerte ismeretessé vált — a bosszúság netovábbja. „Ö pápa atyám, minő betetőzése ez az ön esal- hatatlansági dogmájának...” Taxii előszava Szórakoztató bibliájához előreveti fényét a szabadgondolkodás, a materialista gondolkodás hajnalának: ...„az istent elenség hulláma napról-napra nő, valóságos dagály ez, amely szüntelenül emelkedik.” És ezután következik a biblia valóban szórakoztató, csípős szellemességgel írt magyarázata, tudományos cáfolatéi, amelyben a szerző alapos természettudományos ismeretekről is szert tesz. A Szórakoztató Biblia 1897. óta világszerte több kiadást ért meg és példányszáma szinte azonos számban emelkedik a materialista szemlélet terjedésével. — Hadd fűzzük mindjárt hozzá, hogy a művet közel száz korabeli mulatságos, ötletes illusztráció tarkítja. (Kossuth Könyvkiadó). L ólmosbot, 2—4. buzogány. (A karcagi múzeur gyűjteményében) nádi farkasokat ezzel verték vissza, csapták agyon. Tanyai ember kóbor tolvajok ellen hadakozott vele. A benti legények pedig kocsmákon, csárdákban ezzel igazították el a köztük felmerült nézeteltérést. Ve- tálytársak ezzel fenyegetőz: tek: Nyalka gyerek, fogadd meg a szavam: Este, reggel ne állá el az utam, Mert hogyha a bőrödben nem nyughatsz, Istenuccse, ónosfának szaladsz! A legények az ónosfát —, hogy úgy mondjam — tökéletesítették is. így állt elő a kálvinista kereszt. A vastag ólomöntés tövére nagy réz fokost húztak, s ezért aztán a bot némileg keresztalakú volt. se látszik, csak már itt is van a zivatar”.. Hiába volt a tiltó rendelkezés, a csengőöntők meg a juhászkampók készítői suttyomban tpvábbra is árulták a nagyvásárokon a buzogányfejeket. Az üstfoltozó cigányok is szépeket tudtak kalapálni az ócska üstök rezéből. Kettőt-hár- mat mindig dugdostak a tarisznyájuk fenekén, jópénzért onnan ajánlgatták a cseperedő legényeknek. A kovácsok, lakatosok vasból csinálták. A híres ónosfát és buzogányt tehát nem kunkapitány uraimék csavarták ki a legények kezéből, hanem „az idővel szelídülő erkölcs” tétette le velük. Ennek köszönhetjük, hogy múzeumba kerültek, ahol most bé- kességes tanúi az el virtuskodásainak. Szűcs Sánuut
