Szolnok Megyei Néplap, 1963. december (14. évfolyam, 281-305. szám)

1963-12-24 / 301. szám

1983. december 24. .. SZOLNOK MEG1rEI NÉPLAP 11 1. Eq\f marók dió Tombol, süvít a kiskunsági szél, vadabbul Belső-Ázsia homokpusztaságain se tom­bolhatna. Csoda, hogy nem kapja fel, s velünk együtt nem hengergeti tova a pöt­töm, babaház-forma szövet­kezeti irodát. Odakünn dózerek dörög­nek. Egy csapat világgá sza­badult őslény módjára gá­zolják, dúrják, teregetik a csakis szamárkenyeret és árvalányhajat „termő” buc­ka-vonulatok homokját. Szőlő és őszibarack számá­ra dolgozzák meg a talajt, és társalgásunkhoz is kitű­nő témául szolgálnak. A szót az elnök viszi. Ugyancsak harciasán vil­logtatva sokdioptriás szem­üvegét éppen azt elemzi­taglalja, hogy a mostani árak mellett s a kellő szí­vósság hiányában miért drágák nálunk a „saját” gépek, amikor kopogtatnak az ajtón, s kucsmáját a mellére szorítva, egy bácsi óvakodik be, s járul köszö­nést mormolva az irodista kislány asztala elé. Kora bizonytalan. Lehet t,csak” ötvenes, de az sincs kizárva, hogy már a nyug­díjkorhatár küszöbét is át­lépte. Arca borostás, sőt: tüskés, mintha bizony csak­is ollóval szokta volna de­res szőrzetét megnyeseget­ni. Mozdulatai merevek, csikorgósak, s ahogy az iro­dista kislányhoz hajol, for­mája valósággal egy rosz- ezul bevert, elgörbült kam- pós szegé. Beteglapot kér, s miköz­ben háta mögött javában folyik az eszmecsere, a ta­pasztalati számokkal is gondosan alátámasztott el­nöki fejtegetés, a falnak dől, és békésen várja, hogy papirosa megcsinálódjék. Az el is készül, nem so­kat teketóriázik véle az iro­dista kislány. A bácsi átve­szi, megnézegeti, mintha a kivárására egész délelőttöt szánt volna, s most hinné Is nem is, hogy percek alatt megkapta, amiért a tanya­világ mélyéről előbandu­kolt Bólint, ki- és begombol­kozik, mert a belső zsebbe, egy notesz lapjai közé il­lesztődik kettőbe hajtva a becses papír, majd elkö­szön, az ajtóban azonban gondol egyet, és megáll. Ügy tűnik: az elnököt hallgatja, aki azon háborog, hogy micsoda megterhelés egy szövetkezet számára, ha már a második esztendőben generáloztatni kell a moto­rokat, holott a valóságban egészen másra figyel köd- mönös öregünk. Azt nézi félszemmel, hogy ugyan lát- juk-e őt? Érdekli-e valame­lyikünket is esett, tébláboió személye? Megnyugszik, hogy nem. Erre visszalép az asztalhoz, oldalt fordul, zsebébe nyúl, és egy marék diót tesz a megrökönyödött lángveres­re gyulladó irodista kislány elé. Aztán eltűnik. El bizony, még pedig Olyan gyorsan, hogy az iro­dista kislány ocsúdni se bír, nemhogy tiltakozhatna. „Nyújtani köll!” — idéz- 1. valamikor Móricz-Zsig- mond a hivatalokkal bajos- kodó parasztok meggyőző­dését, akik bárhova és bár­kihez fordultak, a világ legtermészetesebb dolgának tartották a kenést. Az ám. gondolom magamban, mi­közben szegény szörnyen restelkedő irodista kislány az asztal fiókjába sepri a diót, de miért tartja annak még ma is a bácsi? Mert el se tudja képzelni, hogy úgy kapjon ki egy irodából va­lamit is — hiába a saiá^ja az az iroda — hogy azért valamilyen formában ne mutassa ki a külön-köszö- netét. A dózerek váltig dörög­nek odakünn. Iszonyú erőfeszítés arao. lépésről-lépésre hódítják meg. de meg’'' ’’V’■> a fu- tóhomokox. S én hiszem, UfiBA N ERNÜ: ^LETÜíPE K hogy azt a világot is elhoz­zák a múltnak ebbe a zord, sivatagos rezervátumába, amelyben a lelkek is ter­mészetet cserélnek majd, nemcsak a futóhomok. 2. álurci-ido A helyszín ezúttal egy modern, remekül felszerelt tanyai iskola. Villanya ugyan nincs még, és egyha­mar nem is lesz, mert a legközelebbi kövesút is leg­alább hat kilométerre esik, és nagyüzemi istálló se akad a közelében, de az ég sze­rencsére tiszta, s a látóha­tár peremén akkora napko­rong lángol, hogy nincs szükség lámpára: csupa bí­bor tőle az igazgatói iroda. Beszélgetésünk tárgya a felnőtt oktatás. Az ered­mény több mint biztató, hi­szen a hallgatók létszáma egy tekintélyesebb község­nek is a becsületére válna. S én mégis derülök, alig tu­dom leplezni a mosolyomat, mert tájékoztatóim: az igaz­gató is és helyettese is — fiatalok, megindítóan fiata­lok, a kályha mellett meg éppen egy gyerek, egy alig tizenhat esztendős fruska üldögél. Szótlanul. S nadrágban. Ekkor megcsörren a tele­fon. A pozsgás, tejbőrű helyettes igazgató veszi fel. Belehallóz, fülel, majd így nyavilág, csupa hátság és zeg-zug, máma itt, holnap ott, ki tudna utánajárni, hogy ebben az órában ép­pen hol? Itthon, mármint ebben a központfélében meg minden áll. A nap lebukott, csak az ég alja parázslik. Az igaz­gatói irodában nőttön-nő a súlyos, lópokróc-durva ho­mály. így aztán nem is a kább a tanyájába, ahol minden talpalatnyi hely ki van használva. Olyannyira, hogy udvarán a kényelmes megállás is probléma. Kutyák rohannak elő, majd megeszik örömükben Farkast. Gazdájuk azonban elringatja őket, s hatalma­sat kiált: — Gróf úr! Gróf úr, hé! füzetembe, csak emlékeze­tem vásznára írom fel mint új, de annál emlékezete­sebb fogalmat: murci-idő. 3. Hol a zistenbe’ bújkál? Kérdezném, hogy miféle gróf urat szólít, de arra már el is tűnt, és valahol a tanya végében gázolja a szalmát £tf\/ eleven robbanómotor Utána lépnék, de ekkor a szerszámos kamrából egy csendes, szelíd, tésztásan fehér-képű emberke sompo­szól: — Noná, hogy nincs itt! Persze, hogy itt van. Csak aztán nehogy megtárgyal­ják itt nekem a legújabb divatot. Azzal elfordul a széken, s a telefonkagylót a kályha mellett darvadozó fruská­nak nyújtja. — Tessék. A fruska feláll. Arca vö­rös lesz, mint a hamvas, túlérett málna. Átveszi, fü­léhez nyomja a kagylót, majd pihegő, szaggatott elő­adásban ezt halljuk; — Én vagyok .'.. Nem, még mindig odavan ... Hol, hol, tudom is én, hogy hol? Pénz is jött? Te jó isten' Most mit csináljak? Jó, majd szólok, ha előkerül. Feltétlen szólok. Vége. Azzal a fruska leteszi a kagylót, sóhajt egy nagyot, odabólint az igazgatónak, ' el. A részvét kérdezted ve­lem, mert a távozó frussa maga a kétlábon járó két­ségbeesés: — Ki volt ez? Tanítónő? Az igazgató és helyettese sietten, egymás szavába vágva magyarázza: — Dehogy! — Privát — Az egyik tanyai téesz­csé irodistája. — Bajban van, szegény. — A postával tárgyalt. — Bajban? — firtatom. — Miféle bajban? 3ík a vidék, olyan síi:, mintha óriási, látóhatártól látóhatárig gördülő sodrófa tüntette volna el buckáit, horhosait és zsombékos, semmirevaló horpadásait. A tanyák még állnak, meg­vannak, de mint egy-egy mesebeli, akác- és nyárfa- árbocos tutaj úsznak az el­sőéves szőlő- és gyümölcs­telepítések tengerén. De nem, nem nyugodt — tajtékos ez a tenger. Itt is- ott is embercsapatok buk­kannak fel méltóságosan to- vahömpölygő hullámaiból. Szőlőt takarnak, alma-, körte- és őszibarackcseme­téket bónyálnak szalmába, s kalapot, süveget lengetve üdvözölnek egy kucsmás, veszettül száguldó moto­rost. Nem is utak. inkább csak alattomos, kiismerhetetlen ösvények a homoki utak. Dobnak is, süppednek is, a gerincük meg maga az ör­dög hintája. S lám: a moto­ros még se csökkenti a tem­pót. Olyan iramban közeleg, hogy a nézése is valóságos tengeri betegség. A megérkezése se különb. Port lök, métereket csú­szik, s mikor már azt hin­né az ember, hogy elkerül­hetetlen a karambol, olyan biztosan áll meg, mintha le- cövekelték volna. így bukkan elő birodal­mából s mutatkozik be Far­kas János, az orgoványi „Petőfi” téeszcsé elnöke. lyog elő. Megnéz, majd hát­ra, Farkas irányába kiált: — Jelenj Itt vagyok! Mi kéne, János? Nem akarok hinni a fü­lemnek. I- Maga az a bizonyos gróf úr ? kérdezem a sze­líd, nagycsijzmás emberkét. — Vónék — feleli s vi­gyorog ravaszul. — A neve után vagy ... valamikor valóságosan is a grófi foglalkozást űzte? — Én? — Ki mák? — Azt tőle, az elnök „úr”-tól kérdezze. Indulok is, hogy megkér­dezzem, ekkor a következő bece-szavakat hallom Far­kas szájából: — Gyerök-ö-ök! Pici- nye-e-em! Odasietek, s majd hanyatt esek a meglepetéstől, mert látván látom, hogy Farkas egy falka kornvald-süldót becéz gyerekeinek. A sül­dők viszont — pedig mint kiderül: aznap* karikázták őket — kétlábra állnak * úgy veszik köríil, hogy a látvány cirkuszi mutat­ványnak is beillik. A falka — közös tulaj­don, s lám Farkasnak még­is szakasztott olyan kedve­sek a süldők, mintha a sa­— Hát... — mondja az igazgató — elég nagy baj­ban. Nincsen felhatalmazá­sa. — Milyen? — Postai. Se pénzt, se ajánlott levelet nem tud ki­kézbesíteni neki a posta. A főnöke, a téeszcsé-elnök meg oda. — Oda? — nézek egy nagyot. — Hogyhogy. oda? Az igazgató és Helyettese összenéz. — Elveszett — születik meg végre nagynehezen. mondatot mondathoz ra­gasztva' a magyarázat. — Most van a murci-idő. forr nak a homoki borok, es hát... rájött az ízükre, a? bizony. Már a harmadik napja iszik valahol. — Valahol? — Persze — bólogat -tz, igazgató. — Nagy ez a a­Hatalmas, szép szál egy ember. Az arca pozsgás, szélfútta. Araszos vállával akár zsákolónak vagy súly­emelőnek is beállhatna. Ráadásul a humora is re­mek, energiája pedig egy eleven, emberszabású rob­banó motoré. És mire a legbüszkébb? Arra, hogy akkora kaz­lak a világ fennállása óta se voltak a községben, mint az övékéi, s hogy a síma- vesszős telepítésük is olyan „világis gyönyörűre” sike­rült, hogy már az első esz* tendőben bort szűrhettek róla. Bár azt még elnök létére is igencsak számon tartja, hogy ez itt már a mién de ez még az enyém. Hanem... trendez csak szó, menjünk oe veit m­játjaiként s nem csupán al­bérlőkként gyarapodnának a tanyája végében.' De. miért gróf úr a gróf úr? És egyáltalán ... miféle szerzet? — Ezök nevezték el a ko­mát! — nevet s mutat a süldőkre Farkas. — Ezök a fekete gyerökök. Ezök mon­dogatják neki, ha jól bánik velük mög a kosztjuk is ölégségös, hogy: gróf, gróf, gróf, gróf. Igaz-e, gróf úr? — Csakis! — kacag a gróf úr. Engem kacag ki, s hol­nap talán már anekdotába szerkeszti, hogy az egyszeri pesti ember őt valóságos, csak kissé levitézlett gróf úrnak nézte. oáftüiy. Jlaio.4.; TÉLI RABLÓ Fehér virág a fákon: zúzmara. S gyermekkorom azúrkék madara a fehérségből sűrűn látogat: viszi a száradt szilva-roncsokat. Nesztelenül száll, alattomosan, s ha csent, visszavitorláz okosan. Most szajkó úrral nincsen is vitám — hadd tisztogassa alvó kerti fám —, de ősszel volt. Mert vitte a diót s fumigált minden kérő szót s szidót. Azután lopni kezdte gesztenyém, s hiába érveltem: Hoho: enyém!" Ha nappal űztem, hajnalban rabolt és mindennap mohóbb étvágya volt. „Ez mégis sok!” —■ gondoltam — meglesem, mikor az éber fényű nap hanyatló. Jött, meglapult. És én erélyesen így fedettem meg: „Te gyönyörű rabló!” T 'Boros István: Akkor Az éjszaka megbotlott a szökőkutak kőtálain... Egy arabeszk kulcslyukán át a homály a bokrokra zuhogott, tépett félmosolyokban vibrálsz... A nyugodt tenyerű idő, a forróság vízcseppjei kitárt lombokon, a füvek bársonyos fájdalma is tiéd, hűvös barlangot nyisson neked az éj, és légy bátor belépni. SERFŐZŐ SIMON: VÉRES HAJNALIG Ilyenkor már ritkábban járnak a vonatok, téli este van, az utcáról elhúzódnak az emberek itt várok rád a sarkon, jössz fel vidékről, melleden még fellobogózott örömök lelkesednek. Még jó gondolni arra, hogy találkozunk, boldogan remegünk a csókok hóesésében, ölelések indái közt, te föld-párás lány, járok szived televényén magasba lendített kézzel Tested könyörgő gyökereim átkarolják, összeütköznek, ölelik szikes fájdalmaid, nevetve, sírva megyünk tövises glóriánkkal, harmadszor is elárulva, véres hajnalig. SERFÖZÖ SIMON: VAS Gyártelep, — te forró emberi test, mint fűzfák alá, tehozzád búvok, itt nevelkedtem a kerítések tövében, hol kénpor, és füst suhog. Nem is kenyeret, először vasat adtál kezembe, s úgy nyúltam érte,. — nem mint játékaihoz a gyermek. — okos bizalommal, munkám értve. Gyártelep, — te adtál otthpnt nekem, melegítettek a gyárkémények, — Szívem tambura volt, s most széttördelt- húrjai közt vasakat égetek. v >. K y k X k k V­k

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents