Szolnok Megyei Néplap, 1963. december (14. évfolyam, 281-305. szám)
1963-12-24 / 301. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLA .963. december 24. A család hazatért A DRUSZA SÄT VÁM /. Egy hatalmas fekete Sim- ca személygépkocsi gördült át október 21-én a határon. Ablakán öt kíváncsi gyerekfej, öt kicsi francia kandikált ki: Andre, Maria, Margaret, Alexander és Anita. Egy utazás mindig izgalommal jár, hátha még olyan nagy utat tesz meg az ember, mint ők. Csütörtök este indultak, a Bordeaux melletti kis faluból, Le Barpból, s ime három nap múltán — ahogyan anyjuk, meg apjuk mondta — hazaérkeztek Magyarországra. Az autó egymás után nyeli a< kilométereket. Csak a gyerekek beszélnek. Andie magyaráz: ő már nagyfiú, nyolc éves. Anita még kicsi, mindössze két esztendős. Mindenesetre nagyobb lány, mint 'Juliette, aki nyolchónapos és nem nézhet ki a kocsi ablakán, csak anyja karián oihen, vagy néha nyöszörög, jelezve, hogy éhes. A szülők hallgatnak. Nem néznek egymásra sem. Emlékek elevenednek ^ bennük... II. Janó Endre — mint a vele egyívású fiatalemberek — tényleges idejét töltötte a katonaságnál 1951-ben. A nehéztüzérségnél szolgált, ahonnan Kiskőrösre tisztesiskolára vezényelték. S mint az már lenni szokott, valami szabálytalanságért tizenöt napi szigorított fogdára büntette parancsnoka. Janó Endre igen-igen elkeseredett, igazságtalannak érezte a büntetést. S ki gondolná, hogy emiatt a tizenöt nap miatt olyan elhatározásra jut — igaz, rábeszélte egy katonacimborája, Lovas Miska is —, hogy megszökjön, elhagyja hazáját. Szántásokon, erdőkön át meglapulva a keitek alján bujkált, míg aztán átlépte a jugoszláv határt. És ekkor kezdődött Janó Endre kálváriája. Két hópapot ült az újvidéki börtönben, míg kivizsgálták, miért szökött meg Magyarországról. Később dolgozott állami gazdaságban, vasöntőgyárban. Három és fél évig élt ott, azután átszökött Olaszországba. És körülbelül ezidőtájban történt, hogy Mohácsról egy asszony is átszökött Jugoszlávián keresztül Olaszországba, eladólányával, meg nagyocska fiával. Tudják-e, milyen egy nemzetközi láger, ahol -a disszidensek átmenetileg otthonra találnak? Ez a trieszti, nagy, emeletes épületekből állt — fényképét őrzi Janó Endre —, s minden ablakát vasrács fedte gondosan. — Miért kellett a rács? — Nehogy megszökjön valaki! Ez csak természetes. Itt a lágerben mindenkit gondosan leregisztrálnak. Azután megjelennek a különböző országok képviselői, s akit alkalmasnak találnak arra, hogy hazájukban dolgozzék, annak megadják a bevándorlási engedélyt. Janó Endre négy évet töltött ebben a lágerben, de bevándorlási engedélyt sehová sem sikerült kaoma. EHvszer „lelépett” a lágerből — vonat alatt utazott Nyuaat-Németorszáoba. ahol ezért huszonöt napi börtön várt rá. azt■'n tovább küldték Ausztriába, de onnan visszavitték Tri^sztb^ hl. Triesztben azután történt egv esemény, amelv szóró,® kaocsolatb volt az előbb pv ••<•**« asszony oyáv-ii és Janó Endrével, rgen. A tvncf'-"> ' szerett^* fgvmést és ö^szt?- h '-T-o ..-itak. A mama te- ■ váb’c M^zc t Chilébe, c?- Ant.usr.a 'tt marad Tp -"-Aber, „ *!tn kis esz- <:j métere- kabint Éndiével. Ebben a kis kabinban lakott a Janó-házaspár, s később a kis Andre és Maria is. Janó Endre közben szakmát tanult: megtanult cérnával, tűvel, szövettel bánni, hogy az anyag öltönnyé, ruhává formálódjon keze alatt. És 1958. július 27-én egyszerre úgy érezték, nem bírják tovább. Mindegy hogyan, de ki kell kerülniük ebből a ..börtönből”. Titokban kelt útra a család, s egy jószívű olasz segítségével átszökött Franciaországba. Aztán Janóék újra jelentkeznek az idegen állampolgárok nyilvántartó irodájában, de már lakást kereshetnek és munkát. Nem kell lágerben élniök. Janó sokmindent próbált Franciaországban. Volt alkalmazott egy konfekció- gyárban, dolgozott sóderbányában, cementgyárban — mikor mi akadt. Csak az volt számára a fontos, hogy minél többet keressen, mert a gyerekek úgy jöttek egymás után, mint .tavasszal az erdőben a gombák. íV. /égül egy kis faluban Bordeaux mellett telepedtek le. Egv fűrészüzemben dolgozott ekkor, s havi keresete elérte az 500—550 új frankot. Ez szép pénz. Hátha még hozzátesszük, hogy majd ugyanennyi családi- pótlékot is kapott a hat gyerek után. Telt ruhára, bútorra, motorkerékpárra. Csak egyre nem futotta ebből a pénzből: olyan orvosságra, amit honvágy ellen használhattak volna. A szülőföld utáni vágyakozás pedig egyre marcangolóbb lett bennük. Várták, mikor hoz a postás egy újabb levelet Janó nénitől, Kisújszállásról. S ezekben a levelekben mindig volt néhány sor arról, hogy várják, nagyon várják őket vissza, haza, a család körébe. Ha egy francia ismerősük Magyarországon járt. hát azt visszaérkezése után alaposan kifaggatták az itt- j honi viszonyokról. Hogy élnek a munkások? Jól keresnek? Tényleg éheznek, mint ahogyan azt a propaganda mondja? S hogy éppen az ellenkezőjét hallották mindannak, amivel ámították őket, elhatározták: hazajönnek. Ezért adták el mindenüket. Ezért vették meg a nagy Simca autót, hogy föl- pakoljanak rá és három napi út után végre átlépjék újra a magyar határt. Endre és Annuska, meg a hat gyerek. Kell-e szólni arról, ho- j gyan ölelte magához az édesanya régen látott fiát, i és nem ismert kicsi unó- ' káit, menyét? Kell-e szólni a hosszú estékről, amikor végnélküli történeteket mondtak Janóék a megpróbáltatásaikról. V. Ma már Janó Endre is úgy él Kisújszálláson, mint Magyarország annyi más állampolgára. Dolgozik a kisújszállási Faipari Ktsz-nél. Megvan a rendes fizetése, otthona és még valami. Amikor kiszivárgott a híre annak, hogy bizony, a kezdeti lépések nehiyek, nem lesz á Janó- gyerekek — a franciából lett kismagyarok — karácsonya gazdag, a társadalom segítségére sietett a családnak. Pénzzel és más egyébbel! Andre és Maria, azaz Andris és Marika iskolába jár. Igaz, kicsit hidegnek találják a magyar telet, s szokatlan számukra a vastag fehér, hótákató. De a kis Alexander, azaz Sándor, meg a Margaret-ből lett Margitka hóembert épít az udvaron, s a látogatónak már magyarul köszön Egy család végleg hazatért. Varga Viktória Karácsonyi Meglepetések a Kossuth téri új bérház lakóinak Szombaton, 21-én elkeseredve keresett fel egyik kollégám. Fiatal házas most kapott szép lakást a | szolnoki Kossuth tér 17—23 számú új bér házban. Akad ember, aki ’ ilyen körülmények között rosszkedvű? Ügy látszik, igen. A bosszankodás oka az hogy az új bérház legtöbt lakásában nincs víz. Mil isznak? Mivel főznek, mosnak és miben mosakodnak a lakók? És hova mennek, ha történetesen menni kell? Átérezve a Kollégám bosszankodását, leültem a távbeszélő készülék mell«5 és tárcsáztam: — Halló! Kérem Lud- ] wig elvtársat, a szakipari ! főépítésvezetőt. 1 — Nincs bent? Akkor a I helyettesét, Agócs elvtársat ... j . — Jó napot kívánoK1 ( Miért nincs víz a Kossuth téri új bérházban? — Sajnos — hangzik a válasz —, erről mi nem tehetünk. A földszinti üz- leihelyiségek üvegezését = másik építésvezetőség nem fejezte be időben, ezért a- ott lévő vezetékek elfagv- tak. — Köszönöm. Cjra tárcsáztam. — H-iló, Szekeres eiv- lársat kérem! — Érdeklődni szeretnék a Kossutn lóri új bérházak... — Tudom k - - Än mar ■ napokkal ezelőtt utasítottam Steiner Lajos főépítésvezetőt. hogy az elfagyások megakadályozására fűtsenek az üzlethelyiségekben. Tessék talán nála érdeklődni. — Kérem Steiner elvtársat! — Nincs bent, itt a helyettese beszél Séta József. — Sóra elvtárs. miért fagytak el a vezetékek, illetve miért nem fűtik... — Kérem, a főnököm is ott lakik, mégsem tudott semmit tenni. Egyébként tessék felhívni Varró építésvezető elvtársat, ő‘ többet tud mondani. Kissé ideges lettem, de megfogadtam u tanácsot. — Varró elvtárs?... kérem, mit tud mondani a Kossuth téri ház vízellátásával kapcsolatban? — Sajnos, ott el fagy- j tunk. Az üvegezést nem j tudtuk időben befelezni i mert n Fémmunkás Válla lat a Dortálokat rosszul szerelte föl és az üveget csak n vas1”7'"kezet étala- ■ kftása után tudtuk behe- j lyezni. Az üzletbei' -^ge- j két fűtöttük ugyan, de a kályhák csövet az utcára : kellett vezetni. A lakók a füst miatt oanaszt t 'ak be. ezért ezt a megöl- kist a KÖJÄT. azonnal le tiltotta. Ezek szerint sen ki sem felelős?' Hiába, azok az „objektív” kö1- ’"-Anvek’ Bohuczky János ■ eültem a cimbalom “ mellé, oda, ahol az asztal fölött felárat hirdeti: „A zenekar mindenkié”. De zenekart nem láttam, sőt a mulatók is hiányoztak, csak egy asztal volt a kivétel. Annál az asztalnál pedig az egész társaság rezegtette a hangját. Közülük is a magas, fekete férfi hangerejével, bánatos nótájával vált ki. Lehet, hogy feltűnően néztem és figyeltem őket, mert a szabadnapos pincér, ezúttal mulatótársuk, meghajolt előttem. Ha meg nem sértenének, látják, hogy egyedül vagyok, igyák meg egy pohár bort velük. Jött a bemutatkozás. Sorban mindenkivel, a pincér ismertette a társaságot. — A tanácselnök helyettes — mutatott a fekete férfira. — Csak osztályvezető! A hangulat szempillantás alatt nagyon zavarttá lett, kínossá mi több idegesítővé. A bátyám, kiről kiderüt azonos nevet viselő druszák vagyunk, gyorsan felállt és kiszédelgett. A többiek a pincért korholták: — Hát ezt nem kellett volna. Hát te nem tudod, hogy már nem elnökhelyettes? Azért van úgy elkenőd- ve. — Leváltották? — kérdeztem én. — A csuda tudja. Pedig, ha ismerné, ilyen aranyos ember, csak egy van az országban. Záróra lett hamar, kapatos társaságunknak nem éppen kedvére. Ezért Drusza bátyám lakására indultunk. Ütközben a többiek előre siettek, ő belém karolt és hátul nyűtte a fájós dalokat nekem. A járása kicsit rogy- gyant, a térdei előrebukva húzták a lábfejet maguk után. Nem, nem az italtól. Az apám haladt ilyen járással vasárnaponként, s azt hiszem, minden parasztember jellegzetes fáradttartá- sú járása ez. Kezdtem érdeklődéssel tanulmányozni Drusza bátyámat. Szép szál ember. Szabályos kun arca van, geometrikus élekkel és nagyon melegfényű, mély barna szeme. Magas homloka fölött, dús fekete haj. Ott pedig ugyancsak parasztos fekete kalap zárja le az egész embert, ami keményszárú boxcsizmával kezdődik, fekete csizmánadrággal folytatódik. Ja, és hófehér ing, de nyakkendővel. Vagyis a parasztember tipikus ünnepi öltönye. De Drusza bátyám nem pirosbetűs napokra alakította így magát, hanem hétköznapi ünnepekre. Mert neki minden nap ünnepet jelentett, amióta lassan tizenkilenc évvel ezelőtt először gálába vágta magát és besétált a városházára. — Olyan adóvégrehajtófélének tették. Nem valami nagy funkció, de hát a huszonöt esztendős kisföldű, tanyai parasztlegénynek, — akinek apái még pusztai pásztoremberek voltak, biony óriási dolog a városháza szolgálata. — 1945 április 28-a óta. Hallatlan tiszteletérzésem támadt vendéglátóm iránt. Hiszen ez az ember mindent végig csinált, ami csaknem két évtizedes törénel- münkben jelentős mozzanatnak számít. Földet osztott földet védett, gépállomási telepített, — szövetkezetét szervezett. Ott állt az ellen- forradalmi támadás tüzében. És újra kezdte a konszolidációt, családot alapított már korábban. Előadó, főelőadó, pénzügyi osztályvezető és végül elnökhelyettes. így szedte a ranglétrát, lépcsőfokról-lép- csőfokra. Legutóbbi beosztásában is csak a dicséreteket kapta. így jött el az idei tanácsválasztás. Már előre pedzegették, minőségi változást akarnak az apparátus összetételében. Derék dolog az, ha valaki évek hosszú során 1 tántoríthatatlanul és 'tiszta szívből kiáltja: éljen a párt, de ez még nem vezetői jogosítvány, Tudni is kell hozzá. önvizsgálatot tartott és nyugodtan nézet a választások elé. Közgazdasági technikusi oklevelet szerzett, most végzi a tanács- akadémia utolsó évét. Eljött az első tanácsülés, a végrehajtó bizottság megválasztása. a reszortok elosztása. Magyarázták neki: — Nem leváltottunk elvtárs. Mi becsülünk téged, alkalmasnak is tartunk. De- hát a kész helyzet. Üj tanácselnökötök van, rátermett, művelt, egyetemet végzett elvtárs. A régi elnök viszont még nem mehet nyugdíjba, derék elvtárs, ha nem is zseni. Hát legyen ő elnökhelyettes a nyugdíjáig, te pedig úgyis jártas vagy a pénzügyekben. Szóval, még- egyszer: téged nem leváltottunk, áldozatot hozol, de nem felejtjük el. Jórészt meg is nyugodott. Az áldozathozatalt ugyan nem vette nagyon szívesen, furcsállotta, hogy éppen 5 hozza, aki semmit sem vétett, dehát mit tehetett. Egyik nap a folyosón ösz- szetalálkozott a népművelési előadóval. Köszönt neki és az sietett tovább. — Várj csak, nem jársz . be mostanába hozzám. ✓ Az nevetett. — Hát igaz, de most hogy pénzügyes lettél, tudod, kevesebb az érintkezési alkalom. Kitört. em igaz. — Aat mondd, őszintén mondd, — azért nem jössz, mert már nem vagyok elnökhelyettes, mi? — Mert leváltott ember vagyok. Ezért kerülsz el. Ijedten vette észre, hogy azok, akik annyiszor jöttek, keresték, most nem hiányzik nekik. Csak a munkaterület megváltozása lenne ez? Bezárkózott az irodájába, naphosszat egy szavát nem hallották, olyan lett mint a sün, aki a közelébe ért, azt szúrta. — P«dig neki fájt minden a legjobban. Magányosság. És összetalálkozott a vigasztalónak vél ttel. Nem részegeskedett soha, csak többet ivott most, mint azelőtt bármikor. Behívatták a megyéhez: — Mit akarsz, elvtárs, — mondd meg. — Tik legyetek őszinték. Mondjátok meg, kinek állok az útjában? Mondjátok meg, ha elszúrtam valamit. — Mondjátok meg, tudni akarom, miért váltottatok le. A megyei vezető nyugodt marad. — Akarsz tanácselnök lenni? Elviszünk máshová. — Ha én a városból egyszer kimegyek, akkor a világból is kifogyok. De engem ott ért a szégyen. Engem ott ismer mindenki. — Ott is becsülnek meg majd, elvtárs, ha azt látják, hogy nem a funkcióért dolgozol becsülettel... A hosszú történet végén valami csattanós poén kellene. Talán az, hogy Drusza bátyám ettől kezdve megtáltosodott, mindent elfelej- ve most kitűnően dolgozik. Dehát az élet nem ilyen kétszer kettő négyig leegyszerűsített igazság. Drusza bátyámmal sem történt ilyesmi. Az ő gyógyulása lassú folyamat. Ügy épül lelkileg, hogy belebetegedett testileg. Legutóbb, hogy a városban jártam kerestem, újságolták, otthon van, beteg: gyomorfekély tünet. >'■ Félszíves örömmel nyitotta az ajtót. Hófehér ing, nyakkendővel, szürke pan- taló nadrág és régi divatú fekete cipőben. Meglepett ruházatának változása. — Zöldszilvánit bontott, koccintottunk. — Neked nem szabadna. — Nem ez a baj, az idegesség. — Miért idegeskedsz? — Tizennyolc év alatt volt miért. Meg... Hallgattunk. — Megviselt nagyon? fíi szemembe nézett, tisz- tatükrű pillantásával. — Ha előre megmondják, az más. Ha itthon nem úgy néznek rám, mint a levál- tottra, az is más. Búcsúzásnál az ajtóban i azt mondta. — Már kiíratom magam. Nem nekem való ez a tétlenkedés. Mennék már be. Most jön az év vége, sürgős most a dolog. Borzák Lajos Kipróbálták az ei* magyar szárnyasba jót. A Magyar Hajó és Darugj'ár tervezői nek munkája nyomá*: a váci gyáregységben több szárnyascsónak után elkészítették az első szárnyas bajól. Az alumíniumból ké szült hajó 60 személy befogadóképességű, — óráiként 60 kilómé to res sebességgel siklik a vizen. Szombat« szakemberek jelenlétében teljes sikerre.' fejeződött be u futó próba. A hajót mos’ vlssztszáMit^k a gyár egységbe és tavaszit befejezik a hajó felszerelésé', hogy a jö vő szezonban már r Dunán köziekedbe? sf-k. Kis sebe3-*égne a kö~ ’ ■‘•••váv h' Úgy '’''■’v irt)’** mint a hagyományos
